Ellenzék, 1935. május (56. évfolyam, 99-123. szám)

1935-05-04 / 102. szám

ASARNAPI GONDOLATOK

Kellesz te még, vijjogni, mint a verese, nem kérdeni szabad-e, nem szabad, sosem kímélni n könnyel se, véri se, a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak ián, ám ne menj azért se, , y számodra itt még mim 'a is akad, mindig kell valaki aki megérts-, az utcalányt s a tébolyultakat

Testes kötet, kötése zöld, arany betűkkel. Még bele se nyitottam s mennyi mindent beszél

Sok verseskönyvem van. Valamikor mesterségein volt a vers és minden érdekelt, amit kötött formában piacra dobtak a kiadók. Tévedések elkerülése végett: kötött forma alatt nem bekötött könyvet értek, mely arravaló, hogy díszes könyvespolcokat lehessen Összeállítani, amelyek mész* szíré hencegjék tulajdonosuk betűszóra ját. Kötött forma a régiek szerint a rim, az időmérték, a ritmus: a vers. Valamikor nemcsak a keveseknek volt lelki szükséglete. Petőfi összes költeményei ott feküdtek „minden jobb család asztalán“, mellettük Toldi és Az ember tragédiája, néhol Vörösmarty és Csokonai is. A mult századvég kedvelt könyvei voltak a versgyűjtemények, a Költők Lugasa, Nemzeti Lant, Hatszáz Magyar Nemzeti Dal és hasonló, többé-kevésbé diszes kiadványok, melyekből szerelmes szivek emlékkönyvbe való sorokat másoltak ki, vagy felolvastak egymásnak, vagy a gyereknek válogattak belőlük yizsgaiverset, önképzőkör! szavalni valót. Öröm volt a vers a hétköznapi ember számára. Aztán jött Ady, az uj időknek uj dalaival és ki előbb, ki később kötelességének érezte, hogy legalább összegyűjtött verseit megszerezze.

És aztán nem jött semmi.

Az emberek a nagy riadalomban elmenekültek otthonuk négyfala közül, mert a lakás nem puha, meleg fészket kezdett jelenteni az emberiség számára, csak lakbért, végrehajtót és számlákat és áldatlan házastársi csetepaték csataterét. Az emberek kimentek táncolni é3 bridzsezni a klubba, a kávéházba, hogy — megpihenjenek. Elmenekültek otthonról a moziba, vagy sport és turistaság orvén ki a hegyek közé. A meghitt magánéletet állandóan 7ajlő, tétova idegességgel kapkodó, mindenkit magábaörlő közélet recsegteti malomkövei között. A vers, az igazi, az emberi érzések mély gordonkaszava, egyszerűen fölöslegessé vált. Az uj nemzedék szemében csak a politikai versnek, az agi- lációs versnek van létjogosultsága. Minden más ostoba gőgiesélés és holdkóros nya- valygás.

Most jön egy zöld kötet, Kosztolányi De- ső összegyűjtött költeményei, 1907—1935. íuszonnvolc év termése. Versek.

Hát lehetséges ez? Hát újra lehetséges ez ? Négyszáz oldal, mikor ilyen drága a papír és a munkabér! Akad még kiadó versre egyáltalán ? ~.s akad négyszáz oldalas verseskönyvre ? Emberek, hiszen ez nem riportregény! Ez nem életrajzi mis- más, nem diplomaták paoucsban. Ez nem szakácskönyv! Ez fényűzés, ez őrültség, ez — vers!

Próbálom megmagyarázni magamnak. A költő ötvenéves lett. Huszonnyolc éve költ. Regényeit már világnyelvekre is lefordították, ami kitűnő reklám volt a magyar kiadó számára is. Megérdemli végre, a költő is, — szegény — hogy gavallőros kézmozdulattal áldozatot hozzon érte a kiadó. Megérdemli, hogy legkedvesebb gyermekei, a versei, egyszer, ilyen testes kötetben könyvpiacra kerüljenek. És ki tudja? A költő most lett ötven éves. Foglalkoznak vele. Ünnepük. Hátha ezen a réven a verseire is akad vásárló közönség ?

Hogy Kosztolányi nagy költő: mégis, akinek a verseit olvassák?

Ugyan?

Mikor itt járt nálunk és zarándokoltak hozzá névaláírásért a diákok, a művész- szoba bejárója előtt oldalba lökték egymást a könyökükkel és megkérdezték a tapasztaltabbaktól, hogy csakugyan a ma- I gyár irás legelső vonalában volna ennek a költőnek a helye s vajon valóban értéket képvisel-e az aláírása?

Ha center csatár lett volna valamelyik harmadrangú labdarugó egyesületben, vagy akár boxbajnok: biztosan és pontosan tudták volna, hogy ki ő és milyen helyet foglal el a nemzetközi, vagy az országos erőlistán.

Ha Kehrling tenniszezik, úgy ellepi a közönség a gyepet a kéttornyú templom háta mögött, hogy gombostűt nem tudnál az emberek közé szúrni. Ha költő érkezik hozzánk előadó estére, a rendezők öt-hat- száz személyes befogadóképességű teremnél nagyobbra gondolni se mernek, nehogy szégyenszemre ne tudják megtölteni.

fTA szegény költő önmagát biztatja, hogy rá azért még szükség van itt, mert valakinek csak meg kell érteni ezen a világon, az utcalányokat és a tébolyultakat is. És ezen a jusson merészel még ma is fejedelmi gőggel elnézni a tömeg feje felett:

Tőlem locsoghat megváltó igéket

s unalmas őrültségeket az ép ész, nem az enyém a század rongy bohóca,

se a felhőkbe zörgő bamba gépész.

Nem kell hatalmasoknak úri konca s a millióktól olcsó-ócska hegy.

Azt hirdetem barátim, sok a kettő, de több az egy.

Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, nekem magasabb kincset kell megönom. Uralkodom tűzhányó kráterén is, még áll a trónom.

Un önmagamat önmagámmal mérem.

Az Ellenzék olvasóinak fölösleges értékmérő sorokat róni arról, hogy kicsoda Kosztolányi Dezső és hol van az ö helye a nap alatt. Külön büszkesésünk, hogy idestova tizenöt éve egy kicsit mi is magunkénak számíthatjuk. A baráti, a testvéri, a házastársi, a családi, az emberi intimitás, a lelki közvetlen közelség költője ő. Ismerjük huszonnyolc év óta, hogy visz- szavezetett kézenfogva minket gyermekkorába s nyűgösen és pózolva és mégis nagyon emberi egyszerűséggel el panaszolta gyermekörömeit és bánatait. Ismerősünk a szabadkai családi környezet, melyben felnőtt s tanár apja, aki esténként ablakot tárt gyermekeinek, hogy megmutassa nekik kincsét, a holdat. Édesanyja, akihez ötvenéves fejjel is segítségért kiált a kórházi ágyon :

Ki a halált legyőzted hajdanán, te életet adó, leylilkosabb nő, a Semmi partján majd erős neveddel köszöntőm a kemény halált, anyám.

Ismerjük húgát s tudjuk róla, hogy „a bánat eljegyezte.“ Öccsét, aki harctéren járt s most vidéken doktor. Fiának, Ádám- nak élete folyását születése óta figyelemmel kisérjük s megjegyeztük, hogy az uj magyar lira egyik legnagyobb alkotása az a kétségbeesetten kapkodó költemény, mely Kosztolányi Ádárn torokgyíkját énekli meg: az apa tehetetlen viaskodását a Rémmel. És hitvesről Petőfi óta énekeltek-e szebben, mint ez a férj:

Jó volt tevéled járni a sárgolyő ürömvidékét, a keserű mezőt, ó boldogságom édesanyja, társam a rosszban.

Én nem szerettem önmagamat soha,

De te szerettél. Egyszerű és igaz jóságod oly gyors, lángoló volt, hogy utolértél.

Kések között, a végzet a vállamon, léged dalollak még nyomoi'ékul is, száj nélkül is, szájamba sebbel, emberi nagyság.

A huszonnyolc esztendőnek, melyben a magyar irodalmi megújhodás legszebb évei után világháború, forradalmak, testi, lelki, szellemi, erkölcsi és gazdasigi válságok következtek pörölycsapásokként egymásra, maradandó emberi dokumentuma ez a négyszáz oldal vers. Benne van hiány

IMÉDIA

0 ÍR É A L PÁRIZSI cég H AJ F EST ÉK-ie

a világ legtökéletesebb készítménye.

Minden drogériában és jobb nőifodrásznál kapható.

nélkül, maradéktalanul a Modern Ember Tragédiája. Pedig nincs Kosztolányiban semmi a politizáló költőből. Semmi az erkölcsbiróból. Passzív, de szenvedőleges- sége csupa cselekvés. Résen álló szellem, „komor kisebbség, szívós és kemény. Elégedettek hangos lelki vádja, Íratlan, láttat- lan biró tábla, örök, hatalmas ellenvélemény.“

A kötet utolsó lapjai: Össze9zoritott fogú harc a szenvedéssel. És mégis, csupa reménység, csupa biztatás sugárzik ebből a reményszinü könyvből. Ezt a költőt el fogják olvasni. Sokan fogják olvasni. És aki olvassa az megtér. És aki megtér, az üdvözüL A szabad és független szellem tiszteletében fog üdvözülni e kor rettenetes testi-lelki tisztítótüzéből felemelkedve, mert újra megtalálja magában az emberi részvét hangjait, melyeket elnyomva és megfélemlítve tart mindnyájunkban az „unalmas őrültségeket locsogó ép ész“. A civilizáció, amelyre olyigen büszkék vagyunk a Cordilleráktói az Uraiig, (—rei)

Hat évvel ezelőtt Riri nagyon óhajtott jövevény volt. A nemsokára megérkező kisbaba pedig éppen ellenkezőleg. Nem mintha M. és Mme Le-Vanois valami szörnyetegekké változtak volna azóta! Mindkettőjük szive elég nagy volt ahhoz, hogy két gyermek ott jól érezhesse magát és gyöngédséggel legyen elhalmozva. De ha maguk között örvendtek is a közelgő születésnek, szenvedtek Rizivel szemben, az ő különös nehezteléseitől.

Hogyan fogadja majd mostanig egyetlen íitik a kis bitorlót? Szegény M. és Mine Le-Vanois látták már előre a drámát. Mert Kirínék nem volt könnyű természete. Heves, bármi kicsiség miatt, önző mindenben, aki nem gondol soha másra, csak a maga kis lényére, akinek a túlságosan gyönge szülők mérhetetlen fontosságot adtak. Riri olyan végtelen féltékenységet diült el több alkalommal, hogy a szülők valósággal kénytelenek voltak Kerülni előtte kölcsönös rokonszenvük kimutatását, sőt még a gyöngéd szavakat is.

Riri szemében minden kedvesség, csók és nagylelkűség csak felé irányulhatott. Hozzászoktatták, hogy szeszélyei ne csak ugyanabban az órába.:, de még ugyanab- ban a percben teljesüljenek. A kívánsága parancs volt, türelmetlensége felkavarta az egész házat és egyetlen könnye elég volt ahhoz, ho^y M. és Mme Le-Vanois a kinő:-: kínját állják ki, rögtön barbár szülőknek nevezve magukat.

Egy öreg nagynéni, a régi iskolából, morgott időn kint:

— Ha így kényeztetitek ezt az akasztd- favirágot, meglátjátok, hogy a vérpadon fogja befejezni.

M. és Mme Le-Vanois kacagtak ezen a jóslaton. Volt idő, nem is olyan régen,

mikor akasztófát és nyaktilót ígérgettek a nagyon rossz gyermekeknek. Ezt követte mindenféle emberevők, óriások és más rémdolgok felidézése, amit dús fantáziák találtak ki, hogy ráijesszenek az engedetlen ifjúságra. Napjaink gyerek-generációja csak mulatna az ilyen büntető módszeren. Ezeknek megvan az érzékük az igazság kitalálásához és ezzel hatalmuk alá kerítik a felnőtteket, alaposan megtáncoltatva őket a követeléseikkel és toporzékolásaikkal.

Riri nem volt ostoba. Rabszolgáivá tóve azokat, akiknek az életét köszönhette, nem tűrte el a megjegyzéseiket, sem még kevésbé a iázadozásuk at. Ezért nem tudta M. és Mme Le-Vanois, hogyan jelentsék be neki a közeledő nagy eseményt.

A papa szerint legjobb lesz megvárni a tényt, anélkül, hogy csak egy szót is ejtenének addig róla.

— Ha már egyszer a babácska a világon van, kénytelen lesz Riri beletörődni a létezésébe.

— És ha mégsem fog beletörődni ? kiáltott fel a mama. Ha szenved, ha a féltékenysége hatványozódik, ha a mi örömünk tönkre lesz téve az ö szenvedései miatt ?

Megvolt a terve, hogy türelemmel megfogja dolgozni Ririt s a legnagyobb elővi- gyázattal oda fogja juttatni, hogy elfogadja az osztozkodás gondolatát.

— Elvégre is, nem olyan gonosz, mint amilyennek kinéz és ha olyan tűrhetetlen a viselkedése, azért is csak mi mea cul- pázhatunk, nem igaz ? .. . A rossz nevelés áldozata . .,

— Mondjad inkább : „az egyáltalán nem nevelés“ javította ki M. Le-Vanois.

— Hát mondom, és ez csak súlyosbítja a mi felelősségünket ... Tehát hagyj cselekednem. Amelyik nap a kis sarjadé- i kunkat, véletlenül kifogástalan kedvben ' találom, vállalom a bejelentő szerepet.

Programját végre is hajtotta egy reggel, amikor Riri jobb lábbal kelvén fel, felvidította a levegőt forgásaival és énekével.

Titokzatos hangon szólította a fiát:

— Ha megmernélek kérni Riri, légy jó néhány pillanatig s hallgass meg engem úgy, ahogy egy nagy fiú tenné ... De hiszen nem vagy te nagy fiú, akire az anyja rábizhat egy titkot?

Riri már abbahagyta a játékot és ünnepi hangra készülK hogy kijelentse büszkén, felvetett fejjel:

Én nagy fiú vagyok, esküszöm neked.

Az anya belekapaszkodott ebbe a gondolatba :

— Elég nagy ahoz, hogy nekem egy tanácsot tudj adni? .. .

Riri mérlegelte a fensöségót s kivágta :

— Biztos vagyok benne, hogy tudok.

— Nos hát nyisd ki a füleidet.

És a térdeire véve a nagy fiút, elkezdte :

— Képzeld csak, anélkül hogy a papád engedélyét kikértem volna, rendeltem neked egy kis öcsikét. . . Tudod, féltem, hogy a papád, aki olyan takarékos, megtiltja nekem ezt a költséges kiadást. . . Másrészt pedig attól tartottam, hogy te, mindig egyedül, igen unatkozol és neheztelsz ránk, hogy nem tudunk többé szórakoztatni.

De hiszen, vannak nekem játékaim, válaszolt értelmesen Riri.-- A játékaid, azoic is elveszítik majd a vonzóerejüket. A pojáca nem más, mint fa és rongy, a felhúzható vonatnak elromlik a gépezete, a biciklivel mindig kivagy téve a leesésnek, megsántulhatsz és a kis hajó, melyet a íulleriák bázenjébe hajítasz, egyszer el fog tűnni a vízben, mint I sok más hajó.

Annyi baj legyen ! majd veszel nekem egy újat.

— Sajnos! — sóhajtott Mme Le-Vanois’ újabban a hajókereskedők rendeletet kaptak, hogy nem adhatnak el, csak egy hajót gyermekenkint. Ha nem engedelmeskednének, a rendőr börtönbe vetné őket... Nem, hidd el nekem, hogy igazam volt, amikor inkább egy öcsikét rendeltem neked... Gondold csak el: egy élő játék, aki a tied lesz . . . Neked fog először mosolyogni, hozzád fog először beszólni... hozzád!... És mennyi irigyed lesz!... Minden oldatról mondani fogják: „Hogy milyen szerencséje van ennek a Ririnek ! A mamája kis öcsét adott neki ajándékba, egy öcsikét, azzal a megbízással, hogy mulattassa a bátyját és hogy szeresse is nagyon . . . nagyon .. . Nézd, sokért nem adnák, ha a helyedben lehetnének azok a gyermekek, akik kénytelenek megelégedni olyan játékkal, melyet bárki megvehet az üzletben. És, mialatt kétségbeesésükben a hajukat tépik, te majd pöffeszkedsz és azt mondod nekik: „Menjetek hát, butáskodjatok a közönséges ba/ári játékaitokkal!. . . Én kiválasztott lény vagyok, nekem egy kis öcsém van.“

Most már Riri sem ellenkezett többé. Mély elméi kedésbe látszott merülni, amiből magához tért, hogy azt kérdezze az anyjától:

— És nem füllentél, hogy rendeltél nekem egy öcsikét, anélkül, hogy az ember még csak sejtette volna is?

— Ennél semmi sem igazabb... De ismétlem neked, ez a mi titkunk !

Riri nem habozott elismerését kifejezni:

— Hanem hogy te milyen nagylelkű teremtés vagy, igazán... És mennyire fog majd engem mulattatni ez az öcsike.

Aztán hirtelen komolyan hozzátette:

Csak egy baj van... Ki vállalja magára hogy ezt bejelentse a papának?... Hogy fog az itt nekünk duzzogni!

Franciából fordította: Csűrös Ilonka.

Még írszáz oldal vers