Ellenzék, 1935. december (56. évfolyam, 277-300. szám)

1935-12-18 / 291. szám

e BLLfíNIÉK / 9 J 5 december i H. levelezőpartnert Keresi . . :»xi i \mwfc5,yr sw* i r era-. ew ■ swmbe»isí* IRTA:MARTON ULip^^l REGÉNY (“""““Lis-ik ku/.lemÉ NY bis az édesanyja a vendéglői koszttól i'éltette öt! Hiszen itt olyan nagyszerűen ./lett minden, mindennek a becsületes, megszokott ize volt, ezerszer különb \olt :iz ebéd, mint a tegnapi limárék- nál. Az a káposzta tegnap, az különösen rémes i/ii volt, savanyú es izetlen es rágósán kemény. Ízlik ? — kérdezte Géza bácsi, — Nagyon! Mialatt ebédeltek az eső, amilyen vá­ratlanul jött. olyan hirtelen elállt oda- künn. A nap átsütött a felhőkön a n ízes, s/iirke járdára. Igazán köszönöm, Géza bácsi. 1 u­i.íjdonképpen nem szabad lett volna el- iogadnom a meghívást. Ugyan miért nem? Egyszerűen azért, mert a tegnap még azt sem tudta rólam, hogy a vilá­gon vagyok. — Az tegnap volt A mult nem szá­mit. Most Géza bácsi kivette a cigaretta- tárcáját és megkínálta Magdát. Aztán átnyúlt az üres fözelékestálak lelett és kivett egy szál gyufát a hamutartóból. És a szeme csupa melegség volt. ahogy mondotta: —Mikor látom? Aztán be sem várta a választ. — Ma délután, a Budapesti t jság szerkesztőségében, jó? — Nem tudom... Hol vau a szerkesz­tőség? — Itt a szomszédban. Majd megmu­tatom. Ugyanabban a házban, ahol a Színház és Film szerkesztősége is van. Színház és Film? Hiszen ez az a lap. ahova én írtam... Mit irt?- Semmit. Géza bácsi. Menjünk, jó? És köszönöm, hogy a vendége lehettem. Kn nem logom soha elfelejteni, hogy milyen kedves volt hozzám... Én igazán nem voltam kedves — szólt Géza bácsi és szeretettel nézte Magdát — maga volt kedves. Mint egy váratlan ajándék, olyan kedves volt. Hogy is magyarázzam meg magának, amit magával szemben éreztem az első pillanatban?... Itt van ez az én életem, iholó, segédszerkesztők és kiadók kö­züli eltöltött életem, csupa gond, szürke­ség. fáradság, céltalanság. Aztán néha ' Mami szépre, jóra, kedvesre akadok benne... Ahogy maga ma ott ült a ki­adónál. a hóna alatt a rajzaival és drukkolt, mint egy kis iskoláslány vizs­ga előtt, mondom, ahogy ott iiit, mint egy ott felejtett kisgyerek és arról be­széli. hogy magának nincsen szeren­cséje, ezzel a fitos orrával, a szöszke lmjával, tizennyolc évesen, ahogy nem akart nagyvilági dáma lenni és csupa unalom, ahogy nem titkolta az izgal­mát előttem — ez valami szokatlan és kedves volt, szinte üdítő... Szívből druk­koltam magának azalatt a pár perc alatt, amit odabenn töltött és közben el is felejtettem, hogy miért is jöttem tu­lajdonképpen... És nekem is nagy és tiszta öröm volt, mikor láttam a maga örömét. Önzetlen öröm volt. igazi Őröm... Az édesanyám meg a gyermek­korom. meg az egész fiatalságom jutott eszembe magáról — egész elérzékenyül- tem. írjon nekem, ha hazamegy, jó? Igen Géza bácsi, írni fogok. Valahogy feltört bennem a rokon­érzés. a szeretet maga iráni, megma­gyarázhatatlanul — folytatta a férfi. — Boldog lennék, ha megajándékozhat­nám valamivel. Szeretném, ha most gaz­dag ember lennék és megkérdezhetném, íiogy mi az. amire a legjobban vágyik, hogy odaadhassam magának... — Miéri Géza bácsi? — Nem tudom. Talár) az agglegény- élelem szentímentálizmusa, de én, az én soha meg nem született kislányomat lá­tom magában. Ilyennek szeretném. Ilyen okosnak, ilyen kedvesnek, ilyen fehérnek. Géza bácsi kis szünetet tartott, aztán furcsán elhúzta a száját.- Tegnap egy vidéki ujságiróholgy járt a szerkesztőségünkben —.mondotta. Félpercig tárgyalt a főszerkesztő­vel, aztán felrakta mind a két lábát az asztalra és azl mondta neki, hogy: mó­kusom... Tudja mi történt vele? Kidobták. Megvásárolták a novelláik De azért maga sohose rakja fel a lá­bait az asztalra. És ne mondja fő­szerkesztőknek hogy mókusom. Ma radjon olyan, amilyen. Talán nem fog olyan gyorsan érvényesülni, ahogy kellene de végül érvénye­sülni fog. nem a felrakott láb. hanem a tehetség jogán. És meg lesz az elégté­tele, hogy nem dolgozott olcsó Irükkök- kel, hanem mindig finom volt, mindig urilány. — Köszönöm, Géza bácsi. — Szóval ma négykor a szerkesztő­ségben? Magda egy legyet nézett, amelyik a só- tartón tisztogatta a szárnyait. — Igen. — Holtbiztos? — Holtbiztos. — Akkor... fizetek! — szólt Géza bá­csi és kopogott a lakezével az asztalon. — Égész praktikus, ugye? — kérdezte aztán nevetve és nézte a csúnya, bör- kesztyiis. merev, ijesztő kezét. 5. — Hol ebédeltél — kérdezte Vera unottan. — Nem tudom a vendéglő nevét. Vera a plafont nézte. — Vártunk — szólt és ásitott egy pi­cit — itt volt a Gyuri és az Ernő is di­rekt miattad jött haza ebédre, mert más­kor, ha ilyen rengeteg munkája van, mint ma, felvitel magának az irodába valamit. — Igazán sajnálom, hogy miattam... Már mindegy. Gyere az ebédlőbe. Egyél tésztát. Az ebédlőasztalon öt személyre volt teritve, a sütemény, a sajt, a gyümölcs még fenn volt az abroszon. Az egyik tányér mellett foltok voltak láthatók, nagy, nedves ételfoltok, ott biztosan a süket öregember ült. — Köszönöm — mondta Magda — nagyon jól ebédeltem. Egy tésztát azért ehetsz. — Nem vagyok éhes. — Jó — szólt Vera és simogatta a saját karját — én nem erőltetlek. Kicsit ásilott megint. — .Akarsz olvasni? kérdezte. — Köszönöm... — Nézd. ott van a kis asztalon egy Tagore — egy Holland — néz át. Ez a Holland gyönyörű — olvastad? Magda felvette a vászonkötésü köny­vet. — Michelangelo — olvastam. Isteni volt. — Sokat olvasol? — kérdezte Vera — Én rengeteget. Van egy pár szép köny­vem. Wells sorozatom, Thomas Mann, Byron sorozatom... Szereted Proustot? Ö most olyan divatos, m4nt a Garbó szem­öldök... — Igen? — Igen. Gyuri különben arra kért, hogy hivd fel telefonon. — Azonnal felhívom. — Nem kell sietni. Talán még nem is ért az irodájába. Hova mentek ma? — Gyuri azt mondta, hogy a Spola- richba. — Gyuri szeret divatos helyekre jár­ni. Szeret korzózni, szórakozni, pénzt költeni. Általában a Gyuri szeret jól élni. Mindenki szeretne jól élni. Vera elnézett a levegőben. A Gyuri jó fiú — mondta hatá­rozottan —7, de rettenetesen könnyelmű. Tulajdonképpen nekem kellett volna in­kább férfinek születnem. Én sokkai ko­molyabb vagyok. Én nem tudnék egy olyan emberhez menni, mint a Gyuri, akármilyen szerelmes lennék belé. Mert nem megbízható. Az Ernőt és őt nem is lehet egy napon említeni... A Gyuri ma is a papára támaszkodik, lusta, pazarló — ennek akármennyi pénze lenne, el- k ön ny em ii sködné... Az egész lassan és közömbösen elmon­dott Gyuri-jellemzés úgy hangzott a Ve­ra szájából, mintha jóakaratuan figyel­meztetné Magdát a Gyuri hibáira és mintha le akarná beszélni Gyuriról min­denáron. Vera azt hiszi, hogy ezekkel a liliom célzásokkal megmenti Gyurit az ö veszedelmes démon-karmaiból. I s Ve­ra azt hiszi, hogy neki kell Gyuri. Már nem is bosszankodott. 