Ellenzék, 1936. január (57. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-05 / 4. szám

ULLtMZßK 193b január 1 ■nini niimniii mi—— ........ \ római diplomáciában i/olgáll ^^ kor gróf Széchenyi Imre is, akit Feme József H szicíliai király udvarához küt dött. Ausztria szicíliai követsége a zava ros politikai helyzet 1 oly Ián olt székelt Rómában. Liszt gyakori vendége voll gróf Széchenyi követnek is, vaJaniint gróf Cavriani Fiilüp követségi tanácsos nak. is. A Gavriani-háznál egy ízben iz gatottan jelent meg és a jelenlevő ven dégeknek felolvasta Lajos bajor király nak Wagnerhez intézett lelkes és rajon gó meghívását, amelyet Wagner máso latban megküldött neki. SchlŐzer másnap meglátogatta LLsz tét a Monte Marión, a Santa Maria del Rosario nevű klastrombán. íme a U»to gatás egy két részlete: „Régebben ez a klastroin igen népes volt. Most csak eg\ dominikánus lakik benne, egy szolga és Liszt. A klastrom kis templomában a dominikánus mindennap misét mond Liszt mindig ott van. Fejedelmi módon ül egy kis ablakpáhoiyban, amelybe pár lépéssel lakószobájából juthat el Szobája elég tágas. A falak mentén könyvtár. A tálakon s az ablakmélye dések oldalán egy tucatnyi vallásos kép függ. Egy kis asztalon Chopin kézénél, rnárvánvmásolata nyugszik, melletti- tokban az a gyűrű, amelyet IX. Pius adott ajándékba Lisztnek, mikor itt ta valy meglátogatta. Az Íróasztal mellett ócska pianínó, amely rosszul van han golva s — ami elég furcsa. —, a mély I) nem is szól rajta. Ezen a hangszeren dolgozik most ugyanaz a Liszt Ferenc, aki előtt valaha Európa legszilárdabb zongorái reszkettek. Játszani nem jái- sz.ik. a zongorát csak zeneszerzésre hn</ nálja. Most a IX. szimfóniát dolgozza át zongorára. Érintkezni vele mindig nagyon érdekes. Akármit mond, azon rajta van az eredetiség bélyege és min dig érezni rajta, hogy valaha kolosz- szális szerepet játszott a nagyvilág éle tőben. Híres hosszú haját most is hord ja még, de már szürkén. Ha a zongora mellett ül, játéka alatt egyszer csak éle­sen rápillant hallgatójára, hogy figyel-e eléggé. Pompás színjáték, ha társaság­ban azzal a kéréssel kezdik gyötörni, hogy játsszék. Hirtelen roppant udva riassá válik, szellemesen csevegni kezd zenei kérdésekről, odamegy a zongorá­hoz, leüt egy akkordot, démonian gu nyos tekintete körülvillámlik a társa­ságon, morog magában valami olyasfé­lét, hogy „ti szamarak'4, fogja a kalap­ját és már el is tűnt.“ Egy alkalommal a Monte Mario re­metéjénél ismét látogatást tett ez a Schlőzer. Már búcsúzni akart, mikor uj vendégek jöttek. Reményi Ede. a hires magyar hegedűs toppant be, aki maga val hozta hegedűjét, azonkivül a nápo­lyi angol aikonzult, Douglas nevezetűt s annak feleségét és lányát. Liszt nem­régen zenésitette meg Lenau egy cigány- tárgyú versét. Ebből Reményi hegedü- letélet csinált és most eljött a számot isztnek bemutatni. Schlőzer ott ma­radt, hogy meghallgassa. Reményi olyan tüzhe jött játék közben, hogy csárdás­mozdulatokkal táncolt körül a szobá­ban, úgy hegedült. Zenéltek aztán egye­bet is. Bucsuzáskor Douglas igy szólt Liszthez: — Szabad öntől egy szívességet kér­nem? — Parancsoljon, — Engedje meg, hogy ezen a zongo­rán leüssek egy akkordot. — Ahányat akar. Douglas ünnepélyesen odalépett a rozzant pianínóhoz, leütött egy akkor­dot, aztán elővette jegyzőkönyvét és ott helyben beleírta, hogy 1864 május 30- án, hétfőn, délután négy órakor Liszt Ferenc zongoráján saját kezével meg ütötte a billentyűket. Még sok-sok apró Liszt-epizódot ir haza Schlőzer a családjának. Csak egyet hadd mondjak el közülök záradékul. Az 1868. év februárjában Liszt az ameri­kai Chickering-zongoragyártól egy zon­gorát kapott ajándékba. Nagyon örült a pompás zongorának és vendégei jelen­létében leült hozzá, hogy eljátssza rajta a Tannhauser-nyitányt saját átírásában. Nagy tűzzel neki fogott. De egy nehéz passage közepén egyszer csak megállt. Mosolyogva, kissé csodálkozva, kissé fájdalmasan nézett körül a hatvanadik évéhez közelgő Liszt. És igy szólt. — Az ördög vigye el. öregszem... NŐI oS/i DIVATLAPOKAT óriási választékban Ellenzék köayvőszfcály»- bftjű kaoharí tőlem Estenként, mikor hazajött a rendőr, Lista elébe futott és felrepült az ölébe. t gvaue/t egs másik rendőrrel is meg letté, aki néha benézett látogatóba. Nem tagadom, ez bosszantott egy ki esit Mert utál engem és mért szereti a rendőröket? Miféle halvány és rejtélyes gondolat, miféle ősi ösztön lakozik egy ilyen kakas szült kis agyában? Néha sokáig elnéztem gyönyörű moz­gását. Mintha valami tánczenére lépege­tett volna, a fej, a nyak és az egész lest olyan szépséges, muzsikás mozdu­lataival, ahogy csak madarak tudnak lépni. Fehér selyemgatyájában, sarkán tvus sárga csizmájában, piros taréjcsá­kóval a fején, mintha állandóan palo­tást lejtett volna Pista. E szépség mindig megidézett s ilyen pillanatokban éreztem magam közel a titokhoz, hogy a régi egyiptomiak miért költöztették állatok testébe legnagyobb isteneiket, a jókedvű tíes/.t, a művészét rhot-luimszát, vagy az alkotás istenét, Khnemut. Pista reggeltől estig, de éjszaka is szakadatlanul kukorékolt. Talán sejtett valamit a foglalkozásomról, mert mint­ha csak engem bosszantott volna. Mint valami örült rikkancs, betűről betűre ezt sivitotta: — Esssti Hirrrlaaap? Engem nem zavart a Pista éles hang­ja. Sőt már hozzá is tartozott magá­nyos óráimhoz. A szomszédom azonban másként fog­ta fel a dolgot. Levelet kaptam tőle, amelyben barátságunkra hivatkozva, nagyon finoman arra kért, hogy mi­után nyitott ablak mellett alszik, csi­náljak valamit a kakassal. A túlságo­san udvarias levél sorai mögül nem volt nehéz kiolvasnom az álmatlan éjszakák fogcsikorgató keserűségét. Kiadtam a parancsot a rendőrnek: — Pistát el kell tüntetni! Mit csináljak Pistával? —- Nem bánom, akármit csinálnak, én ne lássam itt többet! Rosszkedvűen mentem el hazulról. Képzeletemben Pista állandóan előttem lépegetett. Arra gondoltam, hogy az ál­latkertnek ajándékozom. Vagy valame­lyik vidéki ismerősömnél internálom. Pista mindenképpen több volt inár, mint egyszerű baromfi, — lelke volt, különös élőlény volt amely egy kakas löldi ruházatát hordta. Aznap este az egész rendőrcsalád a lugasban üldögélt. Ott volt a rendorko- nia is, ingujjra vetkezve a melegben, üveg bor állt az asztalon. Jóízűen be­szélgettek, közben zsíros szájukat a hü­velykujjuk tövivel törölgették. Kakas­pörköltet vacsoráztak. Pistát. Azok ették meg, akiket legjobban sze­retett. ♦ Vékony holdfény világította meg az utat a Józsefhegy tetején. Az utón bar­nán és némán gurult el valami nagy labdaféle. Megrezzent bennem az ősem­ber vadászösztöne, odaugrottam és rá­borítottam a kalpomat. Hazavittem a sündisznót a fiamnak. A gyerek már aludt. A kis foglyot be- ' letettem a fürdőkádba. Onnan nem tud kimászni. Tejet, gyümölcsöt tettem' elé j és felgyújtottam a villanyt. Figyelni kezdtem. Ilyenből egy női bunda, gondoltam, mennyivel őszintébb dolog volna. Es7.embe jutott az a történet is. amit : egy német