Ellenzék, 1935. november (56. évfolyam, 252-276. szám)
1935-11-03 / 253. szám
Már vány tábla Janosik bácsi harminckilenc esztendeig egyhuzamban lakta ugyanazt a kis budai házat. Huszonkétéves korában költözött oda, mert a szó szoros értelmében beleházasodott. Hozományul kapta a házat. És még derék feleséget is kapott hozzá. Mind a kettő segített neki takarékoskodni; a ház is, meg az asszony is. A ház megtakarította a lakásbért, az asszony megtakarította a kocsmázást. Mig a többi altiszt a minisztériumban folyton adóssággal küzködött, ő megvolt minden különösebb gond nélkül. Gyereket nem adott az Isten, amit ő is, felesége is sokáig fájlaltak, de aztán megszokták a gondolatot, hogy ennek igy kell lennie. Helyes kis ház volt ez a Janosik-ház, két ablaka nézett az utcára, zsindely es teteje úgy festett a két ablakszem felett, mint a mélyen homlokba húzott süveg. Udvara is volt a háznak, ha kicsi is, de egy öreg eperfa elfért benne. Ott lehetett üldögélni alatta nyáronként. Az udvarra még két szoba szolgált az utcain kivül, szóval tágas, módos ház volt ez mindenképpen. És mondom: harminckilenc. esztendeig laktak benne egyhuzamban, sőt Janosikné éppenséggel ötvenkilenc évig, mert ö ott is született. Sőt szülei is ott születtek, sőt nagyszüleinek valamelyike is. Nagyon régi ház volt ez, kétségbevonhatatlan adat igazolta ódonságát, az a vörös márványtábla, amely a két ablak között kissé alacsonyabban pompázott, s amelyen vízszintesen vésett vonal mutatta, hogy a nagy áradás idején meddig ért a viz. Az évszám is ott volt a márványtáblán: 1838. Arutakidején vitézül kibírta a ház az áradást, hiszen akkor még fiatal lehetett és erőteljes. De ahogy az évtizedek múltak, a ház is öregedett. S a nagy kor a házaknak éppen olyan kevéssé tesz jót, mint az embereknek. Egyre gyakrabban Lellett tatarozni és végül már az sem használt. Falai besüppedtek, rogyadoztak, a szobákban már nem volt bátorsá- gos dolog tartózkodni. Az öreg házaspár remegve gondolt rá, hogy vén napjaikra otthon nélkül maradnak. De a közmondás is azt tartja, hogy ahol legnagyobb a veszedelem, ott van legközelebb a segítség. Egy keddi napon az a pallér, akit elhivattak, kimondotta, hogy ezen a házon már nem segít semmi, okvetlen le kell bontani, mert még a fejökre omlik. És szerdán jött a hir, hogy Janosikné fivére, aki fűszeres volt a Várban, hirtelen meghalt, özvegyember volt, két fia elpusztult a háborúban, nem maradt más hozzátartozója, mint Janosikné, aki ennélfogva örökölte a házat, üzletestül, mindenestül. Olyan volt ez, mint mikor valaki az árverés napján megüti a főnyereményt. Janosikék felköltöztek a Várba. Igen csinos volt az uj ház, sokkal fiatalabb volt a réginél, némi kevés tatarozás va- donat újjá varázsolta. A régi házat eladták a pallérnak, bontsa le, használja az anyagból amit tud. A telek komoly pénzt ér, majd akad vevő, aki építeni fog rá. Janosik lement naponta a régi házhoz, mig a bontás tartott. Szeretett lóbat- iankodni a munkások közt és elmerengeni az ott töltött sok-sok esztendő emlékein. Ahogy éppen ott mászkált a gyorsan fogyó ház körül, pillantása ráesett a vörös márványtáblára. Nini, erről egészen 193$ november 3. megfeledkezett. — Hallja-e — mondta a pallérnak — ezt a táblát nem gondoltam bele az üzletbe. Ezt nem adom magának. — Hogyne adná. Nem volt kikötve. A tábla az enyém. De ne mondja, hogy rossz ember vagyok, nem kell az nekem semmire, vigye el, ha úgy ragaszkodik hozzá. Janosik nagyon megörvendett, hogy ilyen simán övé maradt a tábla. Mindjárt szólt az egyik csákányos embernek, hogy fejtse ki neki a táblát a falból. Megkapta, hazavitte, az asszony nagyon örült a táblának szintazonképpen. Elkezdtek tanácskozni, hogy mit csináljanak vele. — Én már tudom — szólt Janosik — bízzad csak rám. Az örökölt ház utcai falát nem akarta elrontani, azt éppen nemrég malteroz- ták. Hanem