Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-23 / 141. szám
ţs 1935 Junius 23. ELLENZÉK VASÁRNAPI GONDOLATOK Kovács Dezsőről wmmnmmumm Semmiféle harisnya sem tart örökké! Ha azonban LUX szappan - pehely habba n mossa harisnyáit, meghosz- szabbitja tartósságukat és újként őrzi meg őket. Tudjuk, hogy ez a rendje a dolgoknak, de talán éppen ez a haj. Ha szemernyivel kevesebbet tudnánk, többet foghatnánk át szav- • y vei, mint igy, túl világos és túl józan értelmünkkel. Ilyenkor sajog fel bennünk, hogy talán mégis jobb lett volna megmaradni hivő gyermeknek, akinek a karácsonyfát még az an- ~ r gyol hozza. Akkor biztos reménységgel néznénk a véletlen pillanat elé, mely Kovács Dezső alakját egyszer csak ismét elibénk hozza, valahol a keskeny és csúf Tivoli-utca tájékán, kaszinóból jövet vagy kaszinóba menet. Elkisérhetnők egy darabon. Megvitat- hatnók vcfíe,. egyoldalúan, mert inkább csak ő vitatkoznak önmagával, hogy „disznó do- log igy befogva lenni“, az ember egy értelmes levelét nem képes megírni, nemhogy novellát. Pedijg éppen három témája volna, sí az egyik úgy ahogy már meg is van írva, de „azt a ti szedőitek úgyse tudják elolvasni“. Különben is át kéne fésülni. De jön a vakáció, akkor majd elkészül mind a három. Egyszer már regényt is kéne irni, de ki ér rá? Na szervusz öreg — és befordul a Bánffy- palota hátsó kapuján, mert rendes kártyaparti várja a kaszinóban vagy ami még rosszabb, megint valami bizottsági ülés. Annyiféle bizottságot teremtett az isten érre a világra, pedig negyedrészével is el lehetne igazgatni a dolgokat. Sok mindent megért az ember, különösen ha a kollégium igazgatói szobájában csak egyszer is felkereste Kovács Dezsőt valami ügyesbajos dologban. Micsoda kérésekkel1, micsoda panaszokkal járultak elébe tizper- cekben a nebulók. A legagyafurtabb felnőtt képtelen volna csak úgy fejből kitalálni a diákigények és diáksérelmek olyan rengeteg változatát, melyek patakkal ömlöttek a nap minden órájában Kovács igazgató ur mindkét fülébe. A diákoknál csak a szülők találékonyabbak, mikor valamit gyermekük ügyében íz akarnának kitaJl'palni. Azonkívül tanári kar i.s van, rengeteg személyi és szakmai üggyel', vannak inspektorok, elöljáróság és igazgató- tanács. Ezekkel mind foglalkozni, érintkezni és értekezni kell. És mindig dönteni kell, néha villámgyorsan, mint jó hadvezérnek, néha megfontolt halasztó határozattal, időnyerés céljából. Lehet-e csodálni, ha a sokféle tennivalónak ebből a kötelességpoklábó1' az ember, ha még olyan finom íráskészséggel megáldott is, estefelé inkább a csöndes alsós , vagy a szódával kevert félliter bor purgató- riumába meneküli, melyek mellett már csak ügyetlen kártyapartnerek vagy közepes elmésségü asztali pajtások társaságával' gyötret- tetik? Pedig az írás nagy dolog volna, okos dolog volna és uj örömök forrása volna, különösen mikor sikerül, de ehhez koncentrálni kell magát az embernek, márpedig iskola után szívesebben szellőzteti a fejét, semhogy uj igába törje, a saját gondolatainak es az irás belső törvényeinek igájába. így aztan a három témából megírásra került néha kettő, néha egy, de az is előfordult, hogy egyse. Nyeresége volt ez, kétségkívül, huszonhárom esztendőn keresztüli a vén kollégiumnak, de határozott vesztesége olvasóknak és irodalomnak egyformán. Ezt azok tudják csak igazán felmérni, akik oUvastá'k ennek az írónak induló éveiből kelt írásait is. „Dickens, a mély kedély“ — igy csufolódik Karinthy Cooperfield Dávid írójával, ö tudja legjobban, hogy ez a csúfolódás kritikai megálliapitásnak milyen tömören jellemző. Annyira, hogy — komolyan ráillik Kovács Dezsőre is. Emlékezzenek vissza arra a családi környezetből kiemelt rajzocskájára, müly az öreg hintalóról szól, akihez egy szép napon hűtlenné vált kicsi gazdája, mert ő már nagy fiú lett, elemista. És az öreg kopott, vedlett, elnyűtt paripa egy karácsony- ( estén valahogy visszakerül a karácsonyfa alá, szemrehányó levéllej. a nyakában. A kicsi gazdát megrikkatja a lévél és azontúl legfőbb gondjai közé tartozik, hogy a kimustrált ál lato t „ els zórakoztas sa“. Van ebben az egyébként nem nagyigényü rajzocskában egy mondat, mindjárt kikeresem a könyvszekrény polcáról. „Annyi a szegények szenvedése a világon, amennyit nemes szívvel megérzőnk belőle.“ i Nem fogok idézni többet ennél az egyetlen mondatnál. Ez Kovács Dezső, az ember. A rajzocska pedig Kovács Dezsőnek, az Írónak, legjobb tulajdonságaival ékes. A mély kedélynek a biztosan fegye1 mező önkritika mértékével szabadjára engedett játéka. Hasonló gyerekszoba-történetek szép számmal születtek a magyar irodalomnak. Mikszáth hírnevét igazában „A ló, a bárányka, meg a nyul“ könnyes históriájával alapozta meg. Herczeg Ferenc „Lószőrvitéz“-e is a legjobb ilynemű alkotások közé tartozik. Benedek Elek legszívesebben ebben a tárgykörben mozog, ezen a területen van otthon igazán. Kovács Dezső megbocsátja tán haló poraiban, ha a sportbirálat területéről vett műszóval tudom csak kifejezni, hogy ő e nagy versenyzők mellett „külön klasszist“ képvisel. Mikszáth- nak nincsenek filozófiai mélységei, ő a kedély színeinek egymásmellé helyezésével hat. Herczeg még akkor is hűvösen öntudatos és kiszámított, ha torokgyikban vergődő gyermek esetét irja meg; a ló-szőrhuszárral. Benedek Elek csupa sziv, de csodálatos, nála a pedagógiai szempont gyakorta jobban élőtérbe lép, mint a — pedagógus Kovács Dezsőnél. Az idézett mondat szintén amolyan tanolság-levonásféie akar lenni, de mégse úgy hat. Csak egy árnyalattal mélyebb a hang a rajzocska befejzése felé. Rezzenés csupán, mely a vékony témát váratlanul mélységében is megvillantja előttünk. Az érző sziv és a gondolkodó fej együtt tekintenek alá ebbe a mélységbe. Bölcs és érző, nem ritkán érzelmes tehetség megnyilatkozásai a Kovács Dezső műhelyéből kikerült novellák. Nem is novellák alapjában, csak rajzok, melyek határozott vonalakkal s mégis puha tónusban örökítenek meg egy-egy pillanatot az irót környező életből A tónus puha, de sohase érzelgős. Néha borongósan színezik a csöndes rezig- náció pasztellkrétával felrakott foltocskái. Vitathatatlanul emlékeztet Peteleire, csak egy vonalkával mintha líraibb, hangulatosabb volna. örök kár, hogy ez a finom érzékenységű szem és gyöngéd ceruza nem foglalkozott programszerűen értekező prózával'. Egyidő- ben két előadást tartott kedves költőjéről, Vörösmartyról. Ma is feledhetetlenül élnek a mondatai, a költő