Ellenzék, 1935. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
1935-10-13 / 236. szám
19 3». o tt tó b ér t3. WB TARZAN RETTENETES lila: Edgar Rice Burroughs F cidiîotta: Gaál Andor. - 77. közlemény Jadon elvezette Tarzant és Janet abba a házba, ahol Oloa hercegnő lakott. A hercegnő, amikor megpillantotta a majomembert, levetette magát a földre és homlokával megérintette a lábát* Panatlee is ott volt vele és ő is boldognak látszott, hogy Tanan jad guru-1 ismét láthatja. Amikor kiderült, hogy Jane nem más, mint a hatalmas istenség felesége, rá is döbbent félelemmel néztek fel épugy, mint a jaluri harcosok, akik most már meg voltak győződve róla, liogv Jadon, az oroszlánember csakhamar győzelmesen' fogja elfoglalni Pahildon trónját. Tarzan megtudta OloatóT, hogy Tádén visszatért törzséhez és népük vallási szertartásai szerint feleségül is fogja venni, amint diadalmasan megjön Alurból. A városban már gyülekezni kezdtek a harcosok és az volt a terv, hogy másnap Jadon és Tarzan visz- szatérnek a fősereghez a szakadékban lévő táborba, majd az éjszaka leple alatt haladéktalanul támadást intéznek Ludon aluri seregei ellen. Erről értesítést küldtek Tadennek is, aki harcosaival a Nagy Tó északi oldalán, néhány mértföldnyire Alurtól várakozott. E terv keresztülviteléhez természetesen az is hozzátartozott, hogy Jane ott maradjon Jadon jaluri palotájában, minthogy azonban Oloa és a rabszolganők is körülötte voltak és számos harcos maradt vissza őrizetükre, Tarzan nyugodt lélekkel mondott nekik búcsút és ismét elfoglalta helyét a gryf hátán. A szakadék torkolatánál azután a majomember végleg szabadjára eresztette őskori paripáját, amelynek nem vehette többé hasznát, tekintve, hogy a következő nap éjszakájára volt kitűzve az Alur elleni támadás ideje, amikor tehát az ellenség úgy sem láthatta volna őket. Dárdájával néhányszor a hatalmas állat felé sújtott, amely erre morogva távolodott el a horul-gryf irányába. A majomember nem is nagyon bánkódott utána, mert végül is nem tudhatta, hogy csillapíthatatlan éhségben, vagy pillanatnyi szeszélyében, mikor fordul ellene, vagy harcostársai ellen. A szakadékba való érkezésük után rögtön megkezdődött az Alur elleni felvonulás. XXIII. FEJEZET Ludon kelepcéjében. Mikor az éjszaka leszállóit, Jalur palotájából egy harcos lopózott át a templom területére. Egyenesen arrafelé tartott, amerre az alsóbbrangu papok szállása volt. Megjelenése nem keltett gyanút, mert hiszen nem volt szokatlan, hogy egyes harcosoknak néha dolguk akadt a templomban. Végül is eljutott ahhoz a szobához, ahol a papok vacsora után összegyülekeztek. A harcos tudta azt, — amit egyébként csaknem egész Paluldon tudott — hogy Jalurban a templomot és a palotát nem valami erős kötelék fűzték egymáshoz s hogy Jadon csak azért tűrte meg egyáltalán a papokat és engedte meg véres és kegyetlen áldozataikat, mert ezek a ceremóniák emberemlékezet óta hagyományosak voltak a hodonok között. Azt is tudta mindenki, hogy Jadon soha be nem lépett a templomba épugy, mint ahogy a főpapja soha be nem tette a lábát a palotába. A harcos mindezzel tisztában volt — talán sokkal inkább, mint ahogy közönséges harcos létére feltehető lett volna róla. Éppen ezért fordult azonban a templom felé, ahol megtalálni vélte azt a segítséget, amelyre céljai érdekében szüksége volt. Amikor belépett a terembe, ahol a papok tartózkodtak, a Paluldonszerte szokásos módon üdvözölte őket, de ugyanakkor ujjával jelzést adott, amelyet csak az vehetett észre, aki a mozdulat jelentésével tisztában volt. Nyilvánvalóan akadtak a szobában, akik felismerték ezt a jelet, mert két pap azonnal felkelt a helyéről és odasietett hozzá az ajtóhoz. Ez a három ember most néhány percig suttogva tárgyalt egymással. Aztán a harcos megfordult és elhagyta a termet. Nem sokkal később előbb az egyik, ma jd a másik pap is követte. A folyosón ismét találkoztak a várakozó harcossal. akit elvezettek egy keskeny folyosóról nyíló kis szobába, ahol hosszú ideig tanácskoztak vele, aminek végeztével a harcos visszatért a palotába, a két pap pedig a szállására. Jalur palotájában az asszonyok lakosztálya a hosszú, egyenes folyosó egyik oldalán fekszik. Mindegyik szobából kis ajtó vezet a folyosóra, a szobák túlsó végéről pedig ablakok néznek a kertre. Egy ilyen szobában aludt Jane, egyedül. A folyosó mindkét végén egy-egy őrszem állott, míg az asszonyok szállásának kijárata közelében, egy szobában nagyobbszámu őrség állomásozott. A palotában mindenki aludt — Jalur nyugalmas város volt Alurhoz viszonyítva. Jadon szobáinak és legközelebbi hozzátartozói lakásának ajtaját azonban mindig is válogatott harcosok őrizték. Ezek az őrségek rendszerint csekélyszámuak voltak — legtöbbször öt-hat ember teljesítette ezla-szol- gálatot olyanképpen, hogy felváltva egyikük őrködött, inig a többi aludt. A folyosó két végén álló őrszemhez — akik Jane Clayton és Oloa hercegnő biztonságára vigyáztak — a rendes időben odalépett két újonnan jött harcos, aki elmondta a szokott szavakat, amelyekkel az őrséget átvenni szokta. A két előző őr gyanútlanul adta át a posztját, aztán sietett a szállására, hogy kipihenje magát. Ekkor váratlanul egy harmadik harcos jelent meg a folyosón és most mind a hárman odalopóztak ahhoz az ajtóhoz, amely mögött a majomember felesége szunnyadt. A három közül az egyik az az idegen harcos volt, aki Jalur előtt csatlakozott az előző napon Jadonhoz és Tarzanhoz — ugyancsak ő volt az, aki néhány órával ezelőtt felkereste a papokat a templomban. Hangtalanul emelték fel a függönyt, amely az ajtóbejáratot födte és lábujjhegyen beléplek a szobába. A szoba távolabbi sarkában, egymásra feritelt állatbőrökön lady Greystocke aludt. A belopakodók meztelen lába zajtalanul suhant végig a kőpadlón. A hold egy sugára az ablakon keresztül éppen rávilágító tt az alvóra. A padlót néhány szőnyeg fedte. Amikor a három férfi elérte az alvó asszony fekhelyét, a vezetőjük lehajolt és egy kisebb fajta szőnyeget emelt fel a földről. — Most! — suttogta és ugyanakkor rádobta a szőnyeget az asszony fejére. Két társa rávetette magát áldozatára, megragadták karjait és rövid küzdelem után összekötözték. Aztán felpeckelték a száját és szorosan becsavarták egész testét a szőnyegbe. Oly gyorsan és ügyesen végezték munkájukat, hogy a szomszédos szobák lakói a legcsekélyebb gyanús neszre sem lehettek figyelmesek! A fogoly asszonyt azután az ablak felé igyekeztek vezetni, ő azonban nem volt hajlandó jószántából velük tartani, hanem levetette magát a földre. Támadói dühösen dulakodtak vele és csak azért nem éreztették természetes kegyetlenségüket, mert tudták, hogy Ludon sértetlenül akar hozzájutni prédájához. Végül is kénytelenek voltak felemelni és vállukon elcipelni a szobából. Ez sem volt éppen könnyű feladat, mert a fogoly nő teljes erejéből rugkapált és birkózott, amennyire csak kötelékei engedték. Végül is sikerült átemelniük az ablakpárkányon és leengedni a kertbe, ahol azután a papok egyike vette át a vezetést és a néma csapatot a déli falba vágott kis rácsos- kapu felé irányította. Ezen a kapun túl rövid lépcsősor vezetett le a folyóhoz. A lépcső alján több canoe állt kikötve a parton. Pansat láthatólag szerencsés kézzel választotta meg segítőtársait, akik alaposan ismerték ugv a palota, mint a templom iitkos útjait, mert különben sohasem sikerült volna foglyát kicsempészni Jalurból. Lefektetve az asszonyt a könnyű canoe aljába, Pansat maga is beugrott a csónakba és megragadta az evezőt. Segítőtársai eloldották a kötelet és belökték a jármüvet a vízbe. Majd áruló munkájukat befejezve, megfordultak és visszatértek a templomba, mig Pansat az áramlattól segítve, sebesen haladt lefelé a folyón a Nagy Tó, illetve Alur irányába. * A hold elhomályosult, a keleti égbolton azonban még nyoma sem volt a hajnalnak, amikor a sötétség leple alatt harcosok hosszú sora lopózott be csendben Alur városába. Tervük készen állott és sikerrel kecsegtetett. Már Tadennak is értesités ment, hogy Tarzan kis csapatával be fog hatolni a templomba azon a titkos folyosón keresztül, amelyet csak ő ismert, mig Jadon a főhaddal ugyanakkor támadást fog intézni a palota kapui ellen. Maroknyi csapatának élén a majomember lopakodva haladt előre Alur kanyargó sikátorain, mig végül elérte azt az épületet, amelyből a titkos folyosó nyiloft. Minthogy ennek az útnak a titkát csak a papok ismerték, természetesen őrség sem védte a bejáratot. Tarzan fáklyát gyújtott és annak fényénél vezette harcosait a keskeny, kanyargós és egyenetlen talajú alaguton keresztül a templom felé. A majomember biztosra vette, hogy ha sikerül válogatott harcosaival elérnie a templom belső termét, döntő eredményt érhet el, mert e váratlan ponton való támadás teljesen meg fogja zavarni a papokat és lehetőséget nyújt Tarzannak arra, hogy hátbatámadja a palota védőrségét ugyanakkor, amikor Jadon a palota kapui felől, Tádén és harcosai pedig az északi falak irányában indulnak rohamra. Jadon ezenkívül sokat várt attól a morális hatástól is, amelyet Dorulol hónak a templomban való érthetetlen megjelenése fog kiváltani. Tarzan, aki jobban ismerte az alagút kanyarulatait, mint társai és azonkívül fáklyát tartva a kezében, gyorsabban is haladhatott, mint amazok — türelmetlenségében meglehetősen előre sietett, nem törődve azzal, hogy ez a sietség esetleg veszedelmessé válhat, így azután jóval harcosai előtt érte el azt a felső folyosót, amelyről Ludonnak és segédpapjainak szobái nyíltak. Es amikor befordult erre a halványan lobogó mécsesektől megvilágított folyosóra, hirtelen még valakit látott felbukkanni a félhomályban — egy harcost, aki félig cipelt, félig vonszolt maga után egy fogolyasszonyt, akiben Tarzan abban a pillanatban felismerte Jane-t, akit biztonságban hitt Jadon jaluri palotájában. (Folytatják.) GUTkRMANíl gép- és gorablyuksalyem gyári védjegy A valódi természetes selyem me' készült varratok sokkal ellenállóképesebbek, mint a merccrizált V2gy vastag fenatu cérnából készültek, mert a selyem rugalmasabb, mint bármely fonadék. Figyeljen a gyári védjegyre ţ Október tizenegy Megvallom, fáj e vallomás. Fáj, hogy meg keli mondanom e koraőszi részeg hajnalon, mikor szűk szobámra rég sötét borult és magamra huzom a paplant és behunyom égő, két szemem, s lelkem úgy érzem, mint egy katlant, melyben önmagam forrtam, égtem el, s célomat, mit sohsem értem el, mily messzinek érzem, látom, mert hát leéltem már az ifjúságom; — hallják kérem, én jót akartam, szegénynek pénzt, gazdagnak nyugalmat, szerelmesnek szerető szivet kívántam, — amim volt és amit lehetett, csak adtam őszintén és kínáltam. Mily szörnyü-hosszu fáradt éjszaka. Fejem mily súlyos. A szobám forog. Kérdem: lehet-e, hogy az élet egy korszaka ily egykönnyen csakúgy lezárul? És nincsen jaj! vagy segítség! vagy lárma és hogy e derengő homályba csak a pulzusom ver szakadatlan segélytkérően, néma lázban és senki sincs e házban, aki ideülne, csöndben, mellém, s hüs kezét tennéTomlokomra gyengén: egy lány, ki emlékeztetne arra, mily szép volt és édes, — mert, istenem, ma lettem huszonöt éve». Én már régen nem értem az egészet, hogy vannak még ifjú, hős remények és pompás, megváltó nyeremények az élet forgószinpadán, — a szenvedések kinpadán — az egész úgy tűnik ma már, mint egy csöndes, falusi vasárnap délután, hol a holnap, meg a holnapután, — bambán és sután — akár a tegnap, meg tegnapelőtt, borzasztó káoszban olvad össze és semmi sincs, ami az egészet egybekösse... Mert naiv gondolat arra várni, mérgezetten, mig a tündérmesék várkisasszonya egy nap öledbe hull, szerelemtől eszétveszetten — s mily irtózatosan üvölt belé máma egy rég letűnt világ romantikája, nagyanyáim zenélő órájának régi muzsikája, a korahajnali álmodozásba . .. Én felhagyok az egésszel. Én nem tudtam azt, hogy ép ésszel fogok odajutni, ahová csak bódult aggyal lehet és hogy felbomlott már rég az ósdi szerkezet, mely uttalan utakon vezet ifjúságomba vissza, lomhán, és hogy nem volt erő, mely akkor e dübörgő forradalmár-gondolattól elszakitani lett volna képes: Hurrá! maholnap leszek huszonöt éves! És mondom, csúnya dolog, igy fiatalnak lenni és lázasan-kutatva keresni a Végső Okot, izzó-nyugtalanul és magyarázatra lesni, várni1, mig az idő lenditőkereke készül egy korszakot bezárni... ... És talán semmiségnek látszik, amint ágyam deszkája vállaltiba vág és az ébrenlétbe vísszarándit és a bus gondolatra rákényszerit, hogy ime egy év röpült el megint, s mily hosszú az ut, mely csöndben elvezet a régi gyerekszobába egy zörgő szekeret, hói édes anyatej izével a számban ilyenkor már rég álomországban jártam és mig tündérek raja várt rám a várban, a tündérmesék várkisasszonya borult elém, szerelmi lázban .. . Mily régi a dal, mely belécsdingel e magányos komor szobába egy valóságos, szomorú álmot: semmit sem éltem és mégis leéltem egy ifjúságot. SIMON TIBOR.
