Ellenzék, 1935. augusztus (56. évfolyam, 173-199. szám)
1935-08-11 / 182. szám
12 KLLBNZáK 19 3 5 auyuus iun II. mopMOM es muvésiEi im VÁRlíASTÉI.YOK \ Boniida i Dâiflg kastdi (Dr. Bird JOzsei Könyve) A honfoglaló vezérek korában le telepedi ret Tanuzapa besenyóvezer ivadékai, a To- tnaj nembeli losonci Binft'y-wmzetsé^, Ma- :varorszig cs Erdély egyik legnagyobb történelmi múltú családja. Ennek a törzsök*» magyar nemzetségnek egyénileg a Ilegitima- ;aslóbb s az ország történetében fontos szerepet vivő tagjai közül számosán a család Bontida-i ágához tartoznak. Ennek az ágnak. történetével, nemzedékeinek életével el- vóiaszthacaclanul iorroct egybe a Bontida-i v árkosté.iy, moly évszázadok óta áll őrt a Kis-Szamos partján a kincses város közelében Erdély legnagyobb, legszebb parkjának közepén, A Bánffyak nagyszerű erdélyi várkastélyáról egész könyvet irt most dr. Biró József az Erdélyi Muzeum-Egyesület kiadásában. A könyv rendkívül nagy értéket képvisel. Az erdélyi történelem egy darabját menti át hűségesen az utókornak s különösen becsessé teszi a munkát, hogy a legnagyobb válságban, a legnehezebb időkben került sor kiadására. Az ilyen elmélyülésnek, peltíaadó kutatásnak megbecsülhetetlen értéke van napjainkba*. Pompás, tészta, erdélyi magyar nyelven olvashatjuk a Bánfiy-nemzetség Bontida-i várkastélyának történetet, mely beszélő része Erdély csodálatos históriájának. Egy darab Erdély ez az emlék művészi szépségeivel, fekkorives-stilü templomával, mely az egykori erődített kúrián át a fejedelemség koránok renaissance-várkastclyáig, majd a bárok-rokokó, az empir s a romantika korának toldásáig, átalakitásáigi a főnemes Bánfiy-nemzetség tagjainak léikén átszürőd- ve Erdély földjének gyémánt éke és a magyar szellem kiválóságának ékes bizonyítéka maradt. mmmNmssaMBmBa A Bánffyak s a velők egy törzsből eredt, de azóta kihalt Losonc/yak ősei, a Tomaj- nramzetség tagjai nagy szerepet töltöttek be az Árpádkori Magyarország) közéletében. Tornaj nembcK Dénes fia: Dénes — xmimt Hómon Bálint kimutatta — II. Endre udvarában képviselte Béla herceg politikáját és érdekeit. Endre király alatt 1224—1226, majd 1227—1230. között tárnokmester volt, majd 1233—34-ben erdéyi vajda, mikor a nemzetség oly becses' kapcsolatba lépett Erdéllyel. Béla pártjának az udvarban való győzelme után Tornaj Dcnest hűségéért és becsületességéért a nádori székkel jutalmazták. 1235-tőiJ vök nádorispán 1241-ig, amikor hősi halált halt a módi csatában. A tatárjárás után egymásután emelkedtek Magyarhonban a várak és erődítések. Béla, aki egymaga nean rendelkezett elég anyagi erővel, szívesen osztogatta a várépítési engedélyeket a főuraknak. Sok vár emelkedett akkor Erdélyben is az. addig szer vezet) én királyi várbirtokokon. Dénes nádor ivadékai Losonc és Divény várát cpitették fel, ezért Losoncról irta magát később a család. A nádor fia: Dénes, Losonc ura volt, ennek Tamás fia pedig szckely-ispán 1319-ben s megalapítója az erdélyi Bánffy-cörasnek. Bontida, a régi Dobokamcgyében jelentős szerepet játszott már a XII. században. A XIV. században aztán már áldott kapcsolatba került a Bánffyakkal, midőn Zsigmond király 1387 junius 3-án Budán kelt ado*- mánylevelében „villám nostram regalem Bonczhyda vocatam“ Dénesnek, a székely- ispán fiának — adományozza. Bomida ezután Bínffy Lászlóra, majd Istvánra — az élő losonci Bánffyak közös ősére — szákött, kinek György fia (nős Loráffy Katával) magát „de Bcnvczhyda“ kezdi Írni György volt a Bínlfy.ik Bonihuü-i ágának őse. A kastély in rillen t álló templom egy része még XI. század korabeli