Ellenzék, 1935. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
1935-10-20 / 242. szám
to ELLENZÉK 1933. október 20 i uni vrie 1-n.mk. Amerikái \r v' v s.r ;d|.i tudta mindezt. A/ enyém is, v \ ePene/n* , hi.-a.'ságot. IV én szerettem cn feleségül vettem. Sóhaj. \ ipi.m.ik ki.' cMSinefCNl>ol!tjj volt a W v i S de on. 1 Mc-kci adtam neki kölcsön, I n.,,n , ;dóssága volt. lehetővé lel - : \ más. nagyobb üzletet nyitlu.sson I 4-- ’k utcában. Ma 7000 dollár évi bért ci A lám beteges bátyiál Kaliforniába Lilém. Mikor a.- anyját megoperál/ták, én .'.'.cm a.- ö.s>.-os költségeket. Mindent csak • ■ c: t mondom cl, hogy ’ássa az előzmé- n veket! 1 oko/oti gyorsasággal rajzolhatja a látha- . .:ian nvolcasokal az asz.tullapra.- M kor meghalt az apám c.s megkaptam .« örökségemet, gyönyörű házat vettem a c’eségemnek Bronx vili e-ben, Newyork államban. CNelcdei voltak, gyémátjai, két autója. \ lányunk volt. A feleségem mindennap •c i che.ett Newvorkba szórakozni. Aztán az let rosszul kezdett menni. — Milyen üzlet? — Műtárgyak. Egész sor régiségkereskedésnél voltam érdekelve, Estek az árak. Kértem a feleségem, hoigy ne költsön olyan sokat. A válasz egy óriási ru Kaszám La volt. Most már nem volt jó neki Bronxville. Állandóan Newyork ban élt. Nem tudtam neki annyi pénzit adni, mint azelőtt. Erre csekkeket -vC/.delt aláírni, amelyeket nekem rendbe kellett hoznom. Nagy gondjaim vodtuk. Elmenten1. az apósomhoz, aki kijelentette, hogy ne várjak tóle segítséget. A feleségem azt mondta, hogy neki elég volt . .. Elit agy ott. Egy délütán az irodámba telefonértesítést kaptam, egy szomszéd jelentette, hogy házam előtt butorszáUitó-kocsik állanak. Feleségem elvitte emlékül 30.000 dollár értékű bútoraimat, összes szőnyegeimet, csillárjaimat. Beköltözött a West-End Avenue-re. — És hagyta? — Küzdöttem, de mi lett a vége? Elváltunk. Neki megvoltak a 30.000 dolláros bútoraim s 15.000 dollár értékű, tőlem kapott ékszerei. 30 dollárt kellett hetenként fizetnem a kislányomért. Ilyenek az amerikai válási törvények, mindig a nőnek kedvezek, akárhol az igazság. Fizettem ameddig tudtam, de rettenetesen leromlott az élet, s ■d vett antik műtárgyakat? Nem tudtam tovább küldeni a tartásdijat. Felajánlottam heti ! o dollárt. Nem fogadta el. Letarlózíattatott cs bezáratott a csak a Newyork államban .ctező Tartás-dij-börtönbe, ahol hat hónapig kellett ülnöm, míg elértem, hogy kihallgatlak, hogy biró elé kerültem. — Hihetetlen! — Pedig igy van. Akkor még Hoover volt az elnök, s ez törvény volt. Tudtam, hogy em ő, sem az akkori newyorki kormányzó, Roosevelt nem helyezhet szabadlábra, csakis egyedül, a volt feleségem. mint egy óriás borostás arca. A lombokba lassan kezdett belesárgulni az ősz. A zöld levelek rezesedtek, s a fűszálakat is véigig- .simogatta a nap perzselő sugárujjaivak János megérkezett a gyárhoz. Az öreg kapus már messziről megismerte. — Adjon Isten, Kádár, hogy van? — kérdezte. — Hogy? — Jól! — mondta János mosolyogva. — Három nap múlva már dolgozhatom. A kapus félrefordult és keserűen nevetett. János ös.szerázkódott erre a fanyar nevetésre. — Dolgozni? — mondta a kapus. — Sok minden történt azóta, Kádár. A munkásoknak majdnem felét elbocsátották. Uj gépeket hozattak. Nem kell már az ember, gép csinál itt már mindent. . .. Dél volt. A vilfamoscsemgő berregése jelezte. Az épületekből egyenként jöttek a munkások. Janos elámult. Féiannyian sem voltak, mint három hónappal ezelőtt. A kékzubbonyosok nem beszéltek, csak ettek. János feléjük tartott. Ismerősei moso- lyogva üdvözölték. János cigarettát kért. Balkezével eÍokotoráiszta gyufáját és rágyújtott. — Három nap múlva jövök dolgozni — mondta. — Anyám már ki is mosta a munkaruhámat — tette hozzá nevetve. A körülötte ülők is nevettek. Ismét az a keserű nevetés, melyet János már az előbb :s hallott. Egyik munkás valamit morgott, hogy talán már van uj szerelő János helyett. János nem értette, mit mondott. Ekkor egy másik hangosan szólott: — Menjen a főmérnökhöz, Kádár és jelentse, hogy dolgozhat. János megvárta, amig a pihenőnek vége lett, ekkor elindult ^ az irodák felé. Hosszú folyosón, ment végig. Jobbra, mmunrvi mm JöjjOn Bucur.'s i hr 1 i 15 501 s/á'jT ■ ■ s/ázalók 3 v.isuti kedvezménnyel Október 1-tól—31-ír! Bucureşti „Luna Frontului Märäsesti" kiállítás, Calea Victoriei (Telefonpalota mellett). Parcul Otetelesanu. — Vendéglőkben és szállodákban nagy kedvezmények ! 1 ipgy löricnt a kihallgatás? Feleségem ügyvédje jötil el. Azt mondta, hogy amíg nem fizetem a heti 30 dollárt, nem jöhetek ki ,a börtönből. Azt mondtam, nem tudok ii/etni. Kértem, hogy helyezhessen szabadlábra, mert hogy tudjam itt előteremteni a pénzt? Vállal vont, szóról-szóru emlékszem, aanii mondott: Magának, buddy, (kis bimbó) itt kell előteremtenie, a pénzt akárhonnan, akárhogy, de .szerezze meg! — Nem értem. Miért nem apcll/ih a felsőbb bírósághoz? Ejnye, hál értse meg: elvált férjként kerülitem börtönbe, aki gyermekéért nem fizet a szerencsétlen anyának elegendő tar- tásdijat. Ez volt a tény, ami a legszigorúbb büntetést vonja maga után. A lény mögött pedig -az állt', hogy a feleségem West-End-i luxuslakásban élt, az én bútoraim közt, ko- csikázott az autón, amit én vettem neki. Egy barátom felkereste, lelkére akarl beszélni. Éppen bevásárolni indult, s azt mondta: Yeah? Szegény fiú. Na, de mit csináljak, ha ez a «törvény . . . — Szép ki& törvény. Végre egy nő, akj cz.l mondja, ifiben kiszabadultam, s akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen a/.crt kerültem a törtönbe, mert mint elvált ember udvarolni merészeltem egy floridai nőnek ... — Áhá . . . — Semmi áhá! Törvényesen elvált, szabad ember voltam és talán élletcm végéig sarkig erő gyász-.szalagot kössek a kalapomra, mert egyszer meg mertem nősülni? Különben i.s köztudomású volt, hogy feleségemet gyöngéd szálak lüzték az ügyvédéhez, ennek dacára lecsukatott engem női bosszúból, s nem azért, mintha szüksége lelt volna az cn 30 dolláromra . .. — Borzasztó történet Mr. Webber. — Ugye? Szerencsére má.sodizbcn is örököltem, kiszabadultam cs most utazom és felejtek. Felállunk. — Ugye nem csodálkozik, hogy az előbb... — Nem Mr. Webber — felelem — én most már semmin a világon nem csodálkozom . .. Marton Lili HM A legborzalmasabb nyomortól a világsikerig PÁRIS, október. A frankinfláció lázason lüktető hónapjaiban, mikor a párisiak hip- notikusan kimeresztett szemmel bámulták a dollár cs font vitustáncát, az őskori viccek cs mechanikusan mozgó görlök közül ugrott ki Josephine Baker, egy vad, 17 éves leány. Nem volt erotikusán levetkőzött, hanem természetesen mezte en, mikor saját néger ifjúságától elkábulva, csípője körül egyetlen banánlánccal a kulisszák mögül a színpadra ugrott és az elektromos fényárban megcsillogtatta aranybarna testét. Honnan jött ez a különös néger leány, akinek óriást bánatos szemei a színpadi ref ektorok szokatlan fényében olyan csábítóan csillogtak? Senki sem tudta és senki sem kérdezősködött utána. Mindenki meg volt elégedve azzal a belső bizonyossággal, hogy ezt a vad leányt valahol óriáskígyók és vadmacskák között találta meg valamelyik bátor kutató és úgy hozta el Parisba. Most, mikor hosszú szereplése után egy vidéki könyvkiadó kinyobalra hatalmas párnázott ajtók sorakoztak, mindegyik felett tábla. János sohasem járt itt. Belefáradt, amig az egyik ajtó felett ki- betüzte a főmérnök * nevét. Kopogott illendően és lenyoma a kilincset. A főmérnök nagy asztal mellett ült, rajzok, iratok, műszerek összevisszaságában. János alázatosan köszönt. — Mit akar — kérdezte a főmérnök és csillogó