kőművest hivatott és cementtel beágyaztatta az udvaron a falba. Tornáca van ennek a várbeli háznak, igen kellemesen el lehet ott üldögélni és lenézni a mélyen lent fekvő Duna és a pesti oldal tündén tájképére. Most ott van tehát a vörös márványtábla a tornác falában, uj helyen éli tovább a maga életét. Janosik bácsi, mikor az öreg nyugdíjasok módján elpipázgat a tornácon, kedvetelten legelteti szemét a vízszintes vonalon és az 1838-as évszámon. Csak ha idegen lép be az udvarra és történetesen meglátja a táblát, zavartan kap a fejéhez, vájjon nem ment-e el az esze, HARSÁNYl ZSOLT ff en a zongorán játszott*. Liszt Ferenci4 Egy Bosetidnries-zongora előtt, melyen ezüst plotkeit jelzi a nagy megtiszteltetésI. — Múzeumba kerül-e, vagy zs hasznavehetetlen tárgyak temetőjébe a nagymaltu hangszer ? CLUJ. (Az Ellenzék tudósítójától.) Lisztév van az egész világon. Estémként, bárhova fordítjuk rádiónk kondenzátorát, ® hallhatatlan zjeneköltő valamelyik kompozíciójának akkordjait tereljük hangszórónkba. Rapszódiák, szonáták és etűdök úsznak ia hüvöskés októberi éterben. Fényes hangversenytermek dobogóin, stúdiók mikrofonja elölt, metropolisokban és kisvárosokban, mindenütt a mester emlékének hódolnák, Liszt Ferencnek, a:ki ötven esztendővel ezelőtt költözött a halhatatlanságba. Kerek félszáziada porlanak már azok a kezek, melyek ia zongorák fehér- feketie klaviatúráin fenséges játékukkal, áhítatra késztették a haflllgatióságot. öt évtizede hunyta He szemét a nagy zenész, akinek ünneplésénél, magasztos harmóniában, egybeolvadnak az országhatárok. Az örökéletü zene szárnyalása diadalmasan felülkerekedik a politikai boszorkánykonyhák katlanainak átkos működésén. Liszt Ferenc diadalmas géniusza előtt leeresztett rostéllyal „pihenj"-ben áflíl a harcos- kedvű világ. Ebből az általános ünneplésből, részt kér magárnak egy öreg bútordarab is. Egy ereklye számba menő régi Bösendorfer-zongora, amely városunkban a Str. Mico 22. szám alatt egy polgári kukás ebédlőjének egyik sarkában áll. A még mindig jóhiangu barna zongora külsőleg csak annyiban különbözik ilársaitól, hogy ezüstplakett disziti, amelynek felírása révén muzeális értékű tárggyá emelkedik. Mert a finoman, gravírozott plakett öt sorban .az alábbi felírást viseli: „Az 1881 április 4-én, Pozsonyban adott hangversenyen ezen a zongorán játszott LISZT FERENC." A bolygó Bösendorfer-zongora Az öreg zongora, amely Liszt művészeiének hallgatag, de „élő" tanúja, ezidőszerínt Nagy Vilmos nyugalllmazott árvaszéki ülnök tulajdona. Nagy Vilmosnak tizenkét évvel ezelőtt, 1923-ban jutott birtokába. Bethlen Károly gróf özvegyétől vette meg, aki később férjhez ment egy francia származású magyar csendőrtábornokhaz. A grófnő nehezen vált meg a zongorától, de kénytelen volt mégis áruba bocsátani, mert szállítása nehéz és körülményes llett volna. így került)' az öreg Bösendorfer 35.000 lejért Nagy Vilmoshoz, >aki most szintén kénytelen megvárni tőik, mert — nyugdíjas lévén — nehéz anyagi viszonyok közé került. A vén Bösendorfer Liszt pozsonyi hangversenye idején, nyilván kölcsönkérte a Bethlen-csaiádiíól, amely aztán, hogy a halhatatlan Mester nevét megörökítse, ezüstplakettet tétetett] t reá. A zongora, amelyen 54 évvel ezelőtt Liszt Ferenc játszott, nem tudatit a B etklén- családn £J megpihenni, mint aihogy a mostoha anyagi viszonyok miatt nem találhat örök lakást Nagy Vilmosoknál sem. Isten tudja, hova jut még. Idővel talán a> plakett is lekerül majd róla, amely ma még fennen hirdeti, hogy a legnagyobb muzsikus 1881-ben Pozsonyban játszott rajta, müértő delnők és zenéért rajongó arszlánok előtt. Kegyeletes látogatás az ereklyénél Nagy Vilmos készséggel vezet bennünket az öreg zongorához s a következő pillanatban már elmélkedhetünk is a vén Bösendorfer előtt. Nem kall lehunynunk szemünket, hogy Lisztet a zongoránál elképzeljük. Olyan