Ellenzék, 1935. december (56. évfolyam, 277-300. szám)
1935-12-25 / 297. szám
ELLESZ If IT ERR 23 t 9 3 5 decern bér 2 9. AUM10N L1ILOF | | I A MÁSIK VIIA6 1. If Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ I Pieler Voss elnyúlva hever fekvőhelyén. Még ez a keskeny ágv is széles volt, vézna, törékeny testének. Egyik kezét gj^omrára szorította, a másikban zsebkendőt szorongatott. Arca fakó volt és koravén, fáradt szeme lassan vándorolt a fehér kabin mennyezetének ivén. Fenn a tető alatt, barna tartókban két különös alakú párna volt. Pieter már tudta, hogy mentőövek. Felsóhajtott, gyomra felkavarodott és alig tudta legyűrni hányingerét. Tekintete most arra a fehér lapra tévedt, mely az ajtó mellett lógott bekeretezve és amelyen ez állott: „A“ fekvőhely: P. Voss. „B“ fekvőhely: A. van der Steeg. Veszély esetén hátsó fedélzet 5. számú csónak. Újra felsóhajtott és elfordította szemét a tábláról. Minden olyan furcsa volt ebben a kabinban. Bőröndje félig kicsúszott az ágy alól, fogkeféje a mosdótálban hevert, ahonnan elfelejtette kivenni, a szekj rény ajtaja kinyílott és ki-be csapkodott a hajó minden mozdulatára. Gyorsan elkapta tekintetét az ide-oda csapódó ajtóiéi és a felső ágy szürke betétjére fordította, mely úgy nehezedett felette, mint valami lidérces álomban a rászakadó mennyezet. Pedig most még az ágybetét le sem nyomódott, a felső ágy még üres volt. A. van der Steeg csak Génuában száll fel a hajóra. A hajó nagy erőfeszítéssel haladt ki az öbölből. Három napig küzködött a tengerrel. Pieter már hallott róla, hogy áprilisban viharos szokott lenni a tenger. Mikor először hallotta emlegetni a „komisz időt“, összeszorult a szive. Kezdetben elég jól birta. Igaz, mikor felkelt, már érzett valami kavargást gyomra táján, a padló is valahogy furcsán recsegett lábai alatt, feje is kóválygott egy kicsit és fájni kezdett. Amilyen gjorsan csak tudott felöltözött, ide-oda támolygott a kabinban, hol a mosdónak, hol a szekrénynek vágódott, azután rohant a fedélzetre és onnan bámulta a kitörő vihart. A haragos égen nehéz ólomszinü felhők vonultak. A szél üvöltve akaszkodott a kifeszitett vászontetőkbe és a kötelekbe, olyan erővel rázta azokat, hogy az egész hajó megingott. Útjában dübörgő hegyekké korbácsolta a tenger vizét. A végtelen sorban hömpölygő hullámok tetején fehér tajtékba szökött a hab és ahogy a köztük lévő távolság nőtt, ug}' emelkedtek egyre magasabbra. A szélvihar egyre erősebb lett, sós záporokat korbácsolt fel a tengerből és rázta a himbálózó hajót. A fedélzeten minden recsegett, és remegett. Belülről egyre tompa morajlás hallatszott, a vászontető pedig olyan pokoli lármával röpködött és csattogott, mintha minden pillanatban el akarna szabadulni. Matrózok jöttek leoldani és alacsony korlátokhoz kötözték. A hajómester végigszáguldott a fedélzeten, rövid pattogó parancsokat osztogatva, maga is megerősített egy-egy csavart, meghúzott egy kötelet. A hajó gyomrából, ahol az óriási gépek remegve zakatoltak, a jelzőkészülékek szüntelen csilingelőse hallatszott és a fűtők verejtékben fürödve hihetetlen mennyiségű szénnel tömték a kazánok pokoltüzét. Pieter beült valakinek a fekvőszékébe; sajátja még nem volt. Ez volt első tengeri útja és fogalma sem volt arról, hogy a hajón minden fekvőszéknek gazdája van. Mellette hosszú sorban álltak a székek, mindegyiken rajta a tulajdonos neve. A tulajdonosok azonban csak Génuában szállnak be és így nyugodtan fekhetett, nem kellett félni, hogy valaki felzavarja. Ezt már jól tudta, különben semmi áron sem mert volna idegen székbe feküdni. Egyike volt ama érzékeny szomorú embereknek, akik már abban is kételkednek, hogy az életben bármihez joguk van és akik igyekeznek észrevétlenül meghúzódni, nehogy esetleges, már puszta létezésük felbosszantsa erős és bátor embertársaikat. Ilyen ember volt hát Pieter. És még hozzá vézna és vöröshaju. Alig húsz éves, apja bútorasztalos, eddigi élete a nyomorúság és a kispolgári élet határmesgyéjén mozgott. Rotterdamban szállt fel a hajóra, melyen Hamburgtól kezdve, mindössze hárman utaztak: három német. A rossz idő első napján a nyugágyán feküdt bámulva a nyughatatlanul háborgó, percről-percre mindjobban nekivaduló tengert. A nagy vizhullám hegyek és völgyek hosszú láncává változott, melyek között a hajó kétségbeesett erőfeszítéssel bukdácsolt előre, magasba repülve az emelkedő hegyen, majd lebukva a hirtelen megnyílt szakadékba. A szél csak u8y fütyült Pieter fülébe. Ócska esőköpenyén és ruháján át egész bőréig hatolt. Egy matrózt nézett, aki szétvetett lábakkal lovagolt a mellvéden. Tagbaszakadt óriás volt, csaknem derékig meztelenül, jobbkarjának dagadó izmán szív és horgony kéken tetovált képével. Pieter csak feküdt és kíváncsian nézte a nagy szál ember munkáját és hallotta, hogy az íütyörészett, mialatt az engedetlen vászonfedéllel bajlódott. Fütyült az istenadta: Mintha munkája csak amolyan gyermekjáték lenne, mintha mellette nem őrjöngött és tajtékozott volna a viz, mintha a hajó nem is himbálózott volna, úgy, hogy a láthatár hol a feje fölött, hol a korlát legalsó rudja alatt látszott. Pieter hamarosan el is szédült a szeme előtt össze-vissza táncoló képtől, melyen hol csapkodó hullámokat, hol a zöldesszürke eget látta. Ahogy elnézte ezt az embert, világosan, szinte megalázva érezte kettőjük különbözőségét. Ö csak fekszik összetörtén, erőtlenül, tengeribetegen és a hideg rázza, az meg csak fütyül azon az isten- kisértő korláton a zugó viz felett, nyugodtan hajtogatva a nagy vásznat, mellyel egy-egy darabot eltakart a kilátásból. Mikor a matróz elkészült munkájával, Pieterre nézett. „Úgy fuj, mintha fizetnének érte“, mondta nevetve.’ Nevetésében annyi kedélyes jóindulat volt, hogy Pieter, aki máskor érzékeny és bizalmatlan lett volna, most visszamosolygott. Vidám büszkeség töltötte el, mintha együtt kiizdene ezzel a fiatal barna óriással a vihar ellen. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy ez az ember valami egészen más, idegen világból való, aki nem nézi őt le gyengeségéért és méltónak tartja arra, hogy részt vegyen ebben a veszedelmes, de szép kalandban. Most nem félt a vihartól, valami kevély bajtársiasság ébredezett benne, ha a legényre pillantott, aki félmeztelenül ül a hideg, metsző szélben és oda sem néz a veszélynek munkája közben. Akaratlanul is hálás volt ezért a könnyed biztonságért. Bízott a matrózban, hogy a tántorgó, hánykolódó hajót minden veszélytől megvédi és már nem is gondolt arra, hogy a dolognak rossz vége is lehet. Nem igyekezett hát megbújni valahol, hanem rámo- solygott a matrózra és kihívóan fordult szembe a viharral. ő most mosolyogva áll a viharban, otthon pedig mindenki végzi tovább megszokott munkáját. Anyja biztosan krumplit hámoz*, vagy a feljáró lépcsőt súrolja, apja és Klaas fűrészelnek és kalapálnak a műhelyben, Lien pedig egy hölgy fejét mossa. Egy pillanatra a sós szélen keresztül, mintha apja műhelyének savanyú enyvszagát érezte volna. Ebben a pillanatban vágott keresztül az első hullám a fedélzeten. Finom, sós eső szemergett. Gyomra hirtelen legyőzte akaratát, felugrott és bizonytalan léptekkel igyekezett kabinjába. Mialatt vetkőzött, a steward jött be és csavart egyet a kabin vastag kerek ablakcsavarján. Pieter észre sem vette; egyetlen vágya volt: mielőbb ágyba feküdni és lecsukni szemét. A steward kiment, de csakhamar visz* szatért és egy karlontálat erősített az ágy fejéhez. Pieter a viharra gondolt, tengeribetegségre, hajótörésre és vizbefullásra. Már nem érezte hősnek magát, nagy biztonságérzetét végleg megsemmisítette az ágy mellett lógó tál undoritó látványa. Egyik kezét gyomrára szorította. Három napon át hevert igy az ágyban, mialatt a vihar még erősebben dühöngött. A hullámok zúgva öntötték végig a hajót és a felső fedélzetről sistergő zuhatagok sepertek végig a keskeny vaslépcsőkön. A szél sivitott és búgott, rázta az árbócrudakat, csapkodta a láncokat és ajtókat, végigfütyiilt a röpködő vászonfedelek között. Ijesztő hullámok dobálták a tompán dohogó hajót, hol fel a magasba, hol le a feneketlen mélységbe. Pillanatokra úgy tetszett, mintha már süllyednének, azután valami csoda segítségével, zakatoló gépek, csattogó vitorlák hangzavarában, mialatt minden recsegett, ropogott, mégis csak sikerült valahogy mindent rendbe hozni. Csengők ideges csilingelőse hallatszott. És néha az őrült hangzavarban szófoszlányokat hallott, parancsok és utasítások pattogtak. üveg és edény csörömpölve zúzódott szilánkká. Néha tompa puffanással zuhant le valami súlyos tárgy, senki sem tudta, mi, senkit nem érdekelt — Pietert legkevésbé. Feküdt az ágyon, agyát marcangolta a fájdalom, kezét erősen szorította a gyomrára, abban a hiába való reményben, hogy Lalán sikerül visszanyomni hányingerét, mely a hajó minden ingadozására kitöréssel fenyegetett. Szive környékén állandó szorítást érzett és minden hang ezerszeres erővel kalapálta sajgó fejét. A hajócsavar eszeveszett zúgását hallotta, mikor a gőzös hátsó része kiemelkedett a vízből. Hirtelen erős rázkódás, majd végnélkülinek tetsző zuhanás lefelé — süllyedünk, Istenem! — meddig zuhanunk még? mintha az egész világűrön keresztül zuhannának. A zuhanás csak nem akart megszűnni, a megvadult ár pedig verte a hajó árbócfáit és kéményét. Pieter úgy érezte, hogy maga is valami sötét szakadékba zuhan és mintha gyomra ki akarna szakadni. Tehetetlenül gyűrte zsebkendőjét, fájdalmában megvonag lőtt, nagyokat nyögött és sóhajtott. Istenem, Istenem! Fölemelkedett és a tál fölé hajolt. Veríték gyóngyö zott homlokán. Hirtelen elmúlt a fájdalom, kimerültén rogyott vissza párnájára, a kemény második osztályú párnára. Halálos fáradtság vett rajta erőt, gondolkodni is képtelen volt. Pedig most a hajó is nyugodtan áll. Felnézett, a kerek ablakra, ám alig, hogy oda emelte szemét, zöldesszürke víztömeg zudult az üvegre és a fülke egyszeriben sötét lett. A hajócsavar zúgása újból felhangzott, újabb lökés, fejét mintha csavarok szorítanák, visszaesett a párnára. Istenem, Istenem! hát könyörülj már végre' Felfelé fordította szemét, és minden tagját megfeszítve próbált ellenállni a hajó mozgásának. De minden újra kezdődött. Zuhanás, zuhanás, zuhanás.. Istenem.... a fejem... a gyomrom... gyorsan a mosdóba... nem. a tálba... miért csöngetnek folyton?... süllyedünk?... a mentőöv... hol is... de minek?... Istenem szüntesd meg már végre. Nem... nem birom tovább. Szeme alatt árkok mélyültek, arca beesett. Nyílott az ajtó és a steward támolygott he. Megállt a/, ajtónak támaszkodva, arca sápadt-sárgás. kezében papírlapot tartott: „Az étlap“ nyögte ki nehezen és becsukta szemét. „Van sült csirke... Pirított burgonya...“ „Semmit!“ hörögte Pieter. „Gyümölcs... befőtt... habos torta...“ dadogta kötelességtudón a steward, sürii sohajlozások közben. „Semmit“ nyöszörgőit Pieter, ugyancsak nagyot sóhajtva és a fal felé fordult. „A Krisztusát!“ morogta és meglepődött merészségén. Vallásos családban nevelkedett és most először használta ezt a nevet káromkodásnak. De már a következő másodpercben mindent elfelejtett a nagy felfordulásban. A csavar zúgott, a hajó zuhant, a szoba újra elsötétült, viz lódult az ablaknak, a hullámok magasra tornyosultak a hajó előtt, nagy lökés, most újra repülés felfelé, azután újra zuhanás a mélységbe, majd egy pillanatnyi nyugalom. Pieter kétségbesetten sóhajtott, bágyadtan kinyitotta szemét és az ürességbe meredt. Vájjon milyen nap lehet? Hány óra? Reggel? Dél? Éjjel? Nem, éjszaka nem lehet, künn világos van a beszűrődő, sejtelmes fénynél látta, hogy a szekrényajtó ki-be vágódik. ruhái is ide-oda himbálóztak. Mit törődik ő ezzel? Lehet, hogy süllyed a hajó, lehel, hogy meg fog fulladni. Az 5. számú mentőcsónak. De hát mit bánja ő mindezt. Ugv sem érhetné el a mentőcsónakot. Meg fog fulladni. A vizbefulás nem is olyan rossz, mondják — könnyű halál. Hallotta már, hogy szép álmokat lát az ember, mielőtt meghal... halál... nem baj, csak már ne erezne semmit. Két napon át tartott ez igy. A hajó lassan haladt előre, minden erejét a hullámok leküzdésére fordította. Pieter ereje lassan kimerült, lecsüngő kezekkel, kábultan feküdt. Zsebkendője kiesett markából, de nem is törődött vele. Már semmivel sem törődött, azzal sem. hogy a vihar valóságos orkánná dagadt. El- siilved a hajó? Hát sülyedjen! Az égbe repül? Hát repüljön! Szétroncsolódik egy sziklán? Ám törjön darabokra. Lesz ami lesz. 5. számú mentőcsónak? Hát jelent ez számára valamit? Nem kívánt már semmit. Sem sült csirkét, sem pirított burgonyát, sem befőttet, sem tortát, sem halált... semmit. „Semmit.“ Időnként egy zöldes sápadt alak tűnt fel az ajtóban: a steward, kezében az étlappal. Törődött is vele. Egyetlen gondolat zaklatta csak egykedvűségében: Mi az ördögnek is jutott eszébe, hogy Szumat- rába menjen? Akart ő valaha is gumrniültetvényes lenni? De túlságosan összetört volt, túlságosan kimerült, semhogy a kérdésre választ találjon. Egyszerre aztán minden elcsöndesedett. Pieter csodálkozva ébredt kábultából. Az ablakra pillantott, ahonnan vidám kék ég mosolygott rá. Gyanakvón fülelt. A hajó belsejéből a gépek ütemes zakatolását hallotta, kívülről vidám csevegés foszlányai ütötték meg fülét. A szekrényajtó kitárva állt, ruhái nagy rendetlenségben félig kilógtak. Fogkeféje még mindig a mosdóban hevert, az ablak függönye kuszában félrecsuszott. A mentőövek majd kiestek tartójukból. Csodálkozva bámult oda. Félelmében talán maga rángatta ki azokat, vagy pedig mintegy utolsó szalmaszálként az élet nyújtotta volna felé segítő kezét? Hirtelen elszédült, minden elsötétült előtte, csak zöld és vörös karikák táncoltak szeme előtt. Gyomrában szaggató fájdalmat érzett. Sült csirke... gondolta. A szavak mintha valami rég elmúlt időből derengtek volna feléje és újabb emlékeket ébresztettek fel benne. Pirított burgonya... habos torta... gyümölcs... befőtt. Nyögött, szájában összefutott a nyál. Körülnézett és az ágy fejénél kis táblát pillantott meg, „A“ felírással. Bizonytalanul emelte fel kezét, majd lassan visszahúzta. Merjen csöngetni? Megnyomja-e a gombot, melynek kurta parancsszava valahová messze továbbítja rendeletét: bejönni! Igeu, ez parancs és eddig mindenütt csak neki parancsoltak. Soha sem engedték még szóhoz jutni, mindenütt csak ugv kezelték, mint valami örökösen zavart és félszeg, rendetlen és ügvefogyott gyámoltalant, akivel bármit tehetnek. Merjen hát most csöngetni és akad majd valaki, aki engedelmeskedik parancsának? Szokatlan furcsa helyzet. Eszébe jutott, hányán használták már ki félénksége miatt és ugv beszéltek vele, mintha csak éppen megtűrnék maguk között. És most megvilágosodott előtte a felelet: miért is utazik Szumatrába? Pénzt akar szerezni, sok pénzt, hogy megvehesse, azokat a kiváltságokat, melyeket másként elérni nem tudott. A pénz sok mindent megbocsát, csúfságot, gyámoltalanságot, félénkséget. Pénzzel sok mindent meg lehet vásárolni, elismerést, tekintélyt — jogokat. Most már tudta, hogy a pénz hatalom, de azt még nem tanulta meg, hogy a hatalma' hogyan kell használni. Azzal, hogy becsenget valakit, hatalmát használja ki. Kínosan elmosolyodott és kissé remegő kézzel, de hosszan, követeiden nyomta be a gombot. Az ajtó felöl halk kopogást hallott. „Lehet“ kiáltotta, hangosabban, mint kellett volna, talán, hogy önbizalmát erősítse. Az ajtó kinyílt és a steward jött be. Jó reggelt kívánt, leoldotta a tálat az ágyról és kinyitotta az ablakot. A kabinba friss levegő áradt. Azután szolgálatkész mosollyal fordult Pieterhez, aki ennyi udvariasság láttára rögtön elvesztette biztonságát. (Folytatjuk)
