Ellenzék, 1935. december (56. évfolyam, 277-300. szám)

1935-12-29 / 299. szám

1935 december ív.­BLLEfiZÉK Hamm 1& MADELON LIIIOES Â MÁSIK világ Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ „Sült csirkét!“ — mondta kurtán, mert nem tu­dott németül és hosszabb mondatot nem mert volna megkockáztatni. A steward felé nyújtotta az étlapot és szerényen megjegyezte: „Még csak reggelit kaphat, Herr Voss.“ Pieter úgy tett, mintha nem hallotta volna és mereven bámult a géppel irt lapra, amelyen idegen szavak állottak. A steward előrehajolt, segítségre ké­szen. Pieter csak úgy találomra rábökött egy-két hévre, ezt, meg ezt, meg ezt! A steward megértőén mosolygott: „Azonnal ho­zom Uram.“ Kiment és betette az ajtót. „Teát!“ ordította utána Pieter, majd visszafeküdt és újra lehunyta szemét. Gyönge volt, gyomra fájt az éhségtől. Evésre gondolt. Már kisgyermek kora óta szeretett jól enni. Szívesen nézegette a finom ételeket és gyakran szórakozott azzal, hogy megáll! a nagy élelmiszerkereskedések kirakata előtt, bámulta a ró­zsaszín sonkaszeleteket, nagy darab sült húsokat, sü­teményeket. csokoládétortákat. Gyönyörű melegházi salátákat, paradicsomokat, uborkákat látott, sokszor nevét sem tudta egy-egy rezgő ételcsodának. Klaas és Lien játékboltok kirakatait szerették bámulni, majd később Klaast kizárólag szerszámok, fűrészek, kala­pácsok, fúrók érdekelték, mig Lien ruhákat, apró cse­csebecséket, korallnyakláncokat csodált meg. Pieter szabad idejének nagy részét finom ételek bá­mulásával töltötte el, mintha vézna teste, beteges szí­nű bőre jobb és több táplálék után sóvárgott volna. Néha elsétált egy-egy nagy étterem előtt, ahol a ha­talmas lükörablakokon keresztül jól láthatta az ét- kezőembereket. Sokszor órákig áesorgott ott, végig­csodálva a nagy lakomákat és mindig csak ugyanazt látta: bőséges ebédeket, rengeteg fogást, legfeljebb az emberek váltakoztak. Persze, ehhez pénz kellett, ren­geteg pénz. Képzeletében együtt látta a nagy halom pénzt, nagy halom étellel. Hol szerzik ezek a pénzt? És vájjon hol tartják? „Hol tarthatnák másutt, mint a bankban, te hólyag“ — mondta Klaas, lekicsiny­lőén. Persze, persze, Klaas tudhatta, Kiáss akkor ti­zennyolc éves volt, ő alig tizenkettő. A bank! Volt idő, mikor napokig ólálkodott egy- egy bank előtt, sőt egybe egyszer be is merészkedett. Két portás ült a kapuban, nagy, fényesgombos zöld egyenruhában. De aztán gyorsan ki is surrant, mert félt az egyenruhától és a nagy fényes gomboktól. Egyenruhát katonák és rendőrök viseltek, ez pedig a fiatal gyerek képzeletét bíróságok, börtönök félel­mes képével i-émitgették. Sokáig ingadozott, bemehet-e egy bankba, mig végre, erős elhatározással, elvegyülve a befelé siető emberek közé, belopakodott. A magas teremben sár­garéz korlátok mögött íróasztalokat látott, ahol em­berek dolgoztak, a terem közepén pedig hosszú pá­don ültek a várakozók. Zavaidan állt meg, nem tudta mit csináljon. Most egy számot kiáltottak, valaki fel- allt, egy rácsos ablakhoz lépett, ahol pénzt számoltak elé, annyi pénzt, amennyit eddig csak álmában lá­tott. Nagy csomó zizegő bankjegyet, csengő ércpénz­zel teli zacskókat. Figyelte, hogy teszik el táskába és zsákokba. Ettől a naptól fogva még többet gondolt ezekre a dolgokra. L!gy érezte, valakivel beszélni kell erről és egy napon, mikor Klaas-al a mühelvajtóban álltak, kibuggyant belőle a sző: „Láttam“ — mondta. „Mit láttál?" vetette oda Kiáss ingerülten. Persze Klaas mindig csak rámordul! De most nagyon izga­tott volt, nem is törődött ezzel. „Pénzt! • — vágta ki büszkén. „A bankban, tudod bementem, egész pénzhegyeket!“ Titokban azt várta, hogy most valami elismerés- Jélét fog kapni Klaastól. Olyan rettenetes, hogy őt mindenki csak leinti, Kiáss is, a többiek is. Kiáss azonban ezultal is közömbös maradt. Kezét még mé­lyebben nyomta zsebébe és fitymálva odaszólt: „No és mit érsz vele? Mire jó más pénze után szaglászni? Még, ha a tied lenne, — ostoba kölyök!“ Hirtelen forróság öntötte el, könnyek szöktek szemébe. Érezte, hogy újból bolondságot követett el és sohasem lesz olyan, mint Klaas, vagy a többiek, sohasem lógják vágyait, sóvárgását megérteni. Klaas az ajtóban állt és valami nótát fütyürészett. Délelőtti munkáját elvégezte, újabb munkához nem akart fogni, mert közel volt az ebéd ideje. Milyen vi­lágosan látta maga előtt ezt a napot, mintha még most is érezné bátyja közelségét. Látta a fátyolos, ködös őszi napot, a mélyen fekvő műhelybe vezető kis lépcsőket:, sáros lábnyo­mokkal, a nedvesen fénylő utcát, melvnek vékony nyálkás sárrétegén meg-megcsusztak a vontatólovak Időnként nehéz teherkocsik dübörögtek végig a csa- lorna mellett, félelmesen közel a műhelyhez. A csa­torna kesken3r yolt, zsákutcában végződött, álló vize poshadt szagot árasztott. Olajos felszínén gyümölcs- héjak és fonnyadt falevelek úszkáltak. Sok-sok sár­ga falevél a szomorú, zavaros vizen. Fekete és zöldes szinti volt a partmenti fák törzse, kérgüket néhány helyen lehorzsolták a vontató kötelek, koronájukról %ékonv patakocskák folytak végig1 a törzsön, a fa lá­bánál kövezetlenül hagyott kerek kis földdarabkára. Néhány levél lógott még az ágakon, azinte szár nél­kül lebegve a sürü ködben. Vörösbarna, aranysárga foltok a feketét fénylő nyirkos ágak között. A sötét vizen vöröses, barnás foltok hazudtak hosszú csikók­ban. A csatornán széles, nagy bárka állt. felső részen feketére, alul vörösre és zöldre festve. Zöld és vörös színe visszatükröződött a vizre ve- lett árnyékában. A csatorna vizén azonban más színek is tükrö­ződtek, a téglavörös házcsucsok és a sötétkék tetők színes árnyai. Lágyan feküdtek a viz szilién, vagy éle­sen estek egy kis vizfodorra, szinte a viz fenekéig vil­logva. A letűnő nap fénye áttört a ködön, a házsorok közé finom ködfátyol ereszkedett. Valahol a közel­ben megcsendült egy harang, hangja tétován lebegett a háztetők fölött. Mint a haldokló sárgult falevelek, úgy lebegtek a hangfoszlányok is a ködben, elszaba­dulva a harangtoronyból ég és föld között kalan­dozva. Házuk közel volt az utcasarokhoz. A mühelv- lépcső mellett volt a lakásba felvezető lépcső, mely­nek fokait sok nemzedék koptatta horpadtra. A csúcsban végződő homlokzat vörös téglából ké­szült, színe már feketére sötétült az időtől. Magas, keskeny ház volt, beszorítva két hasonló ház közé, melyek mintha ki akarták volna túrni maguk kö­zül. Ijesztően dűlt előre, mintha minden percben arc­ra akarna borulni. De állta helyét, még megtámasz­tani sem kellett, mint Weidmannékét a sarkon, mely két helyütt is támasztékot kapott, az utca és a csa­torna felől. A házak között elszórva homályos kínai boltok voltak, ablakukban teacsomag, kinai vázák és teáskanna. Furcsa kinai betűs feliratok alatt latin be­tűkkel irt nevek álltak: Kvan Se Huang, vagy Csang Ah Tao. A nagy óceánjárók kinai fűtői látogatták eze­ket: alacsony emberkék, piszkos, viseletes ruhákban, arcuk még nyáron is zöldes-sápadt volt a hidegtől. Orrhangon, rövid, szaggatott szavakkal beszéltek, me­lyek úgy hatottak rá, mint valami fenyegetés. Gyerekkorában félve gondolt ezekre a boltokra, melyekből édeskés ópiumszag áradt az utcára és félt a ferdeszemii, laposofru, zagyva beszédű kínaiak­tól is. Volt az utcában egy pálinkamérés, amelyből dűlt a büdös alkoholszag. Néha részeg teherhordók, mat­rózok vagy fehér fűtők támolyogtak ki ajtaján. Pie­ter nagyon félt a hatalmas, dülöngélő emberektől, akik a rosszul megvilágított utcán óriás árnyaknak látszottak. Gyermekkori szorongásaira emlékezve, jól látta magát, amint anyja valamilyen megbízásából félő sen oson végig behúzott vállakkal a homályos utca rá­leső veszedelmei között. Mindig attól rettegett, hogy egy kinai követi nesztelen léptekkel, megragadja és belöki egyik rejtélyes sötét boltba, ahol bizonyára szörnyű dolgok történnek. Hogy mi történhetik ott, azt nem tudta, de ha csak rápillantott a kusza hetük­re, ha megérezte a kiáradó izgató szagot, térde össze­verődött és szeretett volna elfutni. De még futásra sem volt ereje. Még jobban be­húzta vállát, óvatosan lépegetett, aggodalmasan mé­regetve az előtte álló utat és a kocsma felé kémlelt Gyakran megesett, hogy éppen amikor a kocsma előtt elhaladt, kivágódott az ajtó és belülről sürü alkohol- gőzfelhő áradt az utcára. Gyakran kellett félrehu- zódni egy mögötte imbolygó sötét alak elől. A mu­musra gondolt, mellyel kisgyermek korában rémit- gették és félve osont tovább. A nyitott ajtón át fékte­len zene és vad kurjongatás hallatszott, a mögötte bukdácsoló rém árnyéka félelmesen nőtt, halálra ré­mítve Pietert, aki azt sem tudta, hova bújjon előle. Már látta a fejére csapó hatalmas öklöt, nyaka köré fonódó durva ujjakat. Rém ült menekülésében nekiüt­között egy nőnek, aki a falnak támaszkodva várt va­lakire és akinek cifra ruhája sehogysem illet a sötét, papír és gyümölcshulladékokkal teleszórt utcához. A félelemtől megzavarodva is hallotta még a felé riká­csolt ocsmány szidalmakat, azután nekiiramodott és hazáig meg sem állt. Kifulladva érkezett haza, any­jára haragudott, aki mindig csak őt szalasztja le, mert jól tudja, hogy Klaas vagy Lien úgysem men­nének. Ahogy idősebb lett. rettegése lassan megszűnt. De megmaradt benne továbbra is valami félénkség, ami emberkeríilévé tette. Mégis, úgy tizenhét-tizennyolc éves korában el­lenállhatatlanul vágyott ki az utcára, csatlakozni sze­retett volna a többi kamasz bandájához, szívesen be­iért volna a kocsmába, hogy a pult előtt leöntsön egy pohárka gint. Sőt olykor még az utcán ácsorgó nőket is kerülgette. Azonban szégyenlős és bátortalan voll és jól tudta, hogy nem tudná rászánni magát arra, hogy vágyait kielégítse. És most ill hever a Coblenz nevű hajó ágyában, közel húszéves és asszonnyal még nem volt dolga. Klaas, az igen!... az tetszett a nőknek, a csinosarcu, jóalaku Kiáss!.. És hányszor tette fel magában azt a keserű kérdést, hogy miért sikerül egyeseknek minden, másoknak semmi sem. Nagyon egyedül érezte most magát. Visszaemlé­kezései élsz omori tolták. Nem akadt még senkire, aki valamire tartotta volna, aki szerette volna. Minden­kinek csak útjában volt, talán magának az életnek is. Ábrándozásait a steward belépése szakította félbe s egyszerre minden figyelmét a tálcán gőzölgő leves és az aranybarna sonkásrántotla kötötte le. Mikor nekiesett reggelijének, kétszeresen elé­gedettnek érezte magát. Lecsillapíthatta farkasétvá­gyát és egy régi vágyát is teljesülni látta. Most már tudta* hogy; még sohasem volt igazán éhes, csak ki­elégiiletlen, lehat az evés igazi öröméi még sosem él vezte; másrészt pedig megbizonyosodott arról, hogy ö is Inti káromkodni, közönyös íermi élet és halállal szemben. A vihar mintha kicseréli volna benne vala­mit. Rájött, hogy külső események teljesen megvál­toztathatják az embert. Cigarettára gyújtott, mélyen leszívta a füstöt. Aztán folytatta az abbahagyott gondolatot. Klaasra gondolt, aki bár testvérbátyja, mégis egészen más, mint ö; Lienre, akit titokban imádott, de aki két év­vel fiatalabb öccsét jóformán észre sem vette. Még anyja sem vette észre soha, mennyire vágyódik egv kis gyöngédség, pár jó szó, szerető után. Sokkal több gondja volt szegényes háztartásuk körül, semhogy ideje lett volna vele is foglalkozni. Fölösleges gyerek volt. „Hát persze, ha egy gyereket el akarnak baj tani...“ mondta egyszer a szomszédasszony Weida- m ennének. Gyereket elhajtani? Hogyan... elhajtani? Később aztán megértette, miről beszélt a szom­szédasszony. Keserű volt az a megértés: szóval nem akarták, hogy a világra jöjjön!. „Ugyan, ugyan asszonyok“ - szólt bele akkor anyja az asszonyok beszédjébe“ hiszen, tudom én hogy az ilyesmi nagy bűn, de ha egy ilyen szegény háztartás néni bir el még egy gyereket...!“ Úgy. Tehát szerették volna megölni, mikor még meg sem született. Es mégis világra jött. csufan, be­tegesen. Nem igen kényeztettek, sem akkor, sem ké­sőbb. Anyja rossz hangulata és az ilyenkor várható pofonok elől a műhelybe ménekült. ahol meghúzód hatott egy sarokban és eljátszogathatolt a lurészpor és fahulladékok között. Itt senkinek nem volt útjá­ban, senki sem szólt rá durván, odoébblökve: ..Pusz­tulj az útból, taknyos kölyök!“ Mikor még nagyon fiatal volt. a körülötte élő fel­nőttektől is félt. Nyers hangjuk, kíméletlen modoruk ösztönös félelemmel töltötték el. Egy helyen volt csak boldog, meghitt kuckójában, a mülveben; kora ifjú­ságának jó részét itt is élte le. Mellette egy kis vas­kályhán gőzölgőit és fortyogott az. enyvesfazék. A műhely rossz illata is ettől származott, mert a fának kellemes, üde illata volt. Mialatt játszadozott, hal­lotta maga körül a műhely megszokott zaját. A fű­rész csikorgó sivitását, a kalapács egyhangú kopá- csolását. a gyalu elnyújtott siró hangját. Volt egy lombfürészük is, de azt csak apja kezelhette. Sem Tony, a segéd, sem Klaas nem nyúlhattak hozzá, mert nem tudtak elég finoman bánni vele. Emlékeze­tébe is úgy vésődött be apja képe. amint görnyedt váltakkal, göndör, szürkülő fejével munkája fölé ha­jol, melyet olyan roppant gonddal és kitartással vége­zett. Jól látta Tonyt, amint hajlékony leste előre, hát­ra lendül a gyalupad fölött és Klaast, aki már egész fiatalon beállt, hogy segítsen a könnyebb munkában s rendszerint egy háromlábú széken ült s a kalapács­osai vagy az enyves fazékkal foglalatoskodott. A mü- helyajtó kis ablakán szürkén, elmosódva szűrődött be az utca fénye. Néha bevetődött a napsugár is hosszú kévéjében, porszemek és apró pihék táncol­tak. A műhely lármáján tompán, élettelenül hangzott át az utca zaja, a lópaták csattogása, a súroló asszo­nyok vödörcsörömpölése, a hal és virágárusok har­sány kiáltozása. Es ha egy társzekér dübörgőit vé­gig az utcán a szerszámos szekrény ajtótáblája is re­csegett. ( Később résztvett játékaiban a vele egykorú kis Marie Weidemann is. Szivesen volt egy üti a kislány­nyal és rápazarolta minden szeretetét. melyre más úgy sem tartott igényt. Olyan volt Marie, mint kis nővérkéje — vagy még annál is több —. kedves, fi nőm pajtás, aki nem ráncigálta őt ide-oda, aki csen desen és engedelmesen húzódott be hozzá az eldugott mühelysarokba. az utca erőszakos, lármás világá­ból és vidáman játszadozott vele elhullóit fadarab- kákkal. Együtt nőttek fel, együtt járlak iskolába is. Együtt játszottak, elhúzódva vadabb iskolatársaik elől, rendszerint Weidemannék udvarában, az istálló mellett, kimustrált teherkocsik között. () volt az egyetlen, aki sohasem volt türelmetlen vele, aki sohasem szólította csufnevén: „Vöröshaju“ nak. A kislánynak is volt gúnyneve: „A részeg Wei­demann lánya“, ahogy szomszédaik szólitgatták. Ap­ja, a fuvaros, részeges ember volt, aki gyakran felej­tette lovát és kocsiját a kocsma előtt s ilyenkor fele­sége jött érte, hogy munkába zavarja. Ilyesmi Piele- rcéknél nem fordulhatott elő. Mindenki tisztelte őket. adósságaik nem voltak és minden vasárnap tem­plomba mentek. Néha még a pap is betért hozzájuk Marie ébresztette fel Pieterben a gyengéd szere­tet. a barátság, az összetartozás érzéséi és ezáltal erős kapoccsal fűzte magához. ..A két múlva“, — csúfolta őket Klaas és röhö­gött. Lien azonban ilyenkor melléjük állt: „Nem tu dód békében hagyni őket? Ila felnőnek, még öss2e házasodhatnak — egész szép pár lesz belőlük“. Lien volt az egyetlen, aki pártját fogta. Milyen kár is, hogy két évvel idősebb és sokkal magasabb, mini o. Olykor Marienek is beszélt erről. Nem kellett so kát magyarázni, Marie mindig megértette. De azután történt valami közöttük, amivel elhi dégiilesük megkezdődött, valójában valami semmiség, mégis nehéz lenne megérteni, vagy megmagyarázni, (Folytatjuk! Hirdessen az ELLENZEK-ben!

Next

/
Thumbnails
Contents