szuggesZlivitás árad a barnára fényezett zongorából, hogy nyitott szemekkel ébren látjuk a víziói. Valami viharelőtti csend üli meg a szobát, azután mozgolódás hallatszik, halk léptek zaja kél. Kegyeetesen reccsen a padló s a zongoraszék nyikorgása is harmonikus. Azután két földöntúli kéz csap a billentyűkbe. Két fehér, hosszúkás, halványkék erekkel barázdált kéz, tíz tüneményes ujj. Markáns arcélü, lengőfürtü „abbé" hajlik a billentyűk fölé és indul, száguld, viharzik, tornyosul, mindent túlnő a fenségesen hömpölygő, gigantikus rapszódia. Liszt árnya játszik az öreg zongorán Percekig tart a varázs, azután szétfosziík minden. Már csak az öreg zongorát látjuk, a fehérfüggönyös ebédlő régi bútorai között. Kegyelettel futnak végig szemeink az elnémulj klaviatúrán s * szelíden fénylő plaketten, amelyen megcsillan az októberi nap egyik elkésett sugara, mintha a mindenség is örökmécsest gyújtana Liiszt emlékének. Nagy Vilmos nyugalmazott árvaszéki ülnök most kénytelen megvágni a zongorától. Nyugdijas-sors. Ki tadja hova kerül az idők folyamán a vén zongora- Milyen kétes he- lyekre, milyen lebujokba. Talán vak zongorista fog billentyűin a borásza publikumnak elcsépelt slágereket nyekergetni. Fénye megfakul, billentyűi elkopnak, mind rozogább lesz. Elsorvad, mint egy végelgyengülésben lévő ember. Azután .a hasznavehetetlen tárgyak temetőjébe kerül. Pedig nem itt volna a helye annak a zongorának, amelyen valaha Liszt ujjai viharoz- tak végig. Nem itt van a helye, hanem a felállítandó Dezt-múzeumban. Fiadd álljon ott, időtlen időkig, nesztfogó szőnyegek között, ereklyék társaságában, hogy az eljövendő idők zarándokait' is emlékeztesse nemcsak a nagy zeneszerzőre, hanem a zenei remekművek eddig legnagyobb előadó művészére is. Pálffy Lili A modem nő két ellensége: a gép és a nagyváros Jung, a világhírű svájci pszichológus a női idegbaj okró!. — „Csak kis országban van boldogság!“ LONDON, (október). Dr. C. G. Jung, ia világhírű svájci pszichológus, aki most Londonban tartózkodik, kifej tattle, hogy a modern élet sokkal súlyosabban nehezedik a nőkre, mint a férfiakra. Mint mondotta, pácienseinek háromötöd része a nők közül kerül ki. Pedig a férfiak számára is természetellenes az élet ebben a gépies korban. De a gazdasági élet harca fűllszivja a férfi energiáját és szabad teret ad harcos és romboló ösztöneinek. A gép kora azonban a nőt megfosztotta minden ösztönös tevékenységétől. A nőnek, aki modern kényelemmel fekszereSil, lakásban él és 'aki helyett gépek végeznek el minden munkát, semmi módja nincs, hogy szabadon kifejthesse ösztönös, ősi energiáit. Ezért szorul aztán olyan gyakran az analitikus segítségére. — Az afrikai nő — mondta Jung, — aki tu lb. jdonképp en teherhordó állat, még mindig (több emberi méltósággal rendelkezik. mint a tétlen „civilizált" nő, aki konzervdobozokból szedi eő a táplálékát és retteg attól, hogy gyermeke legyen. A természetet pedig nőm lehet büntetlenül megestalíni, — hangsúlyozta Jung. — Csak azok a nők bol- dqgak ma még Európában, akik kis országokban élnek, mint amilyen Svájc. Az ilyen országokban a nők szorosabb kapcsolatban maradnak a természet dolgaival. — A gép után a nagyváros a nő legnagyobb ellensége — tette hozzá. — A nő igazi helye vidéken van, aholl sok gyermeket nevelhet fel, kutyát, aprójószágot tarthat és kerttel foglaJatoskodhatik. A nőnek valami- üyemféle alkotómunkát keli végeznie, különben az idegei tönkremennek és lecsap rá a neurózis. Isten legyen irgalSmia® a civilizációnak, ha nem adjuk vissza nőinknek azt az alkotó szerepet, amely el az életben be kell t öltén iök! A Ne hagyja ma gat félrevezetni! A So'vay „SPECIAL" szóda blkárbona, amalye* minőségben semmiféle külföldi gyártmány som múl felül, nem kerül kimérve eladásra, bánom csakis légmenfe en elzár} kéksz'nü fém dobozokban, úgy hogy kiváló minőségéi állandóan megtartja.