erdőmester feljegyzéseiben ol- j vastam. A sündisznó-mama minden es- j te megjelent egy öreg vadkörtefa alatt, I amelynek már lehullottak a gyümölcsei. Meghengergette magát a földön és a sok kis körte a tüskéire szűrődött. Így vág­tatott el, egy bokor alatt megállt és vé­kony hangon röfögni kezdett. A bokor alól három krumplinagyságu sünmalac bujt elő. A mama megrázta magát, a körték a földre potyogtak és a gyerekek vacsorázni kezdtek. Minden este ezt csi­nálta. Az én sündisznóm a fürdőkádban nemsokára kidugta ráncos, öreg kis po­fáját a tüskegombolyag alól. Lassan­ként a lábacskák is megjelentek. Mire teljes egészben előkerült kedélyes kis malacfeje, akkor már semmi ránc nem volt rajta. Mintha szürke selyemből lett volna ez a barátságos, fiatal arc, amely­ben mégis volt valami rejtelmesen vad­állati. Gyönyörű kis éjfekete szeme vi­Csak ne volna az akarat oly gyenge. Minden barlangból ki leltei falálrii, minden tavaszkor friss élet dalul, minden ijesztő, vorheriges titoknak inni megoldása bizton valahol; lehetne az legenda könnyű módon, amit rólunk a sors a kődbe vés, csak ne volna az akarat oly gyenge és ne volna a hitünk oly kevés! Ki ahogy néz élete mélységébe, ngy lesz az türhetle.n, vagy vsak nehéz a ahogy a kéz a végtelenbe markol, ugy jut nekünk csak fél, avagy egész; felhőkön át Isten arcára lelni elég lehetne egy picinyke rés, csak ne volna az akarat oly gyenge és ne volna a hitünk oly kevés! Hogy mivé lesz az ébredező jóság s tervemmel együtt, hogy mi lesz velem, nem az dönti, hogy erös-e. erőm, de: lendülő, vagy lendülettelen! az dönti el, hogy Isten ritmusával egy a szánkon a csók. kézben a mécs, ha igen. agy az akarat erős les: s hn a hitünk sem lesz mindvégig kevés RÁ/W OSZK ÍR. dámán ragyogott. Nedvességtől fénylő, szuroks/inii orreimpái érzékenyen mo­zoglak. de nem az étel érdekelte, hanem a menekülés lehetősége. Másnap eg> nagy faládából csinos sünpalolát csináltam. \ láda teteje drót­hálóval volt beszegve, odabent gyeptég­lák, ivócsés/.e és olyan bűié. amilyenről egv ilyen sün életében sem álmodhatott. A sün azonban nem nyull az. éleihez. Teljesen összegümböritette magát, ami nála nyilvánvalóan a legmélyebb gon dolkodás jele. A gyerek megnézte az állatot és azt kérdezte tőlem: — Es most nekem adott ezt a sün- dinnyét? — Igen, de csak nézni szabad. A fiam akkor hároméves volt és azon a nyáron ismerkedett meg a dinnye fo­galmával. Ez is kerek, az is kerek igy lett a sündisznóból sündinnye. Feltettük eg\ asztalra, hogy jobban szemügyre vehessük. A sündinnye ne m­sokára sétálni kezdett u/. asztalon és ek­kor borzasztó dolog történt. A vér is meghűlt bennem. Az asztal széiin meg­csúszott és majdnem lezuhant a földre. Szerencsére utánakaptam, igaz ugyan, hogy megvéreztem a kezemet a tüskéi­ben, de sikerüli megmentenem az életét. Gyorsan vissza a ládába, nehogy va­lami baja történjék. Két napig nem történt semmi. A má­sodik emeleten laktunk, a láda kint állt a szűk erkélyen. Harmadnap reggel friss tejet vittem neki. A láda üres volt! Vérnyom, hús­cafat. semmi. A drótháló sincs felte­sz itve, macska vagy görény itt a máso­dik emeleti erkélyen különben sem jár­hatott. Hosszasan vizsgálni kezdtem a ládát. Végre megállapító'tara, hogy a drótháló az egyik oldalon mégis enged, sőt olt egy szeg is kipattant. Roppant erőfeszí­tésre volt szüksége a kis állatnak, hogy annyi tüskével a hátán a feszes drót­háló rugalmas nyomása alól kibújjon. Na jó, kimászott. De aztán hová ment? Falra még a sündinnye se tud mászni, itt pedig köröskörül csak iái van. Az erkélyre nyíló ajtó kulccsal zar­va. az erkélyen túl pedig a feneketlen mélység. A rejtély egész nap izgatott. Aludni sem tudtam, késő éjjel felgyújtottam a ' Hányt és elővettem Brehm egyik kö- t* tét. Az európai sün. Erinaceus europaeas. Es itt a következő sor Lat olvastam. „Hegyes vidéken, a Kaukázus sziklái között is előfordul. Különös sajátsága, hogy igen nagy magasságból tudja le­dobni magát, anélkül, hogy bármi baja történne...