'Tudta, hogy Vera igazat mond. Hogy Gyuri csupa csupa hazugság voll. Miket irt neki, hihetetlen! I. gylátszott, hogy Gyuri nagy célokért küzd, hazafiasságról irt és munkaaka- nísról — és az. igazság az volt, hogy meghalt a szórakozásért és a nőkért... De nem mindegy neki? A rajzait elfo­gadták és — és ez volt az, amiért fel kellett jönnie Pestre. Igen. Az életben mindennek célja és oka van. Sokszor el­indulunk egy utón és az. ut végén derül ki csak, hogy miért mentünk rajta vé- • • • Olyan mindegy volt most, hogy Vera mit gondol. Úgyis meg fogják tudni ró­la, hogy Gyurit nem akarta elvenni tő­lük. A telefon csengetni kezdett a hallban. Vera kiment. Pár szót mondott a ké­szülékbe odakünn. Aztán beszólt az ebédlőbe Magdának, aki ott ült az étel maradékok fölött és nagyon mélyen és lázasan gondolkozott. — A Gyuri akar beszélni veled! — Igen... megyek. Kiment ő is és átvette a kagylót. — Halló fiam — hallotta a Gyuri nyújtott hangját --- gyönyörű, hogy nem jött el ebédelni a Verához... — De Gyuri kérem — zuliogott az eső! — Igen. üt percig... Na, rendben van Megyünk a Spolarichba? — Szívesen. De nekem ma délután négyre be kell mennem a Budapesti Új­ság szerkesztőségébe... — Miért? Különben — intézett vala­mit? — Majd elmondom élőszóval... — Várjon... mondjuk legyen félhatkor az Abázzia-kávéházban. Remélem, tud­ja, hogy hol van? Közel a Budapesti Újság épületéhez... — Hogyne tudnám. Láttam ma dél­előtt. Az Oktogon-téren van. — Helyes. Látom, halad. Szóval le­gyen ott. — Viszontlátásra! — Kezitcsókolom! — Megbeszélték? — kérdezte Vera. — Igen — szólt Magda szórakozottan és arra gondolt, hogy neki Pesten ugv- látszik mindig kávéházakba kell járnia. Sokszor naponta kétszer. És hogs- Timá- rék azt hiszik, hogy ez valami csodála­tosan mondain szórakozás, mert első nap is odavitték és most is oda viszik. De azért tulajdonképpen kedvesek ezzel. Gyuri kedvéért teszik. — Dőlj le — szólt Vera és most már nem titkolta az ásítását — én minden délután aludni szoktam. Azt mondjak hizlal. Bánom is én. És innen elmehetsz a Gyurihoz. — Köszönöm — mondta Magda és lefeküdt az ebédlődivánvra és addig nézte a faliszőnyeg mintáit, mig sike­rült elaludnia. 6. A Budapesti Újság szerkesztősége aj­taján nyomtatottbe tűs tábla hirdette, hogy: „Verset és novellát, a nagy anyag- torlódásra való tekintettel nem olvasunk el.“ Magda hálát adott a sorsnak, hogy ez az intés nem neki szól. Hogy nem költő és nem novellista és még csak a rajzait sem akarja itt elhelyezni. Nem, ő egy­szerűen Géza bácsit keresi, hogy be­szélhessen vele. Kicsit kopogott az ajtón és mikor nem kapott választ benyitott. Nagy szoba volt, valóságos terem, az egyik sarok­ban kis fülke állt, mint egy üvegkalitka. Köröskörül ajtók nyíltak a tulajdonkép­peni szerkesztőségi szobákba, ez csak olyan várószoba féle volt, fal melletti díványokkal minden oldalon. Magda nem látott senkit, pár lépést tett előre és akkor vette észre, hogy va­laki áll az üvegkalitkában, a fülein te­lefonkagylók vannak, mint egy rádiós­tisztnek, valami misztikus tengeralattjá­róban. Fiatal fiú volt, aki folyton kapcsolt és mindig ugyanazt mondta: — Budapesti Újság — igen — kap­csolom — Budapesti Újság — kapcso­lom kérem... Most a fiú letette a kantárt, kicsit nyújtózkodott, azt hitte egyedül van. Fehér kötött ing volt. rajta. kihajtott gallérral és csupa izom volt. Jőuapot kívánót. kos/oni Ma'.’d ■ a fiúnak. Az felnézett és észrevette öt Kezeit csókolom mondta nugvne udvariasan. Kit tetszik keresni? kérdezte .,/ tán és mosolygott Olyan foga volt. mini a gyöngy. Forrav Géza szerkesztő urat. Ja, Géza bácsit? szólt a tiu persze, hiszen említette magát. lig> mondta kedvesen, pajlásian: magát mintha régi ismerősök lennének. Említett ? Igen. Es még a nevét is tudom Géza bácsit nagyon meghódította, llá romtól félnégyig egyfolytában beszéli magáról. Talán még most is beszélne, hu nem kellett volna elmennie interjú csőlátásra egy pénzügyi kapacitáshoz. A fiú gondolkozott egy kicsit. — A nevét is tudom — mondta még egyszer — Magda. Richter, vagy Reiter... — Röder. — Köszönöm. Én Horváth János vu gyök. Jelenleg telefonoskisasszony. Egyébként a Budapesti Újság rendes, belső mindenese. Kezet fogtak. Egymásra nevettek. Já­nosnak gödör volt az arcán, mikor ka cagolt, hamvas, puha, barna arca volt. kék szeme, hátráfésült haja. Sugár volt és karcsú és Magda azt gondolta,, hogy soha lündéribb, édesebb fiút nem látott életében. Kicsit lányos volt. mint a fiatal görög istenek szobrai, de azért férfias H. — Bocsánat — mondta aztán a teie- fonoskisasszony, mert a telefon csenge­tett. Kapcsolt és nézte Magdát. — Budapesti Újság — kapcsolom azonnal... Nagyszerű volt János. üde. Igen, ezt lehet rá mondani. Hogy üde volt Ked vés, mosolygós, fiatal.-— Kollega? — kérdezte aztán János. — Nem egészen. Rajzolok. — Persze. De buta vagyok, hogy el­felejtettem. Jelzem, az is rossz. Általá­ban rossz mesterség az ilyesmi. Mint zsákhordó is majdnem ennyit kerestem Csak az fárasztóbb volt. — Zsákhordó? — kérdezte Magda nyitott szemekkel. — Tudja, egyszer egy hónapig nem volt munkám. Lementem a Dunapartru. jelentkeztem a dokknál. Eleinte nagyon nyomta a kötél a váltamat, piros csikós lett tőle a bőröm. Aztán megszoktam. Különben dolgoztam én mindenfélét érettségi után, ahogy jött. Most aztán egyenesbe vagyok. Az Est lapoknak is dolgozom. Nem olvasott soha novellát tőlem? — Talán olvastam — csak nem tud­tam, hogy az maga — milyen fiatal... — Huszonhárom. De nagyon szeretek \ dolgozni. Anyám van, nővérem és egy állástalan öcsém. Őértük is kell. — Ez gyönyörű... — Oh, általában az élet gyönyörű. Pest.. A Margitsziget, a Duna, az egész hangyaboly... — Maga pompás fiú. Ha pesti lennék, flörtölnék magával... — Bizisten? — Bizisten. Megint egymásra nevettek. — Most pont üresedés van nálam — mondja János — és maga nagvon-na- gyon aranyos. Thüh. miiven rendes alakja van! — Hát ahhoz is alak kell? — De még mennyire! Milyen piros volt a János szája! És az a sok fehér foga. Tiszta volt és gyer­mekes — nem az a vastag, örökké ned­ves száj, azok a rossz, néha orvosság- szagu fogak, amelyek harapni szeretnek. — Úristen, hogy As engedhette meg! Többet soha-soha! Ha egy ilyen fiatal száj megcsókolná, mint a Jánosé, az más lenne, az szép... Jaj, már megint wure gondol?... 'Fofvtntíuk' Töltőtollait már 140 leitől kezdve nagy választékban, csavaros cörwaák (eí’ayonok) Sö leiért ízléses kivitelben, minden szín­ben kaphatók az „ELLENZÉK^ korty vosztály á ban Cluj, Piát í Unirii.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents