Ellenzék, 1935. július (56. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-14 / 158. szám

1938 Julias 14.

ELLENZÉK

Colectările principale din Ardeal, Banat şi Bucovina

C I a j

Oradea

Economia

Institutul Comercial de Credi| Banca Dacia Union S. A.

Arad Banca Goldschmidt

Casa de Păstrare Generală din Arad S. A.

Braşov „Fortuna" Alex. Enkelhardt Cernăuţi Banca Comercială Naţională Tg. Mureş Ernest Révész Banca Oehlgisser & Horowitz Timisoara Banca Centrală Alfred Noe Banca de Scont

Câni Banca Iliescu. Banca Timişoarei

VÉR SZEPESI HAZAK

REGÉNY

IRTA: FARKAS IMRE

1

28. KÖZLEMÉNY

Keserűen tette hozzá:

— Máma peJdául nem nagyon merek lemenni, mert félek, hogy valaki pofonüt es nem akad rá tanú.

És másnap kitűzték a „Cadixi kisasszony“ cimü amerikai burleszk első próbáját. Fellegivel és Magdával naigyon egyszerűen végeztek.

— Akarnak a kórusban szerepelni?

Aurél azt mondta:

— Akarunk. Már hogyne akarnánk. Az igazi művészet úgy is előbb-utóbb kitör és eget kér.

És szegény Magda azon vette észre magát, hogy a tündöklő álmok szivárványos ragyogásából odacsöppent tizenkét jóalaku, csinos, kopott ruháju leány köze, akik ütemesen, egyszerre rúgták magasra a lábukat és egyszerre énekelték ezt a megrendítő hülyeséget: ţ

Perpetuum mobile,

Kapitány ur Nobile,

Északsarkon lefagyott az Orra, lába s a füle.

Voit az operettben egy kis szerep: valami jassz-lány. Erre az első próbákon még nem volt szereplőjük, úgyhogy a rendező helyettesié azt, aki majd a szefépet játszani fogja. Fs igen különös volt, amikor a bonvivánt minduntalan megölelte, a fáradt és kövér szegény rendező állandóan azt csicseregte:

— Nézze, Vicomte, hagyjon békében, mert lekenek magának egyet.

Egyszer csak beperdült a jassz lány sze- mélyesitője. Úgy hívták, hogy Dixon Klári. Senki sem tudta, hogyan került ide. Csodálatos volt az egész. Mintha valahonnan bejött volna az utcáról és játszani kezdett. Ragyogó fitos pofácskája volt. Az orra olyan szemtelenül kanyarodott az ég felé, mintha azzal akarta volna kémlelni a csillagokat. Az alakja egészen fiús volt. Nem volt semmi melle, karjaTába pipaszár, mintha nem is tartozott volna a törékeny testéhez. De amikor a színpadra bejött, úgy felkapta a kövér rendezőt, minthogyha pehelysúly lett volna és odább állította.

— Menjen az utamból, apuska! Nincs levegő!

És azzal játszani kezdett. Olyan volt, mint az ördögmotolla. Mindenütt ott volt a színpadon. Leguiggolt a sugólyuk elé és beleszólt a zene-karba:

— Gyerekek, ne aludjatok, mert lemegyek és úgy felrázlak benneteket, hogy nem köszönitek meg.

Egy perc és mindenkivel jóban volt. Mindenkit tegezett és lehetőleg mindenkivel csókolódzott. Amikor a tánca következett, majomszerü mozdulattal húzta le magáról a felnyujtott két karján keresztül azt a tenyérnyi ruhát, ami madártestét födözte addig és ott állott fürdőtrikóban és táncolni kezdett. Sohasem volt elég gyors neki a tánczene modern ritmusa. Mindig türelmetlenül topogott a lábával, maga után kénysze- ritve a délelőttől fáradt karmestert és a zenekart

— Gyerünk, gyerünk. Mehetünk nyugodtan, zö’dre van a lámpa állítva, nincs itt közlekedési rendőr.

Hol tanulta ezeket a táncokat? Megérezte? Talán a liget poros, ócska bokrai között, •amelyeken átszürődik a vurstli sokszínű lámpafénye és ahová mindenfelől odahallát- szik a ármás, könnyelmű, hangos muzsika. Talán a vásznon látta ezeket a táncokat, izzadtsággal betanított, nagy mesterek koreográfiája után megvalósított táncokat, amerikai filmeken, ahol a zenekarban valódi négerek verik a dobot? Nem kellett neki táncmester. Megérezte a muzsikát a csípőjével a hátrahajlitott felsőtestéve, ujjai, lábai hegyével, úgyhogy, a direktor elégedetten bólogatott örökösen izzadó kopasz fejével:

— Ez aztán igen.

És Magda, az okos, szomorú Magda is érezte ezt. Látta, hogy ez van itt a helyén, ez a madártestü, bolondos, kedvesen romlott teremtés, a mindenen röhögő, nem érzékenykedő, szúrós, csontos könyökkel előretörő tehetséges váákí, nem pedig ő, a szép, a rendes urileány, akinek finom halkságát oly könnyű félretolni, akinek a szépségét a többi szép leány között oly könnyű megszokni, aki akárhogyan is próbálkozik, akárhogy is igyekszik, táncol és mosolyog, mégis csak egy más világból jött. Mégsem idevaló. Itt elnyomják és elnéznek fölötte, elrobognak fölötte. Itt ő csak Staffage. Egy a sok közül, akmek a háttérben ritmikus mozdulatokat kell végeznie, amikor Dixon Klári ott dogozik, ott izzad, ott hányja a bukfenceket a színpad előterében és máris övé minden mosoly, minden elismerő tekintet, minden taps, övé a zsivaj, a reflektor fehér és piros fénye, ragyogása, övé itt minden, mert az hozta magával valahonnan a sötétből, piszokból, ügeti bokrok közü", vászon komédiásbódék homályos árnyékából, azt hozta magával, ami itt egyedül számit a világon: a tehetséget.

Dixon Klári végignézett a férfigárdán, az igazgatón, zenészeken, komikusokon, újságírókon, kardalosokon, azután megakadt a szeme Fellegi Aurél ángvörös nyakkendőjén. Megérezte a közösséget, Megérezte a hintás- iegényt, akinek rosszul megy. Fellobogott benne az a bizonyos anyáskodó érzés, amely minden ilyen kis lentről érkezett nőben állandóan fellobog.

— Jó pofád van. Ki vagy te?

Fellegi mély hangon dörmögtr.

— Imádlak, anyuskám!

Ez voit az első este, amikor a szinház után Fellegi Aurél nem ment Magdával együtt haza szegényes szállásukra. Csak hajnalban érkezett meg.

— Hol voltál? — kérdezte Magda.

Aurél azt felelte:

— Pénz után jártaim.

És ezt el kellett hinni. És szegény Magda el is hitte. Már nem is törődött ve e. Olyan volt, mint az alvajáró. Megint belefurta fejét a szegényes párnájába, most már csak ekkor érezte jól magát. Hazagondolt az öreg házra. A kék égbe vesző kékesszürke gyönyörű toronyra. Imára kulcsolta össze a kezét, de már nem tudott imádkozni. Még nem tudta szegény, hogy ott szakad meg az élet, ott bomlik meg a lelkiegyensűy, ott ér véget ezen a földön minden, amikor már nem tudunk imádkozni.

XV. FEJEZET

Magda visszatér,

Késő őszig nem hallottak semmit Magdáról a Stromm-házban. Akkor azután egy sürgöny érkezett a Péter nevére Budapestről.

— Rőser Magda nagyon beteg, önt akarja még látni.

A sürgöny alá ez az ismeretlen név vöt irva: Szentmarjai. És a lakása címe: Dem- binszky-utca 35/b.

Péter megrendülve nyújtotta oda a papirost Annuskának.

— Mit csináljak? — kérdezte habozva.

Annuskának könny borította el a szemeit.

— Még kérdezheted? Azonnal útnak indulsz.

A reggeli gyorsvonattal indult el Péter. És sötét a'konyát idő volt, amikor a fővárosba érkezett.

Kápráztató fényár fogadta, zaj, tolongás. Fehér ivlámpák szórták a sugárkévéket a tömegre. A mozdonyok pihegtek, iáradtan, dohogva, az emberek üdvözölték egymást, összeölelkeztek. Péternek káprázott a szeme, kábult volt a hosszú úttól.

— Dembinszky-utca 35/b.

Nagy, ormótlan bérkaszárnya meredt rá. Az ablakok itt-ott még tárva voltak, enyhe volt az őszi este. A járdán maszatos gyereked:. játszadoztak hanigps siva kodással.

Péter szive összeszorult. Hát itt lakik Magda?

Felbaktatott a negyedik emeletre. Nagysokára megtalálta az ajtót. Gyűrött, szeny- nyes névjegy volt kiszegezve rája.

— Szentmarjai Albert, jellemszinész.

Csöngetett. A csengő nem szólt. Hát kopogott az ajtón. Dühös kutyaugatás volt a válasz, azután kidugta a fejét egy ráncos, kellemetlen arcú ember.

— Mi keli?

— Szentmarjai urat keresem.

— Én vagyok.

— Én Stromm Péter vagyok.

— Nem ismerem az urat.

— Sürgönyözni tetszett nekem ... a Magda, a Rőser Magda.

Az öreg a homlokára csapott.

— Az ám. Hogy gyérül a memóriám. Már el is felejtettem. Nem is molesztáltam volna az urat. De úgy könyörgött a szerencsétlen.

— Hol van ő most?

— Idebenn.

— Láthatom?

— Most nem. Alszik. Hagyjuk most a szegényt. Ha most szundikál egy keveset,

utána lesz ereje beszélni az urrai. Úgyis csak azt kívánja.

— Annyira van?

— Annyira.

— De hát hogyan lehet az?

— Jöjjön velem, majd elmondom.

Beszólt az ajtón félhalkan.

— Jancsi!

Egy maszatos kis gyermek jött ki lábuij- hegyen.

— Ez a fiam, — mutatta be. — Mit csinál a néni?

— Alszik.

— Hát csak őrizzed. Ha kellek, lenn vagyok a Turf-kávéházban.

A gyerek fölütötte a fejét:

— Hát most odajár? Nem a Glediszbe?

— Odajárok, ahová járok, — dohogta az öreg mérgesen. — Gyerünk.

Lementek az utcára. Péter szivét valami dühös, kínos szomorúság szorongatta. Ide jött! Ezért a házért, ezért a szomorú, homályos utcáért, ezekért az emberekért futott szegény ide.

— Ez a Turf-kávéház, — szólott most az öreg szinész. — Tessék, tessék. Igen úri hely. Az ott, mutatott egy másikra, egy komisz putik. Mi, a hetedik kerületi urak, mind idejárunk.

Egy ab akhoz ültek.

— Megengedi, hogy én most vacsoráljak?

— Tessék.

— Pincér, egy pohár konyakot.

A konyakot elhozták. Az öreg fölhajtotta és aztán odafordult Péterhez.

— Biz úgy, uram. A végit járja.

— Mi történt vele?

Szentmarjai sokat jelentőén mutatott a mellére.

— A rendes baj. A tüdeje csörrent meg, uram. Ez az átka ennek a kutya városnak. Itt van a levegőben, a porban, a vizben. Nem szabad itt vizet inni. Pincér, egy pohár konyakot.

— És az ura?

— Ki az?

— Fellegi Aurél.

— Hja, úgy? Aurélt tetszik gondolni? Hol van az már! Hiszen az már egy éves história. Honnét vett volna szegény asz- szony annyi pénzt, hogy egy teljes évig. . .

— Dehát mi történt, az istenért?

— Nem tetszik semmit sem tudná?

— Nem.

— Elmondhatom. Rövid história. Hát feljöttek. A leány szép voit. Aurél színésznő: akart belőle csinálni minden áron. Nagyon lelkesedett egy ideig a dologért. Azután letett róla.

— De megesküdtek?

— Meg. De hogyan? Az anyjának, mert az anyja utánuk" jött, előbb minden pénzét oda kellett adni. Az öregasszonyt azután kidobta Aurél. El is ment, vagy elvitték, Bem tudom. Nagy baj volt vele. Nevetc- gőrresei voltak minduntalan. Akkor is nevetett, amikor nem volt rá semmi oka. Én akkor sem nevetek, amikor okom van rá. Csak mosolygok. Erre a stamperlire, la. Pincér! Egy pohár konyakot!

A harmadik pohár után már keresztbe fordult a szeme. Látszott, hogy nem igen birja az italt.

( Folytatjuk.)