Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-08 / 129. szám

A ULLfíNZÚK JPJ0fa«J«9 8. $ien<Sha!: Vörös és Fekete írta: BENEDEK MARCELL \. irodalomtörténct-iró újra nifj; újra ■ ;v,dör:;öli a szemét csodálkozásában, ha , \ n-L mdlou látja Stendhal Vörös rs Te ,r.r jer s Victor I lueó Párisi Notrc-Dame- áf. Mimikri redőny 1830-hjn keletkezett. Hu- ,i> müvén bármilyen Inss maradt is sok te­kintetben, őrös,sen áts/.ik ez a dátum. Stend­hal regényében folyton env.egectk tSyo-at, tárává a. iS’,o-.is fiatalság lelkiállapota , de. m.i;a a/ iró mintha száz esztendővel járna o’őtte a korának s a tudós hideg tekinteté­vel nézne vissza rá. Stendha' jól tudta, hogy Írásmódjával egye­dül áll a romantikusok között, akiknek egy­két esztendővel előbb még prókátorául sze­gődött. De tudta azt is, hogy hiába veszett cl a Vörös és Fekete észrevétlenül a fuliusi forradalom napjaiban: elérkezik még az o ideje. „Engem csak 1880 táján fognak meg­érteni1' — irta egyszer. Ez a jóslata ponto- un bevált. A naturalisták zászlójukra tűz­ték a nevét, mesterüknek nevezték. De ami különösebb ennél: a Vörös és Fekete hőset, Julien Sorolt tekintette mintaképül az a fia­talember is. akiről 1889-ben Paul Bourget az első modern 'élettani regényt, a Tanítványt irta — éppen a naturalisták világszemlélete ellen. Aztán jött Ábel Harmant s a Stend- hal-utánzók végtelen sora, amelyben bizo­nyára nem lesz még utolsó Marcel Ar land, az Ordre c. regénynek néhány évvel ezelőtt eltűnt szerzője. Most már lassan előszedeget­jük' Stendhal többi jóslatait is, amelyekben 1900-ra, sőt 1935-re teszi diadalának idejét. És minél jobban elmélyed a modern regény a lélek rejtelmeinek elemezésében, annál töb­ben vannak, akik ősüket tisztelik StendhaJ- bon. Még ma is bátorság és a könnyű sikerek megvetése kell ahhoz, hogy valaki Stendha' nyomán induljon el. Gondolják meg: olyan regényhőst választani, mint Julien Soréi, akit az olvasó megszeretni sohasem fog, legföl­jebb csodálni kezd a regény végeidé. Néni írni le a szerelmi jeleneteket, csak azt, ami a jelenetek előtt és után zajlik le, inkább agyában, mint szivében a szereplőknek. Nem írni le, Uram bocsa’, még a Hős kivégzését sem, csak azt, ami előtte és utána történik. Vagy — amit a Pármai Certosa c. regényé­ben’ cselekszik Stendhal — elvinni hősét a Waterlooi ütközetbe és annyit mutatni meg az olvasónak ebből a világrengető esemény­ből, amennyit egy véletlenül odavetődött siheder láthat, aki végül azt sem tudja, hogy csatában vett részt! Ki az a különös ember, aki ennyi mindenit merészelt 1830-ban — nem is beszélve egyéb, nem tisztán irodalmi jellegű merészségeiről? A Stendhal név, egy kis német város, Sten­dhal neve mögött, Henry Beyle rejtőzik. 1783-ban született, tehát serdülőkorát még naptár szerint is abban a XVIII, században töltötte, amelyhez gondolkozásával éppen úgy hozzátartozik, mint írásmódjával a XIX. szá­zad végéhez és lélektanával a XX. század ele­jéhez. Azt mondhatnám, Stendhal úgy buj­kál az évszázadok közt is, mint álneveivel és titkosirásu naplóival az emberek közt, olasz-imádásávai az országok közt. Élete nagyrészét külföldön töltötte: mint Napo­leon hadseregének számvevő tisztje, résztvett az olaszországi hadjáratban, a restauráció ide­jén konzul volt unalmas olasz fészkekben, ahonnan boldogan szökdösött Párásba; köz­ben bejárta és imádta Itáliát. 1842-ben halt meg. Párisban temették el, de a sírkövére olasz feliratot vésetett: Arrigo Beyle, Mila­nese. Visse, serisse, amo — vagyis: Beyle Henrik, milánói — élt, irt, szeretett. Ezzel a különös, hiú és bujkáló egyéniség­gel nyilván akkor sem fog teljesen tisztába jönni a világ, ha kibetüzve hever majd előt­tünk tengernyi titkos naplójegyzete, amelyet egy egész Stendhal-szekta kutat állandóan. Érzékeny és érzéki, hidegen logikus, betege­sen önmegfigyelő, hitetlen és másokról is kép­telen elhinni, hogy hisznek; maga színlel, komédiázik s hipokrizist szimatol mindenütt; önző, emberfeletti igényeket támaszt és bá­ni ufója is mindannak, ami az ilyen igények kielégülését megszerezheti: az akaratnak, a számitó megfontoltságnak, a cselekvő szenve­délynek, az erkölcsi skrupulusoktói való mentességinek. Kötelességet ő is, hősei is csak magukkal szemben éreznek; igaz, hogy ezért a kötelességért életüket is fel tudják áldozni. Emberi ideálja Stendhalnak és a Stendhal- hősöknek egyaránt: Napoleon. Regény hőseit sem választhatta máshonnan, mint. romantikus kor társai: abból a nemze­dékből, amelynek ifjúságára ráterpeszkedett Napoleon roppant árnyéka. Ez a nemzedék .1/ érvényesülés legcsodálatosabb példáit látta maga előtt Napoleon és nurv.1llj.1in.1k szemé­lyében v ugyanakkor látta azt is, hogy a restauráció fojtott levegőjében a cselek vésnek, az. érvényesülésnek ezek a lehetőségei örökre megsemmisültek. Polgár vagy paraszti sarja- dék meg éppen nem hordja többé tarsolyá­ban a marsallbotot. A romantikus hős — akármilyen kor jelmezét aggatják is reá — ennek az clvsündcscdctt, nyugodtan emésztő kornak gyermeke. Kivételes leikével nem tud­ja elviselni a kor alacsonyságát, akarata be­teg, harcolni nem tud — egyet tud csak: meghalni. A romantikus hős, hívják bár Hcr- nani-nak vagy Antony-nak, egyforma vá­gyakozással, az életerő moccanása nélkül siet a halálba. A Vörös és f ekete hőse, Julien Soréi, a re­gény utolsó fejezeteiben csökönyös h állni vá- gyásával méltó testvérévé válik romantikus kortársainak. De odáig ugyanazok a körül­mények éppen az ellenkező reakciót váltják ki belőle. Julién egy durva, kapzsi parasztnak, egy fiirészmolnárnak a fia. Egyre olvas, ahelyett, hogy .1 fűrészre ügyelne. Három kedves könyve: Rousseau Vallomásai, a Grande Ar­mee hadi jelentései és Napoleon Szentilona- szigeti emlékiratai. Egy öreg paptól latinul tanul s kitűnő em ékezőtehctségével könyv nélkül tudja a latin Ujtestamentumot — anélkül, hogy egy csöpp vallásos érzés ta­kozik benne. Egyetlen vágya: az érvénye­sülés. Húsz évvel előbb katonának ment vol­na — a vörös huszárdolmányban kereste volna a dicsőséget. Most számol azzal, hogy az ő fajtája csak a fekete papi csuhában ér­vényesülhet. (Ez a magyarázata a regény cí­mének.) Papnak készül s elvégzi magában — ha nem is azt, amit III. Richard, hogy gaz­ember lesz, de mindenesetre, hogy képmuta­tással tör utat magának. Minden szavát, min­den cselekedetét számítja, minden balsiker­ből tanul, érzéseit keresztülszüri kemény lo­gikáján. Két szerelmi kalandja van. Meghódít egy uriasszonyt, akinek gyermekéit neveli s egy arisztokrata leányt, akinek apja mellett titkárkodik. Vannak pillanatok mind a két kalandban, amikor igazán szerelmes — de maga a hóditó hadjárat félelmes remeke a tu­CLUJ. (Az Ellenzék tudósítójától.) — Honnan tudta meg, hogy átutazom? — Londoni barátom, akii doktor ur is­mer, irta meg hetekkel ezelőtt (És ilt lon­doni barátom neve és cime és személyleirása következik.) — Honnan ismer? Nem értem. Egy ilyen távoli országban .. . — Angol lapokból. — Nem irok cikkeket, csak szaklapokba, ezeket pedig... Elhallgat, idegesen cigarettára gyújt. — Legutóbb egy Godwin nevű újságíró­nak adott interjút doktor ur a 'Daily Alirrov- ban. Azonkívül mint az egyik legkiválóbb gyermekpszihológussal, sokat foglalkozik önnel az angol sajtó. — Ez nem érdekel. Goldwin cikkét «sem olvastam. Jó volt? — Nagyon érdekes volt. Éppen ezért. .. — Várjon, Young lady. Végtelen furcsa. Várok a balkáni gyorsra egy vadidegen ál­lomáson és akkor egy vadidegen . . . — Bocsánat. Bemutatkoztam. — Értse meg: meglepő és különös, hogy az én személyem, az én munkásságom . . . Hihetetlen . . . Azonkívül nagyon ideges va­gyok. Mindig rendkívül ideges vagyok, ha utazom. Lámpalázam van, hogy elvesztem az útlevelem, a jegyem, hogy rossz vonatra szállók át, hogy a sürgönyöm nem érkezett meg idejében . . . Szóval megért? All right. És most kérdezzen . . . A gyermek a kőkorszakban él Kérdezek. Legelőször azt kérdezem a ked­ves és ideges Monroe doktortól, hogy mi hát az az ő hires elmélete a gyermekről, aki a kőkorszakban él. Monroe doktor erre, ha lehet, még idege­sebb lesz. — Kérem, ez nem az én elméletem. Én csak foglalkozom vele, esetleg kiegészítet­tem, dolgoztam rajta. De hogy az enyém — tévedés. dalos kis zimi tolt ságiak. A/ iró lélektani bru vurja pedig az, hogy a paraszt-sarjadék önző számlálását, gyanakvását, férfi-gőgjét, fel-fel ­lobbanó szenvedélyét s a XVIIf. századtól öröklött, energiájához nemiigen illő szenti­mentális pillanatait cgységbrfogja és végig- clcmz.i. A szenvedély akkor nemesedik igazi szerelemmé (ulirnbcn, amikor haiálraitélten és halál rászán tan, börtönében ".ltja viszont az első asszonyt. Ezt az. asszonyt, oki lelkiisme­retének és vallásos aggodalmainak harisa alatt tönkretette Julien házassági tervét: Ju­lien sebezte meg gyilkos szándékkal — és öntudatlan szerelemmel a szivében. Stendhal szereti börtönbe záratni hőseit. Valóban, a börtön az a hely, ahol az ember ráér a maga lelkének elemzésére. A Pármai Certosa hőse is hosszú időt töltött bezárva s körülötte két éppen olyan asszony van, mint Julien körül: a vallásos Cl él i a Conti megfelel a Vörös és Fekete Mmc de Renal- jának, a szenvedélyes és magát az erkölcs fölé helyező Sanseverina hercegnő pedig Mathilde de la Mole-nak. Ezt a két asszonyt a re- nais'samce-ból telepitette át Stendhal a XIX. századba — az energia és a szenvedély korá­ból, amelyet annyira imádott. Novel ái, mely­nek anyagát régi följegyzések alakjában vá­sárolta össze, de a maga lélekelemző művé­szetével tette értékessé, erről a korról szól­nak. önmagáról tulajdonképen csak ezekben a novellákban feledkezik meg. Merl Julien So­réi, akármily érzékieden objektivitással raj­zolja is, éppen úgy Stendhal maga, mint a Pármai Certosa rokonszenvesebb, de passzí­vabb hőse, Fabrice del Dongo: a lelkesedő, szerelmes Stendhal, aki a maga természetéből indult ki akkor is, amikor tudákos-kamoly könyvét irta a Szerelemről. És Stendhal a hőse a Lucien Leuwen cimti ötszáz oldalas regénytöredéknek is, amelyet a 90-es évek­ben ásott ki a titkos iram kéziratból egy Stendhal-rajongó. Ennek első fele szerelmi, a másik po itikai történet, ennek a kornak megszámlálhatatlan politikai saltomortaléjá- val s Lucien is olyan ifjú, aki a Napoleon után következő időkben nem tud méltó teret találni magának, bár ezúttal vagyon és ösz- szeköttetések állnak rende kezesére. A Henri Brulard élete alig leplezett önéletrajz. Csu­pa önelemzés a Souvenirs d'égotisme. Az egotizmus szót Stendhal alkotta, hogy saját magasabbrendü én-kultuszát a közönséges ön­zéstől megkülönböztesse. A szó szerencsét csi­- ---------mfirTirirmfi ...........................- ­— Hál kié az elmélet? — Ez az. elmélet csak laikusok számára emberi találmány, vagy felfedezés. ‘Ez az elmélet a csupasz igazság, amelyre minden­ki rájön, aki csak ismeri és figyeli a fej­lődő gyermek-leiket. A dolog csak annyiból nehezebb, mert itt a lelket kell figyelni s nem fizikai átváltozást, mint azt, hogy szü­letése előtt minden embrió átmegy azokon az alacsonyabbrendü életformákon, ame­lyeken az egész faj átment. iMost már nem ideges William Monroe. Sötét szeme csillog a vastag szemüvegek mögött. — Figyeljen ide — mondja, kezének fi­nom, magyarázó gesztusával — figyeljen ide. Aliért hiszi egy kislány, hogy a babája érez? Miért ébred fel álmából egy kis gyermek a rémület kiáltásával? Aliért farag a legbéké­sebb apa kisfia is fegyvereket a láthatatlan ellenség számára? Kis szünetet tart, mialatt valósággal lesem, ami következik és mialatt eltűnik körülöt­tünk az ujságpavillon, a pöfögő mozdony s a cukorkaárus. — Alert — mondja a doktor emeltebb hangon — mert a lelkében ugyanaz a folya­mat megy végbe, mint testében az embrio­nális korszakban. A kislány azt hiszi, hogy a babája érez. A kezdetleges népek életet képzelnek a körülöttük lévő tárgyakba. S a gyermek éjjeli rémülete, amelyet minden szülő ismer, nem más, mint ősi emlék, mint az őskori emberiség borzalmas félelme azok­tól a szörnyektől, melyek azóta eltűntek a föld színéről ... És ami a kisfiúk fegyver- szeretetét illeti — well, minden fiú hét és tizenhét éves kora között vadász és gyilkos és fegyverforgató, épp úgy, mint a primitiv népek, akikben ott él az ellenség pusztítá­sának vágya. A gyermek tettei érthetetle­nek, sokszor a felnőttek előtt, mert a gyer­mek teljesen más világban él, mint a ua- j gyök ... Tenniss Turista )\J Fürdő Wv fa M \J \ felszerelések _rV jó minőségben, ' nagy választékban SCHUSTER EMIL-nél Cluj, Piaţa Unirii. nált és ma már teljesjogu tagja a francia nyelvkincsnek. De a francia stilus történetében enné na­gyobb szerepe is van Stendhalnak. StiLusa, ha leher, még erősebb ellentéte a saját csen­gés-bontásától mámoros romantikus stiltrs- nak, mint hősei a romantikus hősöknek. Az­zal dicsekedett, hogy írás előtt mindennap elolvas néhány odalt a Code Napoleon-ból: a törvénykönyvből. Ne értsük félre: a Code Napoleon nyelve nem kifacsart hivatalos nyelv, hanem mintaképe a hűvös, világos, lo­gikus, sz.abatos stílusnak. A romantika érzel­mi kicsapongásainak kitűnő ellenszere. Stendhal stílusát — önmagán kívül — éle­tében csak két irótársa becsülte meg: az egyik egyetlen barátja, Mérimée volt, a Garmen- novella szerzője; a másik Balzac. De aztán utánozták a realisták, a naturalisták; a Wa­terlooi csata leirásából megszületett az iro­dalmi impresszionizmus — és ma, annyiféle irány megszületése és elmúlása után, ez a józan, egyszerű, szürkeségre törő stilus még mindig hatóerő az irodalomban. Ami a nagyközönséget illeti — azt hiszem, Stendhal igazi megértésének még mindig nem érkezett el az ideje. A legtöbb olvasó ma sem tud még lemondani arról, hogy a regényhős rokonszenves ember legyen, akivel minden pillanatban együtt örülhet, vagy együtt sir­hat s akinek gondolkozásmódja nem bántja az ő jogos érzékenységeit. Isten tudja — én nem merek jósolni, mint Stendhal — mikor jön el az idő, amikor az olvasó nem rokon­szenves vagy ellenszenves embert fog keres­ni a regényben, csak embert, aki mindenké- pen mélységes rokonságban van vele, ha egy­szer az irói lángelme életet tudott belé lehelni. IDEGES EMBEREKNEK ÉS LELKIBETEGEK­NÉK az igen enyhén ható. mindig megbízható természetes „FERENC JÓZSEF1 keserüviz ■— reggel éhgyomorra egy pohárral brvéve — rendes bélrnüködést, jó emésztést és elegendő étvágyér- zetet teremt, Miért kegyetlen a gyermek? — A gyermek nagyon önző ugye? — Nemcsak önző, de kegyetlen is. Á ke­gyetlenség a fejlődésnek egy foka. ami egy darabig él s aztán eltűnik az emberben. A felnőtt embereknek csak egészen kis száza­léka kegyetlen, mig a fiúgyermek visit a gyönyörűségtől, ha meghúzhatja a macska farkát és látja az állat vergődését. Ugyan­úgy viselkedik, mint az afrikai bennszülött, aki boldogan nézi végig embertársa meg- kinoztatását. A kis gyermek és a primitív felnőtt végtelen önző s mondhatom, hogy a négyéves fiút rokonszenve és érdeklődése inkább egy vadember, mint az édesanyja felé vonz. — És később? — Később mindez elfelejtődik, a világ nincs tele többé mágikus csodákkal, előtér­be lép maga a valóság. De ez a felismert tény segíti a felnőttek társadalmát abban, hogy megértse a gyermek furcsa viselkedé­sét s hogy megvigasztalódjon annak vad ösz­tönei miatt. Dr. William Monroe vonatát jelzik. — Köszönöm — mondom — nagyon ér­dekes volt. — Szívesen — válaszolja és újra nagyon ideges lesz, kezet ráz, azt mondja, God-bye és finom, szürkeruhás sovány alakja eltűnik a sok ember között. Marton Lili. (forszéra üasneihflii Táplálkozás Útbaigazításokkal és konyhareceptekkel. Vese, gyomor, stb. betegek diétás ellátá­sára. — Étrendi tanácsokkal, 303 recept­tel és 94 összeállított menüvel. Irta: Dr. Rusznyák István, budapesti sza­natóriumi vezetőorvos. Ára: 95‘— lej, beküldve portómentesen. LEPAGE-nál, CLUj A négyéves fiúgyermeket rokonszenve és érdeklődése inkább egy vadember, mint az anyja felé vonzza — mondja dr. Viiítam Monroe a gyermekietek hires londoni havára a Chil i pályaudvaron

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents