Ellenzék, 1935. november (56. évfolyam, 252-276. szám)

1935-11-17 / 265. szám

X

19 3 5 november / 7.

A vakond napba néz

Sárika húgomnál*,

Kékebb az ég és aranyabb a lomb —

A fájdalom se fáj, csak halkan zsong —

A süket földből kibújt egy vakond.

Csodálkozott, hogy napba nézhetett —

A napba nézett s beleszeretett —- És szárnya nőtt és fölemelkedett.

De azoknak, kik lent nyugoşznak mélyen,

Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen:

A csodát, mely a vakonddal esett,

Már nem mondhatom meg.

Pedig ó hogy örülnének velem!

Milyen ölelőn, milyen melegen Simogatnák megújult életem!

Gyötörtem bánattal az életük,

Gyötörtem bűnökkel az életük,

S most — gyógyultan — nem lehetek velük!

Tudom: örülnek, hogy én örülök,

Hogy nélkülük is, mégis örülök —

Az ő szerelmük tiszta és Örök.

És néha mégis' félelem fog _ el,

Hogy hütelenül hagytam őket el,

Őket, kiket Avar takar Hamar —

És nemsokára hólepel.

Mikor ujjonganék Visszanyert életemért hangosan,

Mikor lángolóbb szine gvul a szómnak:

Egyszerre csak elszégyelem magam.

Úgy érzem, a halottak hangfogóznak,

Magamba téritnek, belémfogóznak:

Hogy valahogy el ne bízzam magam.

Szelíd karjukon, erdők avarán És rétek bársonyán vándorolok,

S ha elengednek, kiderült szemem Egy áldott árnyalattal Komolyabban ragyog.

De aztán ismét nyugosznak ők mélyen,

Vagy tündökölnek fent a fényes égen,

S a csodát, mely a vakonddal esett,

Nekik mégsem,

Mégsem mondhattam meg.

Annak mondom hát, ki itt maradt még:

Aranyabb a lomb és kékebb az ég ~

És ezerjófii a testvériség.

És százszor édes érzés: élni, élni,

Szeretni, munkálkodni és remélni:

Vakond-lét helyett sas-életet élni.

Ki itt van még, ó örüljön velem,

Ki itt van még, ó maradjon velem,

Szeresse megújuló életem,

Helyettük is,

Helyettük is .—

Mint ahogy én Élő sziveken át

Most a porladókat is szeretem.

Cluj, 19.35 november 10.

szeretettel.

Reményit Sándor

Ha a kislány nem álmos

Novella

A kemence már nem nagyon meleg, meri csak éjfél után fogják befűteni. Sütni akar hajnalban az asszony. Inkább a sport rako- gatják, nyers akácfa gallyal. Ennek az a jósága is van, hogy legalább világosit.

Mert a szoba sötét. Még ugyan nincs késő, csak öt óra műk, de már szuroksötétség' van oda kinn;

— Mégis megken e gyújtani a látót — mondja az anya.

Az ember, aki az asztal mellett ül, megmozdul a lócán s azt feleli:

— Nincs vendég.

*— Nincs, nincs, — mondja az idegen, aki a kernencepatkán ül 3 lány mellett: a Tő- csik-fiu. S a sötétben oóanyui a Juli kötényébe. Juli megfogja a kezét és megszorítja boldogan. Még az apja sohse mondott ilyöl. Ilyen jót. Hogy nincs vendég, s magához szorítja a legény kezét.

Még eg)’ Idegen mozdul meg, az ágy előtt levő ruhacsomó. Egy öregasszony, Pákászné, aki a hátulsó kis házba lakik, az ura nyomorék „s abból élnek, hogy gyékényből kötelet fonnak. A kötelet akarja reggel kivinni a piacra. De oda helypénz kell, nyolc filílér s nincs. Hát azést jött be, meg riJágoskor.

Irta: MÓRICZ ZSlGMOND

hogy kérjen. De mire kért volna, már bejött ez az idegen fiú és szégyelte kimondani, hogy kérnivnlója van. Csak iil- ahova lelőtte a kisszékec és oly nesztelen, mint az egér*.

Evvel el van intézve a lámpagyujtás. Az anya leguggol a tűzhöz és rak rá. A vessző fellobban és nagy világosság ömlik ki a házban. Egyszerre mindenki látszik. Az apa az asztal mellett, Pákászné az ágy előtt, az anya a tűznél, s a két fiatal a kemencepadkán. Ol,y világosság van, hogy a legény, késve, elkapja a kezét a leány kötényéből.

— Nein alszol, Juli? — kérdi az apa.

— Nem,. — kiáltja élénken Juh, — nem vagyok álmos.

Mindenki írevet. Az apa csiklandósan, a vénasszony Kihegye, kicsit hamisan. Az anya behúzza a fejét a kendőjébe, emlékezve, s .a fiatalok maguk is.

Jó sokára azt mondja az apa:

— Anyád se vót álmos, azért ülsz ott.

Újra nevetnek, most már kisebbet. Nem

akarnak nagyot nevetni, mert az apa igen mérmondó ember.

De mindegy, az apa csak folytatja:

— Tizennyócba, tavaszon, mikor besoroztak.