“ A mi sündinyénk tehát, miután ki­mászott a ládából, a második emeletről egyszerűen lohnjitolta magát az udvarra és nyugodtan távozott. Egy hétig meg volt dagadva a kezem meri attól féltem, hogy leesik az asztal­ról. Sportember legelső olvasmánya az Ellenzék. A Monte Mario remetéje Vzokat, akik Liszt Ferenc életével és munkálkodásával foglalkoznak. figyel mez tetem egy nem igen ismert lelőhely­re, amely bőséges adatokat tartalmaz a nagy magyarnak római éveiről. A mult század hatvanas éveiben Rómába he­lyeztek át egy Kurd von Schlőzer ne­vű fiatal porosz diplomatát, aki szén vedélyes levélíró volt Naplószeriien ir­ta sűrű leveleit anyjának és fivérének, \ >lt olyan nap, hogy több levelet is irt. A leveleket családja kiadta. Tele vannak Liszttel és más magyar vonatkozások­kal is. S< hiőzer és Liszt nem Rómában ta­lálkoztak először. Jóval előbb, mikor S< hlózer még egyetemi hallgató volt G< Kingában, Liszt ott hangversenyt adott é> a London-szállóban lakott \ s/állo földszinti éttermében diákok mu­lattak. Liszt aznap este hallott isteni já­téka annyira föllelkesítette őket, hogy összebeszéltek, mindegyik égő gyertyát fogott egyik kezébe, pezsgős poharat a másikba, felmentek Liszthez, aki egye­dül vacsorázott a szobájában, Schlőzer beszédet intézett hozzá, aztán leteleped­tek nála beszélgetni. Kedélyes mulatság kerekedett belőle. Sokáig nem látták egymást, de aztán Schlőzer, mint Rómában állomásozó diplomata, egy ízben Bachnál ebédelt. Báró Bach, a monarchia akkori vatiká­ni követe, ugyanaz a Bach volt, aki ná­lunk az abszolutizmus Bach-korszakát jelentette. Politikai bukása után Ferenc József elküldte Rómába követnek, Bach a Palazzo Veneziában lakott, ugyanott, ahol most Mussolini intézi Olaszország sorsát és még annál is többet. Schlőzer megjelent' a Palazzo Veneziában s a meghívottak között nagy örömére Lisz­tet ismerte meg. Felidézték a hajdani göttingai eset emlékét és attól kezdve Schlőzer római évei alatt állandó össze­köttetésben maradtak. Ebéd után már együtt mentek el, karonfogva sétáltak a Corsón. Franciául társalogtak, de Schiő- zer megjegyzi, hogyT Liszt a francia be­szédbe gyakran kevert német kiszóláso­kat. Néhány hét múlva Liszt, mikor láto­gatást tett Schlőzernél, megpillantotta a szobában álló zongorát. Kitűnt, hogy Schlőzer nagyon szeret zongorázni, ha­nem — amúgy műkedvelő módon — komponálgat is. Liszt unszolta, hogy mutasson valamit szerzeményeiből. „Liszt Ferenc mellettem ült, — írja haza Schlőzer — éppen úgy, mint ahogy néha zongoratanárom ült mellettem va­laha, olykor udvariasan egy-egy „char­mant“, vagy „bravo“ szót hallatott, já­tékom után a finom világfi modorában néhány mélyebbre menő megjegyzést tett a szerzeményre, aztán maga ült a zongorához, játszott és fantáziáit. Egy jó óra múlva váltunk el. Még most is nevetek. Ezt a jelenetet csak veletek közlöm; más még azt hihetne, hogy rop­pant nagy fontosságot tulajdonítok ze- nélgetésemnek. “

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents