Ellenzék, 1936. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-29 / 22. szám
6 fí f. /. r N 7 fi K 19 .?</ lanti ár 2 9 tfttHIfH 1111*1$ I A MÁSIK VILÁG Fordított»: PINTÉR LÁSZLÓ Mól Un.mi, l»a meg kedvel tel né magát vök* is Mintaképének választana. 0 az, akit „a jövő embere ttok'1 neveznek on meg is fogja futni karrierjét. Ö Ion/ a maga főnöke on ha maga is eJ akarja inti azt. amit ö olort, jól teszi, ha szemmel tartja is irijegr tamilja tőle, hogyan koll gyorsan előre jutni. Azonkívül jó los/. ha elfelejt mindent, amit dilulán össze- l'ocsegteiu, kivéve természetesen azt, amit a kulikról mondtam.“ Megérkeztek. A lépcsöalján jól letörölték cipóikét. „Húzza le a cipőjét, Voss", figyelmeztette Biom. Uon nagyon kény als eiajta dolgokban. Nem hiszem, hog>' valaha el tudom> vele hitetni, hogy cipómét le szoktam törölni. Azt mondja, bepiszkítom az egész házat és ha piszkot lát, nem lehet vele birni.“ Piszkot! gondolta Pieter, miközben cipőjét lehozta. Visszaemlékezett az ujjlenyomutos pohárra és I szolga nyakán lógó piszkos rongyokra, .unjvei a poharat megtörölte. A villánydrót porrétegére gondolt és a szobája sarkában halomban álló szemétre. Es a verenda mocskos, rozoga szalmaszékeire. Biom, mintha kitalálta volna gondolatait. ,,Minden asszonynak vaunak bogarai“, mondta, miközben harisnyában felment a lépcsőn. ,,Amig nem nagyon zavarják vele az embert, legjobb mindent rájuk hagyni." A verendán Aton jött elébük és bejelentette: az így megérkezett Tuan Roestingéktöl, de vájjon kért a Tuan ágyneműt is? Biom fejéhez kapott: „Jóságos Isten! Persze... hát nem elfelejtettem megint? Mcmd csak. nálunk nem akad valami?" „Nálunk?“ mondta Aton megvető hangon. „Ha Tuan két házra való bútort vesz össze, hogy képzeli, hogy ágyneműre is marad pénze? Két lepedője van Tuannak, egyik az ágyán, a másik mosásban és egy párnája, más semmi.“ Biom ajkát harupdálta. ..Ezt jól megcsináltam! Egy éjszaka lepedő nélkül kénytelen aludni. Ma már nem Indok szerezni, de holnap reggel mindjárt utána nézek.“ A falra szögezett papírhoz lépett, elővette ceruzáját és kihúzta az ..ágy“ szót. Fölé irta: „ágyneműt“. Majd hangosan elolvasta: „Nem elfelejteni! Roesting- től ágyneműt kérni sinkeh részére.“ Kihúzta a „sinkeh" szót is és helyébe ..Yoss“-t irt. Hátrafordult, barátságosan rámosolvgott Pieterre és jókedvűen mondta: ..Most pedig fürödni fogunk Moss, jé, hideg vízben.“ Nemsokára szemben ültek egymással a verendán és cigarettáztak. Előttük egy-egy üveg sör. Az olaj- lámpa sápadtan világított. Hallgattak, kibámultak a sötétségbe. Az ut halványan fehérlö csikja mögött sötétén terült el az ültetvény, magasan fölöttük néhány csitlag pislákolt. Nyomasztó volt a csönd. Fülük mellett moszkitók zümmögtek, az istállók felől a poni dobogása hallatszott. Távolról, az ültetvény felől éleset rikkantott valami madár: csok-csok-csok-csok. azután újra csöndbe borult minden. A ház belsejéből a személyzet egyhangú mormogása hallatszott ki. A fűben vidáman cirippeltek a tücskök, fürge gvikok surrantak a kerítésről a földre és gyors, cikcakkos mozdulatokkal siklottak tova. A két férfi mozdulatlanul ült egymással szemben, csak néha-néha emelték fel kezüket, hogy lerázzák a hamut cigarettájukról. A sűrű sötétség mintha falat emelt volna közéjük. Mindegyik saját emlékeivel volt elfoglalva, olyan emlékekkel, melyhez a másiknak semmi köze. Gondolataik visszavándoroltak a múltba, múltjukba, mely mindegyiküknél olyan más volt és amely leküzdhetetlenül elválasztja őket egymástól. Az est néma varázsát távolról, az ut felől jövő hangok egyre erősbödő lármája törte meg. Kocsik dübörögtek át a két fahidon -— Pieter számolta, — egy, kettő, három, befordultak az udvarra és hirtelen zökkenővel álltak meg a bejárat előtt. Fehér alakok ugráltak le, gyors mozdulatokkal igazgattak egyet ruhájukon, majd hangos üdvözléssel lepték el a verandát. „Halló, Biom. vén bicskás, élsz még? Hogy szuperál becses egészséged?“ Hangos beszéd verte fel a csendet, elsöpörve a révedező gondolatokat és álmodozásokat. Vidám csevegés, meghitt, barátságos hangulat keletkezett ezen a halványan világított kis területen. Székeket tologattak, gyufák sercentek, habzó sört öntöttek a poharakba. „Isten éltessen van der Steeg, gratulálunk az előléptetéshez!“ Egy pillanatig csönd volt, mig hátrahajtott fejjel leöntötték sörüket. Pieter kínosan feszengett, sehogysem találta helyét. A veranda legsötétebb sarkában ült, megille- tődve, csendesen és úgy érezte, hogy nem idetartozó. Minduntalan van der Steeg felé pillantott és hamarosan tisztában volt azzal, hogy az a legkülönb közöttük. Ezt most már nemcsak fölényes modorának köszönhette. hanem rangjának is. Jó szimatjával, Pieter azonnal felismerte a többiek hangjában azt az erőltetett kedélyességet, mely kész arra, hogy bármely pillanatban tiszteletteljessé változzék és jól kivehetett beszédjükből valami gúnyos mellékizt, melyet nyilván irigységük táplált. ..Mondd csak, van der Steeg, ma este már van der Steeg „jEŢ‘~nak. szólítsunk...?“ „Jól telt el szahudságod...?“ „Sokat mulullál voltak nagy inó kák „Mondd, Ai ir, keményen akarod tartani a gyeplői, uj méltóságodban?“ „Ha, ha! nem ross/ keményen tartani a gyepiül!" „No, majd vigyázunk ra, nem hagyjuk nyakunkra nőni, úgy e fiuk! Éppen elég nekünk ez a incg\cs/ckcdclI disznó öreg, nem iga*?“ I’ielcr jól megfigyelhette van der Steeg könnyed biztonságát; barátságos, jó cimlK)ia maradt, de azért fenntartotta uj méltóságának távolságát. „No, jól van gyermekek, ha már olyan udvariasan kérditek, hát ina estére elengedem az úrázást. De holnap elkezdődik a munka! Nem akarok nagykő piiskődni, de az ültetvényen nem lehet pajtáskodás, azl jót tudjátok, oil első a legyelem. Es Bioin, te csirkefogó, ha mégegyszer clhiejlsz..." Istenem, gondolta Pieler, ha én ilyen lehelnék!? Úgy kezelni ezeket az. embereket, ahogyan kell? „I lá- nozzam öt" - mondta Biom. De hál, hogyan is lud- nán én öl utánozni? llogy tudnék én valaha is igy viselkedni? Egyszerre nagy nevelés harsaid fel: valaki felfedezte a falra tűzött cédulái és hangosan felolvasta: „Ha, ha, a sinkeh, ma ágynemű nélkül fog aludni? Mondhatom, ez jól elcsípte magának Bloinot! Biom. el ne felejts enni adni ennek az élő csontváznak, mert még elfujja a szél!“ l'jabb nevetés, minden szem Pieterre meredt. Pieter elvörösödött, Biomra nézett, majd lopva van der Steeg felé lesett. Kényszeredetten mosolygott. Vájjon fog-e van der Steeg említést lenni arról, hogy együtt utaztak Európából? gondolta. Zavarában arra gondolt, hogy még esetleg hasznát veheti a Lulu-iigynok. l)e van der Steeg felé sem nézett. Nyugodt maradt a nagy zenebonában és bosz- szusan szólt oda Biomnak: „Mond csak Biom, okvetlenül ilt kell ülni '•nnek a sinkehnek közöttünk egész este?" Biom mentegetőzve válaszolt: „Igazad van, van der Steeg, ne haragudj. A .sinkeh mindjárt bemegy és könyvelni fog egy kicsit.“ Pietert megrémítette a nagy kacagóorkán, mely erre a kijelentésre kitört. Úgy érezte, teljesen megbukott. Bolondot csinálnak belőle, mint mindig; régi keservei újult erővel ébredtek lel benne. Védtelen volt. Biom is ebbe a bandába tartozik tehát? Azt hitte, hogy juharát, most pedig ö is ellene fordul? Mindent utált már, ami a verandán volt: a iozoga szalmaszékeket, a melegházi virágszerü árvulányha- jas korsókat, a berámázott meztelen női képeket, a páncélos lovagot, akinek lándzsáján Biom ócska parafasisakja lógott, főleg pedig ezeket a fecsegő, vidám cimborákat, akik kollegái — és ellenségei. Hír felen feltörő vágyat érzett otthoni kis szobája illán, ahonnan a kanálisra láthatott. Szinte maga előtt látta a piros bársonnyal letakart asztalt, szekrényt, melyet valaha apja készített, a tükröt, mely előtt Lien olyan szívesen álldogált. Dühösen gondolta: No hiszen, várj csak egy kicsit, van der Steeg, te, meg Kuliul majd... Biom gyöngéden karonfogtu. „Jöjjön. Voss, megmutatom, hogy kell a könyveket vezetni. Betuszkolta a nappali szobába, ahol az ajtót és az ablakokat moszkitóháló védte és leültette egyik íróasztalához. Eléje leli egy nagy könyvet, a kulik bérelszámolási könyvét, melyben a nevek mellett hosszú oszlopokban irt számok állottak. „Egyáltalán nem nehéz munka... Látja ezeket a számoszlopokat? Nahát ezeket kell összeadni. Mind az öt oldalt. De aztán vigyázzon, mert ha nem fog egyezni az állománnyal, megette a fene az egészet... Na, hát már most csak dolgozzon nyugodtan, később kap egy tányér ételt és egy pohár sört..." Pieter leült és a könyvbe bámult, melyben hosszú oszlopban csaknem kibetűzhetetlen nevek sora állt: Atmowiredyoh, Kanimowidyoyoli, Wiriodikromo, Soopatma... Olajlámpa égéit az asztalon, olyan közel hozzá, hogy arcán érezhette perzselő melegét. Érezte az égő petróleum fülledt, édeskés szagát és anyja petróleumkályhája jutott eszébe. A hollandi ételekre gondolt, melyeket otthon nem sokra becsült, de most szinte ellenállhatatlanul megkívánta. A hálós ablak felől kókuszolaj és ismeretlen fűszerek szaga szivárgott be a szobába. Dacos elszántsággal hajolt a könyv fölé: hülye munka! A fene látott még ilyen míarha neveket! Meg lehet ezeket tanulni? Még kibetüzni is csak nehezen tudja! És az a sok egyforma széles, csupasz arc, tömpe orrok, duzzadt ajkak, lehetetlen megkülönböztetni őket egymástól. Aton azonban nem is olyan csúnya és az a városi lány sem. Talán házvezetőnők másfajták? Vájjon mikor lesz neki is egy? Es mikor lesz saját háza? Körülnézett a szobában, szemügyre vette a sok fölösleges bútort. „Adhatok magának egy asztalt, pár széket, szekrényt, talán hóasztalt is.“ Megnézte az előtte lévő íróasztalt. Ezt fogja kérni; legyen ez az övé. Ültében kihúzta magát és rákönyökölt az asztalra, mintha máris birtokába venné. Sohasem volt még semmije, amire azt mondhatta volna: Az enyém! Munkához látott, ceruzáját óvatosan húzta végig a szamoszlopon. Állandóan törülgetni kellett tenyerét mert ahányszor csak felemelte, mindig hozzátapadt az itatóspapir. Megpróbálta odébbtdbni a lámpát, azonban nem világított eléggé, tehát újra visszahozta. A délutáni hőségtől átfűtött szobában most elviselhetetlen forróság volt. Kívülről vidám beszélgetés és harsány kacagás hallatszott be. Hogy tehet ilyen lármában rendesen dolgozni? Jól hallotta, mit beszélnek és bár néha felét sem. értette annak, amit mondtuk, u I n.szélgetés mégis elvonta figyelmét :i mind. > iól. Az iróas/.lal közvetlenül az ahlak elölt állt, ki le heteit lállii ;i '.ötét, csendes éjszakába Y.r i < < nd1* seg :i/onhai) nem soll halálosan néma hanem tele voll Inresa, sohasem hallott hangok lód /linunog' eirippelés és az a rejtélyes csők-esők. Vájjon mi lehet ez? Voll ebben a hangban valami háthoi zongató. Ebben ;t tilokz.alos világban még azl is elhiszi hogy lidéreek, szellemek suhannak éjeidé a puha ingovánv ban. Egy miiszkilo kitartóan ziimmögöll füle mellel). Megpróbálta elzavarni, de minduntalan visszatért. Va honi megcsípte tarkóját. Hirtelen égető fájdalmat érzel! és mikor ujjúval aggodalmasan megérintette a sajgó pontot, érezte, hogy gyorsan duzzad. Apró legyek serege keringeti a lampa lénykörébcn, rengeteg hullott le megégeti szárnyakkal az asztalra. Nagy szárnyas hangyák másztak a haldokló rovarok vergődő tetemei közölt, néha meg-meg lebbenlették liár- tyás szárnyukat. Megfájdult a leje, halántéka mögött kábító, állandó szorítást érzeti. A szűnni nem akaró hőségben mellén és hálán lévő kiütései folytonosan viszkettek. ..Huszonhét meg három, az harminc és négy. az harmincnégy és nyolc... és nyolc..." A ceruza megállt, ajkai automatikusan dönnyögték a számokat, miközben a kint folyó beszélgetést figyelte. „Tehát ott hagytad a szegény Kikit. még csak el sem jegyezted!“ Majd van der Steeg éles hangja: ..De mennyire, hogy nem! Én már csak megmaradok Mimiimül. Azután valami más hang: „Te Biom, nem adnál a vörösnek valami innivalót? Szomjan fog halni a nagy számolásban. Biom halk, elnyújtott hangon válaszolta: ...Majd kap. Nem szabad olvan gyakran adni neki. Túl sok ivás megárthat egy sinkehnek.“ Dögölj meg! gondolta Pieler. dögöljetek meg mindannyian! Hát ezért jöttem én ide? Istenem, micsoda hőség és ez a nyomorult lámpa! „Különben a végösszeg nem log egyezni az állománnyal...“ Karjára támasztotta fejét és egy pillanatra becsukta szemét. Halántékán és tarkóján vadul lüktettek az erek. Biom megindította a gramofont, valami Caruso- lemezt játszatott. A hatalmas hang nevetséges pathosszul zengett be a trópusi éjszakába. Pieter megpróbált tovább dolgozni. Huszonhét meg három, az harminc, meg négy... Ez a gramafon úgy szól. mint otthon a kávéházban, mikor Marie-val volt együtt. Nagy Isten! hogy fáj a feje! Mennyit járkáltak délután! Sleenderséknél is annyit kellett járni, hogy majd összerogyott. Ceruzájával mindenféle kacska- ringókat Iirkáit az itatósra. Képtelen volt dolgozni; szeme előtt minden összefutott. Hirtelen különös látomása támadt — mintha ez a szoba nem Biom szobája lenne, hanem Steendersék irodája és ő borítékokat címez és számlákat ad össze. A veranda felől jövő zavaros hangok, durva, gúnyolódó szavak, mintha Willemse vagy Hcersma szavai lennének. Azok is felülről lefelé beszéltek vele, lehordták, nem vették emberszámba. Minden olyan, mint otthon volt — és mégis. Isten tudja, valahogy más. Vagy csak másnak látja? Nemcsak egyszerű változata ez annak, amit már otthon elszenvedett? Hát sohasem fog ettől megszabadulni? Hát ő már örök életében e^ak más szolgája lesz. akit kihasználnak és odébbrugnak? Ilyen szemét ember lenne ő. akit semmire sem lehet használni? Van der Steeg úgy tett, mintha nem is ismerné, Biom is csak bedugta ide. mint valami gyerkőcöt — hát Biom sem áll mellette? Valaha azt hitte, Marie kitart mellette, de ő is visszalökte ott azon a napon az istállóban, meg később a kávéházban. Szertelen ön-undorában mérhetetlen gyűlöletet érzett minden iránt — gyűlölte az életet, de legfőképpen önmagát. Rongy fráter vagyok, gondolta, nem tudok mást. csak liajlongani, sárban csúszni. Gyáva vagyok, gyáva, nyomorult gyáva! Lassanként ólmos fáradtság bénította meg tagjait. Még megmozdulni is képtelen lett volna. Különös egykedvűség vett erőt rajta. Szeme lázban égett, keze jéghideg, olyan hideg, mintha élettelen volna. A lámpát már csak valami ködfátyolon keresztül látta. Végigborzongott, fogai összekoccantak Csak ült és rábízta magát sorsára. Alig volt már eszméleténél. nem is tudta, mi történik körülötte. Hirtelen Biom hangjára riadt feL A boy nagy tál rizst és nagy pohár sört tett elé; Biom mellette állt. „No, Voss, itt a vacsorája. .Vztán legjobb, ha mindjárt lefekszik. Azt hiszem jó fáradt lehet“ Pieter undorodva fordult el az ételtől. „Nem ludolc most enni, semmit.“ Biom közelhajolt hozzá. „Mi baj van? Nem érzi jól magát? Talán kis láza van? Akar kinint?“ „Nem, köszönöm.“ „Feküdjön le gyorsan és aludjon, Az első nap...“ (Folytatjuk.) Az olcsó könyvek között is rekord!! Galsworthy: Forsyte sorozat 7 kötetben 300 Lei az Ellenzék könyvosztályában, Cluj, Piaţa Unirii. — Vidékre utánvéttel is azonnal szál htjuk! ! /