sötétenlátásába bevilágító képei, jellemzően kiragadott idézetei. Mintha egyenesen erre a műfajra teremtették volna, csak beteges szerénysége nem engedte, hogy „kivegye magának átajjába“ ezt a területet. Szerencsések lehettek a tanítványai, akikkel szemben a mesterség kényszeréből sűrűbben kellett igy megszólalnia. Milyen pompás irói arcképeket vázolhatott fel előttük csakúgy Áz élet olykor megfizet irta: N. GOMBOS MÁRIA Csodálkozva ébredt; hogyan álmodhatta ezeket? Sok éve már, eszébe sem jutott Tamás. És ilyen ritka módon következetes, bosszú álmot. Véletlenül közös ismerősükkel taliálkozott, eíemiegették Tamást s az együtt töltött napokat. Bucsuzáskor letört egy szálat az éppen kezeügyében levő cserépvirágról s kérte, adná át Tamásnak, jeléül annak, hogy emlékét őrzi. Később kocsin ment valamerre. A főtéren postás állította meg kocsiját és szállítólevelet nyújtott át: — Nagyságos asszonynak szól ez? Nincsen rajta pontos cím. Tetszik ismerni a feladót? Nézte. Feladó: Tamás, tartalma: virág. Elmosolyodott. így akarja viszonozni az ő szál virágát, ilyen gavallérosan. Jól eső melegséget érzett a szive táján, mint mindig, ha nagy ritkán figyelem, vagy Őszinte jóság áramlott feléje. A virágnál azonban hamarabb érkezett meg küldője. Itt már következett egy adag álomban szokásos zür-zavar; elevenek és holtak együttes kavargása, sirás, kiabálás, őrüt'etes sietség, küzködés, — de végül is együtt ültek a sok viszontagsággal összeszerkesztett vacsorához. Akkor felébredt, — kissé bánatosan, hogy a virágot még sem láthatta. * Valahonnan mélyen benntről jövő mosolygás ült az arcára. Szemét szorosabban zárta össze; fel ne pattanjon, csak el ne szálljon ez a hangulat. Másik oldalára fordult éis átadta magát egészen a most már felfrissült, filmként pergő emlékezésnek. * Olaszrivera. Szinek, képek, illatok. Sötétzöld hegnek hátterében vakítón villanó fehér épületeik. Kimért ünnepélyességgel hömpölygő, tiszteletet parancsolóan mormoló, szikrázó, habzó hulíámgyürüktől ékes, mélykék Földközitenger; borzongó háta kecses mozgású, karcsú hajókat himbál s fenséggel tűri kis, berzenkedő motorcsónakok gyors, éles hasogatá'sait. Benn, csaknem a láthatár peremén fürge delfinek hosszú libasora húz. Ajkán ott érzi a tenger sós páráját. Vaskos, öreg pálmafák közt futó, elegáns sétálóktól sűrűn behintett partisétány. Ott látja magát is barátnőjével. Mos belépnek a kedves Hotel de Nice udvarára. Narancsfái, — március idusa van éppen, — még dédelgetnek pár későn ért, diónyi gyümölcsöt; aj, de édest, de zamatost. Heverőszéken napoz, pecsenyére lesült arccal a szálló magyar igazgatója, örömmel fogadja honfitársnőit s hamarosan megismerteti két magyar ur vendégével. Igen, az élet néha regényeket utánoz; utitársnője válófélben levő asszony, ő maga menyasszony, — uj ismerőseik egyike válóban levő férj,, másika, — Tamás, — vőlegény. Együttes -kirándulások: álomszép autó- turák hegyóriások: szerpentin utjain. Jobbra, balra az utak mentén párfömgyárak vetései: párrnai ibolyakaszálók, centi fiolaerdők, szegfürétek. Kis gyékénykosarakban küld haza belőlük édesanyjának, nővérének. Bor- digherai virágcsata. Féktelen jó kedvben hömpölygő emberáradat, virágeső, kacagás, — ni-,ni, ott a kedves arcú atléta, a kinek ifjúi hévvel dobott, kemény kis ibolyacsokra megsebezte az arcát. És Monte Carlo. Kaszinó, ahova csak asszonynévvel1, — mint Tamás felesége, — léphetett be. Most Is érzi azt a különös varázst, amit e név bemondása keltett benne. Bent fény, pompa s valami szivet bénító csend. Lépések nesze süppedő szőnyegekben hal el, rekedtes suttogásokon fojtó izgalom hangfogója. Itt korlátlan szólás! szabadsága csak az aranynak van. Ez a birodalom az övé, itt ő a szuverén diktátor. Cseng, bong, dörög és duruzsol, ördögi hangjának százféle árnyalatával ostorozza és csábítja, gyűri és csavargatja nyomorult vazallusait. Testvéri szeretet azonban ebben a szörnyetegben is van; oda gurul örömest, hol sok a nyámja. Egy-egy játékos előtt egész kis hegyekké fut össze. Percek telnek belé, míg betelik kissé a játékosok szemléletével. Nők sokasága üli körül az asztalokat; cicomás, aszott hölgyek, kápráztatóan elegáns nagyvilági dámák, jóval kevesebb estélyiruhás ur. Legtöbbjén valami hisa on lósági, mintha egy család gyermekei volnának, szűkült szaporán pislogó szemek, nyugtalan árulkodó kezek; Pénz őfelsége megbélyegzi a maga alattvalóit. Mögéjük lép s két játékos közt benyújt ő is egy aranyat. Színre teszi. Nyer. Újra tesz, újra nyer. És megint nyer. Pár perc alatt egy heti panziódijat. Ujong örömében. Aranyhegyek mögül érthetetlen tekintetek bámuL nak rá. A másik percben meglopják; egy aranya tűnik el kétséget kizáróan bal szomszédnője finoman ápolt keze alatt. Uj képek űzik egymást az emlékezés vásznán, * Utazás hazafele, együtt. Kissé szomorkásán; ütjük nemsokára négyfelé ágazik. * Életének szent emléke: Milánói temető; márványköltemények csudakertje, hol órákig bolyongnak áhitatosan Tamással. Egyszer elveszíti. Oh, de fél ott a némán beszélő kövek között egyedül. * Velencébe este érkeznek. Páronként szállnak csónakokba. Ő Tamással. Velence szerelmet lehel, gondolájuk ring, mint örökkévaló szerelem fekete bölcsője. Ringatója, a tenger megejtő titkokat suttog. Tamás hangja is! muzsikás, lágy: — Már elválunk nemsokára s talán nem látjuk egymást soha többé. Egyszer, csak egyetlen egyszer csókoljon meg, — hát mi az? Micsoda nagy dolog az? Tamásnak nincsenek skrupulusai. Neki igen: — Csalás, hazugság, árulás, — mondja szomorúan, — és elhúzódik tőle. A megváltó perc elszáll; Velence elszürkül s bosszantó giccsé válik. — Pfuj, Canal Grande, — dormögi Tamás és undorral fordít hátat Velencének. * Egyik állomáson rég hallott, zamatos, kacskaringós káromkodás. összekacagnak: itthon vagyunk. * Budapesten vőlegénye várja. Tamással fagyosan vesznek búcsút egymástól örökre. Örökre? * Hét év utáni mesét perget az emlékezés. Budapest. Duna part. Bóditó, fűszeres tavaszi illatok bontogatják szárnyaikat, mámorosán csillog a folyó, hajói részegükén kurjongatnak. Mint Tavasz hadvezérnek most besorozott újoncai, olyan a sétáló közönség; tündökő uj öltözetek, ragyogó a sok friss elszánás. Ök is ott menetelnek közöttük barátnőjével. Most csak vig dolgokról lehet beszélgetni: — Emlékszel? — Emlékszel még . . .? ... a kövér német bácsira, aki fölöttük levő ablakából cukorkákat dobált erkélyükre és ebédutánonként, hét-nyolc fogásos menü