szemüvegén keresztül türelmetlenül nézve Jánosra. — Azért jöttem, hogy három nap múlva dolgozhatok — mondta János akadozva. — Micsoda maga? — Szerelő vagyok. — Nincs szükségünk szerelőre,- De kérem szépen én itt dolgoztam .. , és az a baleset — dadogta János csendesen és jobb karjára mutatott. . . — Mondtam már, hogy nincs szükségünk szerelőre — szólt a mérnök türelmetlenül —, a maga helyét meg már rég betöltötték. János levánszorgott a kapuhoz. A kapu előtt egy csoport munkás ácsorgón. Ismerősök voltak. — No, Kádár, magával mi van? — kérdezték. János lelógatta a fejét. — Nem kellek. Már betöltötték a helyemet. Ismét az a keserű nevetés, melyre János összerezzent. — Nekünk már két hete felmondtak . . . Lassan elindultak a város felé. János velük ment. Eszébe sem jutott haza menni. — Most igazán sebesült vagyok — gondolta és a patyoiatfalu házikó, a buzavirág- szemü menyecske, mint elérhetetlen távoli ködkép lebegett előtte. Mögötte pedig szürkén, lomhán terültek el a gyárépületek . . . matta önéletrajzát. ,,Une Bie de Toutes les Couleurs“-t, most tudta meg Paris. hogy Baker nem az afrikai őserdőről, hanem a louisianai négernegyed nyomor-izsungcljé- ből került ki. Josephine Baker dédszü ci indiánok voltak, anyja egy indián nő és egy néger házasságából származott, ő maga pedig egy félindián-fclnégernő és egy ismeretlen fehér ember gyermeke. A kis Josephine, akit néger mostohaapja félvérüsége miatt nem szeretett, első éveit örökké részeg indián nagyanyjánál élte le. Azután hazakerült szüleihez, ahol egy szobában és egy ágyban aludt mostohaapa, anya és négy gyermek. Baker hatéves korában megint elkerült otthonró , egy fehér nőhöz ment szolgálni. A konyha sarkában a kutyával együtt uludt pár darab rongyon és mikor egyszer úrnője büntetésből, amiért valami ételt elégetett, forró vízbe dugatta kezét, a fájdalomtói elveszítette eszméletét és a kóhráz- ban ébredt fel, ahol su yos égési sebeivel ápolták. Egy ideig boldog volt, fehér ágyban aludt, reggel, délben enni kapott, azután meggyógyult és újból anyjához került. Otthon megtanult szenet lopni, ezzel kereste az é-ső pénzt életében. Josephine Baker könyve egyszerűen gyermekesen, minden kritika nélkül és mégis olyan megrázóan mesél borzalmas kislánykoráról, amelyeken az omladozó kunyhó hideg szobájában a rongyokkal betömött ablakon keresztülsüvitő szél zenéje mellett sirt a négy gyermek megszökött édesanyja után. Nyolcéves vdlt Josephine, amikor először látott színházat és nemsokára három gyermekkel egy pincében ő maga csinált élőadást. Belépődíj egy kötőtű volt. Tizéves volt, mikor Bob Roussels néger cirkuszában, tizenötévesnek adva ki magát, felvételre jelentkezett. Ruhát kapott és egy pár cipőt. Eleinte csak azt nézte, hogyan próbálnak a többiek. „Mikor a felnőtt lányokat ugrálni és táneóni láttam, — írja — különös gyönyör fogott el. A zene elkábitott, szerettem volna taktusra ugrálni, <a szemeimet forgatni. A görlök, valamennyi felnőtt leány, mint cirkuszi lovak, vagy dresszirozott kutyák, unalmasan, egykedvűen táncoltak, én pedig bolldog kábü atban a mennyországban éreztem magam, ha a zene ütemeire körülugrálhattam «a színpadot. Micsoda boldogság volt mikor trikót húzhattam, ami persze hihetetlen ráncos volt és szinte elvesztem henne. A publikum kinevetett, amikor ebben az öltözetben először megjelentem, de ez nem zavarhatta meg. boldogságomat.“ Ez volt «a később ünnepelt kedvenc első lépése. Később Párisban megismerte a szappant, a villany világítást, a fürdőszobát, a vasutat és a hetifizetést. Mint valami nagy dologról ir könyvében «airról a napró , amikor az első koffert vásárolta. 1 Amikor románok, magyarok, németek, zsidók boldogan osztoznak... A sorsjegyáru« elintézi a befutott rend«' léseket, ahogy a posta a leveleket hozta. Nagy Mihály szahósegéd I ein községből Satumare-inegyében, Kiimnelmann Berta asszony Bistrilan, Vladislav Silgiu Vulcan község jegyzője és özv. (ieisbergei Johanna Sebes-Albuból egyszerre rendelik a negyed sorsjegyet. A kisasszony sorjában beleteszi a borítékba a sorsjegyeket: egy egy negyd jut mindegyiknek a 15537 számból. A sor jegyeket tartalmazó levelek elmennek és 1 remény költözik velük négy hajlékba... Mindegyik kitartóan játszik az állami sors játékon .. . Október 15. Az állami sorsjáték nagy hu- zása. Egyetlen napon majdnem negyed milliárd kerül kiosztásra. Tízezrek és tízezrek reménykednek az ország minden táján. Románok, magyarok, németek, zsidók ... A reményben egyek. A szerencse vak, mert nem ismer különbséget nemzetiség, faj vallás között. Egyformán részesíti áldásában azt, aki bü hozzá aki bízik benne. Az acélgép forog, a számok felcikáznak a nézők szeme előtt, minden szám egy-egy gondtalan, boldog időszakot jelent annak, aki a sorsjegy boldog tulajdonosa. Egy-egy negyed sorsjegy az emberek kezében. Kinél van a második, a harmadik, a negyedik negyed? Kivel hozza a sors össze? A szerencse szeszélyes és néha játékot üz az emberrel... A kerék forog . . . Egymilliós nyereményt húznak. A gép pereg, néhány pillanat múl- va megáll és előtűnik a szám: 15537 . . . A telefon pár perc múlva megszólal az Iliescu Bank cluji irodájában: 15537 egy milliót nyert! Néhány perc telik el... a karlatékok között villámgyorsan kutat egy gyakorlott kéz és intve, megvan a szerencsés nyerők névsora! Négy sürgöny repül az ország négv tája felé. Nagy Mihály a szabómühelyben dolgozik két kisebb fivérével. A kis satumaremegyei Fein községben nehéz élete van a szabónak. Hát még a szabólegénynek! De most beköltözik a jólét, a kis sz.abósegédből önálló mester lesz. Még néhány nap és máris itt lesznek az uj, modern varrógépek ... Az egész falu örvend a szerencsének, az isteni gondivselés ujját látja benne. Geisberger Johanna Sebes-Albán lakik. Valaha vagyona volt, de a háború és a háború utáni idők elvitték mindenét. Napról- napra nagyobb nyomor költözött a házba. De ott trónolt a remény is. a 15537 számú sorsjegy egy negyedével ... A milliós főnyeremény itt jó helyre jutott. A szegény özvegy könnyes szemekkel ad hálát Istennek -r- és máris tárgyal házvételről. A harmadik nyertes Vulcan község falusi jegyzője. Vladislav Silgiu. Figy csapásra megszabadul a gondoktól. Gyermekei nevelése nem jelent többé megoldhatatlan problémát. És hogy a szerencse bebizonjűtsa. hogy nem ismer különbséget gazdag és szegény között, a negyedik negyed Kimmel- mann Berta birtokában van, aki öreg és vagyonos. 15537 igy hozott szerencsét románnak, magyarnak, németnek, zsidónak. Szegénynek, gazdagnak egyaránt... Erdélyben egymás mellett nyugodt békében élnek a különböző nemzetiségek: románok, magyarok, németek, zsidók . . . Egyformán húzzák az élet igá ját, egyformán reménykednek a holnapban. És egyformán tudják, hogy a nagy reményt az állami sorsjáték jelenti. Az az intézmény, amely minden hónap 15-én a boldog, goridtalan emberek újabb légióit teremti meg. Szilárdan kitartanak hitük mellett. És most, a nagy húzás alkalmával Fortuna istenasszony bebizonyította, hogy valóban nem ismer különbséget ember és ember között: a milliós nyereményt szétosztotta négy különböző nemzetiségű, vallásu, vagyonú ember között, akikben a szerencse istenasszonya csak egyet látott: hívőt, akik e hitük mellett kitartóan tettek tanúságot azzal, hogy zsebükben volt az állami sorsjáték sorsjegyének egy-egy negyede. Négy különböző nemzetiségű ember boldogan osztozik a szerencse áldásában és egyetértőén állapítja meg a rég hangoztatott igazságot: a szerencse nem ismer faji, nemzeti, vallási különbséget. A legnemesebb erdélyi hagyom > • képviseli és szolgálja aj tlJenzz^