Hallgat. Most olyan nagy dologba fogott, hogy meg kell erősíteni magát egy pipa dohánnyal. Ott van a pipa a foga közt, a dohány meg az asztalon. Megtörni, assan rágyújt Addig mindenki hallgat.

— Tezennyócba vót. Egén. Akkor vittek el... Mikor megvet a sorozás, most micsí- nájjak . .. Elmentem Nagykovács Palákhoz... így ültünk ott a setéibe. Mer abba az időbe is ilyen nehéz idők vótak. Nem vót petroli- jom .. . Ültünk a setétségbe ... Másnap reggel be kellett rukkolni... Hát, leültem a kemencepadkára. Mondom a jánymak . .. Vót Nagykovâes Falóknak akkor egy nagyon szemrevaló, hegyes kis, nyelves kis jányunokája: „Hájjá Vica, gyiijjön mán közelebb“.

Az anya megpisszant a tűz előtt. Még sohase beszélt erről az ura. Egészen megret- tent) hogy mit nem akar mondani. Csak úgy a sarkán guggolt a spór előtt, most majdnem leült a saját székére a setéiben, csak nem akar mindent elmesélni ez a bolond ember.

Az csak folytatta:

— Odaült a szentem. A patkára .. . Nekem meg másnap reggel öt órakor jelentkezni kellett a kaszárnyába ... Az anyja ra- kogaítta a tüzet ... Vót... Hoztam ... Le- fürészeltem még napvilágon egy akácfának a ítetejit. Fel is vágtam. Be is hordtam Nagykovács Pál kis házába ,. . Hát vót tiizre- való . .. Tezennyócba l ehetett . . .

Megnyomkodta ia pipában a dohányt, m-errt nagyon laza volt. örült, hogy a felesége még nem szólott rá, hát tovább mondta:

— A kisjány, az a Vica, csak úgy ült le, mint egy madár. Nem igen mertem piszkálni, mert féltem, hogy elrepül... Pedig meg akartam még fogni. . . Mert nem lehetett várni... reggel vittek a harctérre ... Sietős vót...

— Ó, miket beszélsz — szólt az anya s felállón a tűztök

— Mit? . . . Csak az igazságot.

A kislány csak most értette meg, hogy ki vót az & kisjány Nagykovács Paláknál. A nagyapjánál', aki már nem él. Erre fojtva kacagni kezdett.

— így ültünk akkor is. Nagykovács Pál bátyám mesélt. Mikor ő Boszniába járt. Az okkupációkor. Hogy micsoda görbe hegyek vótak ott., . Meg ilyesmit. Tanított. Hogy kell hadakozni a háborúba. .. De én nem

arra ügyeltem, csak a hegyes kisjányra, amék sehogy se akart olyan közel jönni, hogy megfoghassam a kis kézit ... Úgy beült jó távol, a fiaiig ... Én meg nem akartam meg se moccanni. Hát csak hallgattam... A nagyapó csak meg mesélt, meséit, retteneteseket, h-ogy beszorították ükét eccer egy pajtába, osztón rájuk gyutották és a bős nyákok kint vótak rőtött puskával az udvaron. . . Még magam is megijedtem. Miatta. Csak azt gondoltam, hogy ki kelletett neki szabadulni, ha most is itt ül s mesél.

A szobában mindenki feszülten figyelt, várták, hog\r szabadult ki az öreg Nagy- kovács Pál fiaital katona korában a bosnyá- kok égő pajtájából. Még Juli is úgy meg vót itletődve, hogy odahuzódost a Jóskához. Egész testével ráborulr, ugv hallgatta az apját. Igaz, a kályha se világított már megin!. Elégett a rőzse és a parázs nem világit, kivált hogy az akácfának nincs is parazsa.

Ültek a setéiben.

— Mikor legjobban drukkolunk, mi lesz má: ég a pajta, hogy gvün ki Nagykovám Pál belőle. Kinyújtom a kezem a setétbe. Megfogom a kis Vicát .. . Haggya ... Mán jó ... Most mán azt se bánom, ha beleég az öreg ...

Nevettek. Juli ráhárult a Jóska vállára A izg.almában megcsókolta annak a fülét.

Olyan csönd volt, hogy mégha lint szott csók. Meg is ijedtek s kicsit vártak, hogy más- is hallotta-e, vagy csak ők. Úgy látsz k. senki se hallotta, mert nem szólt meg se apu se anya . ..

— Ropogott a fejük felett a tető .. . ók meg hárman bent vótak. Kínt meg a sok fene bosnyák .. . Törölt puskával . .

Juj, Julis úgy reszketett, borzongott a nagyapjáért, görcsösen markolta Jóskár. A meg nem .szólt, csak boldogan állotta a kislány markoló kezecskéit.

— Mondja mán, az Isten áldja meg

szólt az anya. Hogy menekedtek meg?

Julis csak ugv v adózott. Jóska is izgeti- mozgolt. Addig ' zgou. mig átölelte ,1 derekát. így ültek az!án s várták, mi lesz Nagykovács Páliul a hosuyák pesetában nminek ég a teteje és cióetr bowiyaicok állanak törött puskával.

— Én csak haägp&OGQ, bailgfatom, csend • sen oda hu zom magamhoz » Yicuskát. a

jön, egyre közelebb jön... No fenegvih mondom, hiszen itt is ég a rtüz .. .

— Beszéljen má, — csattant fel az .un ;