építmény, iné ynek leégése a tatárjárás idején következhetett be. A tatárjárás' után -aztán a templom újra kiépült, az. előzőhöz hasonló stílusban, f élkör - ives ablakokkal. Délinyugari sarka és keleti oldala a régi templom megpörkölt kőveiből álil. A Bíwffyaknak a mohácsi vészt megelőző időből származó okmányai hallgatnak arról, hogy a templom mellett erődítés, vagy kúria is állít voÜna a tatárjárást követő időkben. Kétségtelennek kell! azonban tartani, hagy a Binffyaknak, akik a XIV. század vége óta állandóan itt ékek, valamilyen kúriájuk állt e hdüyen. Nagyon valószínű, hogy az 1437-i parasztlázadás után Bárvfly István — László iia — Albert királytól, vagy Ulászlótól várépítési privilégiumot kapott. A sikföldi várak egyébként a középkori Magyarországon nagyon é1 voltak terjedve. A XIV. században e váraknak Eelsőolasz- országból származó olyan formája alakú Üt ki, mely az. elterjedetsége és hosszú ideig tartó divatja után joggal nevezhető „magyar típusnak“. Ez ncgyszögü, szabályos udvart körülvevő, sarkain egy-egy toronnyal ellátott, négy zárt szárnyból álló, egy-ket emelet magasságú erősség volt. Hasonló magyar vártípus alakját mutatja a Bontida-i mai várkastély is. Annyi bizonyos, hogy Bánífy Dénes (szül. 1638 körül) „Doboka- és Kolozsmegye főispánja“, főkapitány. Erdélyország fővezére, Apafi tragikus véget ért tanácsosa cpittette át nagyvonalú terv alapján először a mai kastélyt. A halódó „doudec abszolutizmusban“ elő erdélyi fejedelemség egyik legkimagaslóbb s legnagyobb tehetségű alakja volt Bánffy Dénes, kiről méltán irja Szekfü Gyula, hogy „elegenciában, bátorságban, hatalomban mindenkit felülmúlt“. Az építkezés hosszabb időt vett igénybe s nem egységes terv irányította. A régi, hagyományos, négy sarokbástyás magyar vártípus éledt újra Erdélyben a XVII. században. A kastély négy bástyája eltért egymástól, a falak vastagsága, magassága és a boltozatok tekintetében. Az 50 méteres északi szárny ma is csorbítatlan egészet alkot s szegélyező bástyáitól a régebbi épületszárnyak indulnak dél felé. A keleti oldalon fekvő egykori kaputornyot közrefogva ez a ./.árny, a mintegy (>o mtu- nyi távolságban lévő délkelen bátyái/- ve zct heten. Az emeletes épületek északi kert.) frontjának, ablaksorának egyöntetűségét nem bon totu meg semmi. A kö/éprésv Jcpcsőfeljórós, eme éti rrkélyes s oromzat! szobros h mg/.u 'yozása XVIII, századbeli. Az emeleti abla kok h áromszögü lezárásnak, j föld zintic'. vízszintes, szép sz-cmöldökpírkánnyal disz.e sek. övpárkány, vagy üzenik nem zavarják a homlokzat méltóságteljes, nyugodt és hat mómkus kiképzését. Mindez mkább kané y ra, mint várra mutat. A magát biztonságban érző, bátor, nyilt Bánffy Dénes ízlése teremtette meg ezt. Az ő szelleme ragyogott fel Dénes unokájában, aki Mária Terézia titko. tanácsosa c főlovás/.mcstcre volt. — Nem volt szüksége többé erődítésekre s minden törekvése az volt, hogy a várkastélyt uj építkezések keretében mentői kényelmesebbé, akályo- sabbá tegye. Az uj építés tervében nagy szerepet vitt Bánffy Dénes magas udvari méltósága és nagy szeretete s érdeklődése a lótenyésztés iránt. Olyan pompás istállót és lovardát akart építeni a kastély mellett, amely minden erdélyi és magyarországi ilyen természetű épülettömbnél különb. Lgy aztán Bontida a világi magyar baroképitészetben párját ritkitó építményekkel gazdagodott. A várkastély berendezése is csodálatos s legnagyobb részt a XVIII, századból való s részben a XV., részben a XVI. Lajos-stilust képviseli. A fehér kályhák közül a kék- szalbn ismeretlen mesterü gyönyörű Luis XV. kályhája a legszebb. Az ajtók copf-fafaragása a jozefinizmus korára vall A szebb- nél-szebb bútorok és dísztárgyak között külön említést érdemelnek a GBG betűkkel e látott, fából faragott méteres nagyságú emberfejes sakkfigurák. A kastély a XIX. század első felében s később is sok-sok műtárggyal gazdagodott. A barok-rokokó és az empirre minden árnyalata képviselve van a termekben. A Bánffyak arcképcsarnoka, mely az erdélyi arcképfestészet három évszázadának ritka és becses alkotásait foglalja magába, önálló külön tanulmányra méltó. Hefyes az utolsó következtetés is: Évszázadok művészete s a Bánffy-ősök gallériájának szelleme él a várkastély köveiben, melyek körül az erdélyi történelem sorstragédiákkal terhet szellője lengedez. (k. i.) í Regény A RETTENETES lila : Edgar Rice Burroughs Fordította: Gaál Andor. - 23. közlemény A lány szivét hirtelen rémület töltötte el. Tudta, hogy Tarzan idegen Paluldonban és ilyenképpen nem is sejti, milyen veszélyek leselkednek reá a ré- mületes szakadékban. És mégsem kiáltott utána, mert mint bennszülött paluldoni, ismerte a gryf-ek természetét — tudta, hogy szemük gyönge, de fülük hihetetlenül éles és hogy mindig megjelennek, mihelyest emberi hangot hallanak. Miután tehát kiáltani nem mert, gyorsan leereszkedett maga is a szakadékba, hogy Tarzant az ólálkodó veszedelmekre figyelmeztesse. Panatlee maga is vadászok hosszú sorának nemzedékeiből származott le és igy ösztönszerüen sejtette, hogy Tarzan szél ellen halad, tehát ebben az irányiján kereste a nyomait, amelyeket csakugyan meg is talált. A nyomokat követve gyorsan haladt, amig el nem ért a tisztáshoz. Ekkor két dolog történt. Az egyik az volt, hogy megpillantotta Tarzant, amint éppen lehajolt az elejtett őz fölé. A másik pedig az, hogy közvetlen közelből egy fülsiketítő ordítást hallott, amely kimondhatatlanul megrémítette. Anélkül azonban, hogy lélekjelenlétét elvesztette volna, ösztönös mozdulattal felugrott a legközelebbi fára és felkapaszkodott a legmagasabb ágig, amely csak elbírta teste súlyát. Onnan aztán lepillantott. A szörnyeteg, amelyet Tarzan maga felé rohanni látott, monstruozus és félelmetes volt — Tarzan azonban nem rémült meg tőle. Csak bosszantotta az az érzés, hogy kénytelen lesz otthagyni elejtett prédáját — már pedig éhes volt. De azért rögtön átlátta, hogy ezzel a teremtménnyel szembeszállni még az erőit is meghaladná és csak egyetlen lehetőség van, elkerülni a biztos pusztulást: ha azonnal és villámgyorsan elmenekül! Tarzan tehát szaladni kezdett, de Bara, az őz holttestét magával cipelte. Mindössze pár lépést kellett futnia, mert a legközelebbi fa nem nagy távolságra volt tőle. A legnagyobb veszélyt abban látta, hogy az öt üldöző szörnyeteg iszonyú nagy, szinte toronymagasságu volt. Ennélfogva ha eléri is a fát, hihetetlenül rövid idő alatt felkusznia a tetejére, mert nyilvánvaló volt, hogy ez a szörnyeteg még harminc, sőt esetleg — ha felegyenesedik irtózatos hátsó végtagjain — még ötven lábnyi magasságból is kényelmesen leszedi bármelyik ágról. Noha a gryf hatalmas testét meghazudtoló gyorsasággal közeledett, szó sem lehetett arról, hogy a gyiksebességü Tarzant utólérhesse; ami pedig az ágakon kúszást illeti, sokszor még a kis majmok is megirigyelték a dzsungel fiának ügyességét. így történt azután, hogy az üvöltő gryf csakhamar meg- hökkenve torpant meg a fa tövében és hiába nyújtogatta fejét az ágak között, nem volt képes Tarzant elérni. A majomember, miután biztos és elérhetetlen magasságba kapaszkodott, megpihent. Majd felpillantva, éppen a feje fölött meglátta a kitágult szemmel bámuló, minden izében remegő Panatleet gubbasztani az ágak között. — Hogy kerülsz ide? — csodálkozott. A leány gyorsan elmondta. — Szóval azért jöttél, hogy figyelmeztess engem! — mondta a férfi. — Ez nagyon derék és önzetlen dolog volt tőled. Pxettentően bánt, hogy igy meghagytam lepni magamat. Pedig ez a szörnyeteg szélirányban volt tőlem és mégsem éreztem meg a közelségét egészen addig, amíg nem támadott. Egyenesen érthetetlen! — Ebben nincs semmi különös, — nyugtatta meg Panatlee. — Ez a gryf-ek egyik sajátsága. Azt mondják, hogy az embernek soha sincs tudomása a közellétéről egészen addig, amig már nem lehet menekülni. Annak ellenére ugyanis, hogy hatalmas testű, szinte hangtalanul mozog. — De meg kellett volna, hogy szimatoljam! — kiáltotta Tarzan bosszúsan. — Megszimatolni? — álmélkodott Panatlee. — Természetesen. Egyébként hogy képzelted volna, hogy például ezt az őzet olyan gyorsan megtaláltam? És ami azt illeti, a gryf szagát is éreztem, csak úgy tűnt, mintha az illat nagy távolságból jönne. — Tarzan hirtelen elhallgatott és lepillantott az alattuk bömbölő szörnyetegre. Orrcimpái kitágultak, mintha szagot keresnének, aztán egyszerre felkiáltott: — Óh. most már értem! — Mit? — érdeklődött Panatlee. — A rajtaütésnek az volt -az oka, hogy ennek a szörnyetegnek úgyszólván semmi szaga nincsen! — magyarázta a majomember. — És amit éreztem, az nem volt más, mint az a halvány illat, amely a különböző lények nyomán állandóan megvan a dzsungelben . . . — Panatlee, — folytatta elgondolkozva, — hallottál már valaha a triceratopsról? Nem. Nos, ez a lény, amelyet ti gryf-nek hívtok, nem más, mint egy triceratops, amelynek fajtája sok százezer esztendővel ezelőtt kihalt. Egy ilyen őslénynek a csontvázát és rekonstruált alakját láttam egyszer egy londoni múzeumban. Mindig azt hittem, hogy a tudósok, akik az ilyesmivel foglalkoznak, elragadtatják magukat képzeletüktől, de most belátom, hogy nem volt igazam. Ámbár ez az élő példány nem teljesen azonos azzal, amelynek rekonstrukcióját láttam, de mégis annyira hasonlit. hogy pontosan felismerhető. S aztán nem szabad elfelednünk, hogy az elmúlt korok folyamán maga a fajta is különböző változásokon ment keresztül és talán egy ilyen változott formájában maradt fenn Paluldonban. —•_ Triceratops. London ... — fogalmam sincs róla, miről beszélsz! — kiáltotta Panatlee. Tarzan elmosolyodott, aztán egy száraz ágat vágott be az alattuk bömbölő dühös szörnyeteg pofájába. Eszeveszett vad hörgés volt a válasz, amellyel az őslény feléjük fordult, úgyhogy most Tarzau alaposan szemügyre vehette. A hatalmas test teljes húsz láb magasságban tornyosult a talaj fölött. Piszkos, szürkés-kék szinti lény volt, sárga fejjel, a nyakszirtjén vörös csontos tarajjal, amely három párhuzamos vonalban húzódott végig a hátán. E hármas taraj közül a középső volt azonban csak tulajdonképpen vörös, mig a két szélső inkább sárgásba játszott. Az ősi dinosaurus öt- és háromujju patája a gryf-nél kormos mancsokká alakult, de a három szarv —7 egy-egy a szemek fölött és egy középső az orrnyulványnál — megmaradt változatlanul minden korokon keresztül. Kísérteties és félelmetes jelenség volt, amint ott terpeszkedett a fa alatt, hetvenöt láb hosszú testével és tömör fark- nvulványával, amelyben egymagában egv elefánt ereje lakott. A gonoszfénvíi apró szemek felnéztek Tarzanra. A szörnyeteg felnyitotta csontos állkapcsát, amelyekből hatalmas fogak egész sövénye villant elő. — őseid lehettek növényevők, — dünnyögte magában a majomember, — de te már régen nem vagy az. .. (Folytatjuk.)
