Ellenzék, 1935. május (56. évfolyam, 99-123. szám)
1935-05-19 / 113. szám
/ 93 S májas 19. ELLENZÉK VASÁRNAPI GONDOLATOK A menekülő lélek PÁLMiVOKMA TARTÓS TALP p a l s" ' Iv  PÁL M A —O K MA talp VÍZHATLAN, RUGALMAS ÉS OLCSÓ. Minden cipőre felszerelhető és annak tartósságát jelentékenyen emeli. TARTÓSSÁG TAKARÉKOSSÁGOT jelent. A háborút megelőző éveknek, melyek Ady nemzedékével a magyar szellemi élet megújhodását készítették elő, részben már megörökített, részben még megörökítésre váró emlékei, művelődéstörténetünk legérdekesebb fejezetei közé kívánkoznak. Mint Petőfiét Pilvaxa, Rákosi Jenőék Kávéforrása s későbbecske az Ágai Adolf köré sereglő humoristák Bálónéja, helyet kérnek a köztudatban a pesti körúti és körut- menti kávéházak is, melyeknek füstös, márványasztalos világában, hitelbe fogyasztott feketék mellett, egész szellemi életünk forradalmi átalakuláson ment keresztül. Mert nemcsak az irodalom és az újságírás horkant fel az „uj időknek uj dalaira“. Ady az idők teljességében jött, mikor minden vonalon forrt és lázadozott az ifjúságban, de még az ifjú öregekben is az elégedetlenség az akkori magyar élet állott, petyhüdt, epigoni szürkeségbe fulladó hanyatlása ellen. Nemcsak a Holnap és a Nyugat sürgették, követelték, érlelték az újjászületést. A váradi szerkesztőségek és a pesti Newyork kávéház erkélyasztala, (mely mellett Osvát Ernő „roppant szemüvege“ mögül átható tekintettel mustrálta az elébe járuló fiatalokat) ringatták ezt a bölcsőt. Az öreg Lcchner Ödön például a Japán kávébáz márványasztalára hevenyészett rajzokkal oktatta a fiatal építészeket az aj magyar épitőstilusra. Molnár Ferenc, Heítai Jenő és társaik a Japánnal szomszédos Palermoban készültek föl a színpad meghódítására, mialatt Ady szükebb baráti körével és fel-felránduló szilágysági cimborákkal a Három hollóban verte az asztalt. De éjfél után lehetett találkozni velük többek közt a Hazám című harmadrangú kávéMzban is, amelyet azért kellett előnyben' részesíteni, mert idejároga- tott lapzárta után Cholnoky Viktor, aki jónsvü iró létére még mindig korrektori állást töltött be egyik közeli reggeli lapnál. Ezenfelül itt női zenekar muzsikált, amelynek zongorája is volt és a zongora mellett Reinitz Béla eldübörögbette, el- bömbölhette és eisuttoghatta a legújabb Ady-Reinitz dalokat. Jó társaság verődött össze-itt ilyenkor. Cholnoky magával hozta a lap tördelőjét és szedőszemélyzetét bablevesre, vagy egy-két kupica pálinkára s a félhomályosán pislákoló gázlámpák mellől beóvakodtak az ucca fáradt pillangói is, akik különös előszeretettel pihenték ki ácsorgásaikat a Hazámban. Ezek az irodalmi é3 művészi „gyülhe- lyek“ azonban többé-kevésbé átmentek már a köztudatba. Elég méltánytalanság a krónikások részéről, hogy jóval kevesebb figyelemben részesítették a Jőzsef-köruti Baross kávéházat, ahol ugyancsak érdekes társaság tagjai adtak egymásnak ezekben az években nap-nap mellett találkozót, írók, muzsikusok, színészek, építészek, akik sem ide, sem oda, sem amoda nem tartoztak, nem is beszéltettek sokat magukról, de makacs fanatizmussal és szívóssággal dolgozott kiki a maga mesterségében az újjászületés nagy müvén. Nem is túlozna, aki feljegyezné a Barossról, hogy ebben a csöndes és józan polgári kávéházban bontotta ki szárnyait az uj magyar szinpadmiivészet. Elég a törzsvendégek közül csak a Hevesi Sándor és a Márkus László nevét említeni, akik harminc esztendővel ezelőtt vajúdtak életre a Tháliát és innen egyenes vonalban haladt pályájuk fölfelé, egyiknek a Nemzeti Színház, másiknak az Operaház főrendezői pulpitusán keresztül a Nemzeti igazgatói székéig. Ehhez a körhöz tartozott többek között a mi Kos Károlyunk is, korán elhalt nagy- tehetségű pályatársával, Zrumetzkyvel. Itt találkoztak naponta Kárpáti Auréllal, a költővel és esztétikussal, akinek első drámáját, a Vajda Lászlóval közösbe irt Kőműves Kelement, éppen Kos illusztrálta. Be-betért a szomszédos Üllői-útról Kosztolányi Dezső, szélesen kihajtott magas gallérjával és lengő csokornyakkendőjével, de állandó vendég volt az öregifju Petites Imre, akinek nevéhez a magyar színjátszás szavalóstilusának áttörése fűződik, Iván- ffy Jenővel, aki viszont élete végéig hü maradt ugyan a szavaláshoz, de annál képzettebb és lelkiismeretesebb rendezője volt a Nemzetinek. A társaságot a székelybe ojtott örmény P. Ábrahám Ernő egészítette ki, született bohém és eleve veszni indult tehetség, aki novelláiban és színpadi müveiben a legnagyobb feladatokat feszegette, de sohase jutott túl félmegoldásokon. Ez a társaság, ha röviden jellemezni akarnék, nem volt a hagyományoknak olyan könyörtelen ellensége, mint az akkori Nyugat, de sokkal mélyebbre akarta belenyomni ekevasát a népi talajba, mint az Arany-korszak epigonjai. Tisztelte a hagyományt, de csak a nagy hagyományt tisztelte. Tisztelte nyugatot, de a nyugati műveltséget nem okvetlenül leutánoznivaló példának, hanem a magyar népegyéniségben feloldani és áthasonitani érdemes matériának fogta fel. Az európaimagyar színvonal folytonosságát akarta biztosítani, az üresen kongó, jelszavas ma- l gyarkodás mindinkábbelsekélyesedő szintje fölött. A „Baross“ asztaltársaságát szétszórta a világháború. Ki ahová hullott köz ülök, mint a jó mag, megtermékenyült és termékenységre serkentette környezetét is, Kivéve psrsze azokat, kik az évek során megtértek az örök dicsőség révébe. A legkevesebbet talán Kárpáti Aurél hallatott magáról azóta, akitől pedig a céhbeliek olyan sokat vártak Kőműves Kelemen mostoha, háborús időkben is jelentékeny sikere után. Tudtuk róla, hogy a napisajtó taposómalmába kerüit s előkelő vonalvezetésű szinpadbirálatai gyakran szereztek gyönyörűséget e műfaj értéke.őinek, de 1 I önálló kötettel talán a háború lezajlása óta nem jetsntkezett. Annál komolyabb esemény most kezünkbe került könyve, a Menekülő lélek, melybe tanulmányait, jegyzeteit és kiemelkedőbb színházi bírálatait foglalta. Milyen jó, hogy a mai selejtes anyagokkal felduzzasztott könyváradatból már ilyen tisz a hangú és tiszta szándékú köteteket is kihalászhat az olvasó ! Boldog lap, mely ilyen kritikussal dicsekedhetik, Nagyszerű irói arcéi bontakozik ki e könyv lapjairól, melyet belülről lutheri szellem tüzssit, ha szerzetesi áhítattal hajol a kézíratpapir fölé. író, akinek nemcsak szenvedélye, mákonya a betű, de határtalan tiszteletének tárgya is egyben. MIHAIL EMINESCU: ELSŐ LEVÉL A halhatatlanságról Mikor fáradt szempillával este elfujod a gyertyát Csak az óra halad lassan, hosszú idő-ösvényén át; Mert ha felhúzod a függönyt s szerteremeg a szobában A hold kéjes sugárzása, hófehéren, mohalágyan, Az emlékek éjjelébe halott világokat rajzol, Fájdalomból, átlátszóan, mint álmodban, mikor alszol, Ó hold, tenger királynője, áldott legyen felhőkarod, Szikrát adsz a gondolatnak s a fájdalmat betakarod. Végtelen a birodalmad, ezer puszta veil} vissza, Erdő bolyhos fejtekében ezer forrás tükre issza S a hullámok millióin uralkodik szűzi fényed, Mikor a nagy mozgó magányt csónakoddal lágyan ered! Virágterhes partvidékeit, paloták és házfalak, Fehér varázsodba vonva színed elé tartanak. Hány ablak és fáradt ember fogad alva. lényvakon, Gondolkozva nézel végig száz gondterhes homlokon. Te látsz királyt szövögetni évszázadokra való terven, Szegény embert másnap felett keseregni álmos csendben. S bár a végzet urnájából különböző sorsot húznak Sugaradnál s a halálban olyan egyformán alusznak. Oly egyforma szenvedélyek íeíhőzik be az eszet, Bárki legyen: tudós avagy bolond, kin a nép nevet. Mig az egyik tükör előtt göndöríti a haját, A másik a világűrön repül gondolatban át- Régmegsárgult iratokból felró avult lomokat, S tovatűnő neveikért könyvtárakat átkutat. Másnak pedig bolt a világ, ha álmodik aranyat mer S kiszámítja, vájjon mennyi aranygályát hord a tenger. Amott meg az öreg tudós fényévekben számol, számol, Vásott könyökű ruhában semmit sem lát meg mából. Ha hideg van, be sem füttet, csak a nyakát huzza be, öreg ruha gallérjába s vattát tesz a fülibe. El sem hinnéd ahogy ott ül, görnyedten és szárazán, Hogy az egész végtelenség egyik kisujjában van. Homlokának boltja alatt egybeforrad mult és jövő, örök titkok éjjelében ő az első fáklyavivő. S ahogy Atlasz régesrégen vállán hordta a világot, Úgy támaszt a világ alá és az ég a!Á egy számot. Amíg a hold ezüst fénnyel önti el a vén lapokat, Percek alatt korszakokkal viszi hátra a gondolat. Kezdetben, amikor nem volt lét vagy nemlét még az űrben, Élettelen, akaratlan várt a semmiségben minden, Mikor nem rejtőzött semmi s mégis minden rejtve volt, A nagy áthatolhatatlan önmagába visszafolyt. Ködtömeg? Tátongó örvény? Párák fojtó végtelenje? Nem itatta értelem át s nem volt ész, hogy felölelje. Olyan vala a sötétség, mint a tenger mély ölében, De nem is volt alak és szín s nem létezett figyelő szem. Mozdulatlan fűlt egymásba az ősködők keveréke S önmágával megbékélve uralgott az örök béke. De egyszerre mozdul egy pont, a legelső mag. És ime Anyává teszi a káoszt, ő a magteremtő ige. Az a kicsi mozduló pont gyöngébb, mint a vizbuborék S hatalmasabb mégis, mint a megmozduló végtelenség. Attólfogva az ős ködkép foszláriyokba oszlik el. Feltűnnek az égitestek, meghasad az éjlepel. Azóta is napjainkig térbeveszett csillagképek Ismeretlen ösvényeken rohannak a szürke térnek. Végtelenből felbuggyanva ütjük tüznyomokat hagy, Az életbe vonja őket olthatatlan szomju vágy. És ebben a nagy világban mi kis világ fiai Hangyabolyocskákba gyűlünk s mindenikünk azt hiszi, Hogy a népe választott nép: király, tudós, katona: A mikroszkóp lencse aiatt egysejtűek tábora. Tiszavirág élethosszal, néhány lábnyi hűlő bolygón Végtelenben forgolódunk s eszünkbe se jut tán fójtón, Hogy az egész egy pihenő percen lebeg felfüggesztve S a fekete halott éjjel van mögötte és előtte: Ahogyan a porszem játszik napfényben a sugarakkal, Milliónyi kis élőlény pusztul, ha a sugár meghal, Úgy várunk a végtelenség világtalan éjjelében A pillanat fénysugarán s a végzet áll: még nem, még nem. Ha kialszik, minden elvesz, nem marad fenn tűnő árny se, Mert az örök fénybenfürdés nemlétező szelid mese. Az elmélyedt gondolkozó nem áll meg a jelenkornál, Korszakokat rohan átal, percek alatt jövőbe száll; A büszke nap bágyadtan kél, szomorú és vérveres, Mint egy nagy seb becsukódik, az ég tintafelleges. A megfagyott égitestek végigszáguldják az űrt, Fékevesztett akaratuk minden törvényt félregyürt, Hunyorog az izzó mag, ma a tűzhányók már vakok. Mint a száraz falevelek lehullnak a csillagok. A holt idő kinyujtózik végtelenbe vész a teste, Nem történik semmi többé, szétterül a sürü este. És a nemlét éjjelében minden zuhan, minden hallgat, Mert a győztes örök béke újrakezdi az uralmat. Elkezdve az emberiség legszerényebb rétegén Fel a király homlokáig a ranglétra tetején, Saját életkérdőjelét fejtegeti mindenik. Vájjon ki a nyomorultabb? Isten tudja, hogy melyik; Egy lényeg mindenekben s egy a lényeg örök sírja. Mindannyiuk feje fölött az parancsol, aki birja. A szelídek szerény szívvel igájába dűlnek menten, Úgy táncolnak, mint a tajték s úgy vesznek el ismeretlen. Mit érdekli a vak sorsot, ha valaki elesett, Mint a szél a hullámokon, úgy szalad a lét felett. Csodálja az egész világ, feldicséri minden iró . .. Ennyi hát a tudós bérc, igy osztott az örök biró? örökkön él, mondják róla. Igaz számára az élet Úgy fon át egy vezérelvet, mint a lőne a tölgyfakérget. „Ha meghalok — igy gondolja — a nevemet szájról, szájra“ „Adják majd az évszázadok; a földgolyót körbejárja.“ „Mindenütt és mindörökké, tiszta, fennkölt agyvelőkben“ „Él tovább a munkám s nevem ragyog egyre fényesebben“. Szegény ember! Mondd, emlékszel minden hallott mondatra? Lejátszódott eseményre, saját elhullt szavadra? Nagyon kevés maradt neked: halványodó képfoszlányok, Gondolatok árnyékai, szertezüllött papirfoltok. Könyv nélkül még te sem tudod milyen volt az életed. Az utókor kibogozza, megérti majd? . .. Eihiszed? Száz év múlva akad talán egy zöldszemü betűszó Vén kötetek közé ásva, jómaga is rég aszó, Mérlegre rak mindent szépen, ódonságod vonzza csak, MegtörÜ a szemüvegét, a — könyveid porosak — S a fejezet legutolján, beszorít két rövid sorba Valamelyik szűk jegyzetbe, csillag alatt összevonva. Világokat alkothatsz meg, szétzúzhatod, . .. minden szépre, Minden nagyságra a földön, egy lapát rög íilepszik le. Isten jogarára vágyó tudós jobbkeze, s a térnek Száguldó nagy gondolatok, négy deszka közt jól elférnek. . : Ott mennek a nyomdokodban sötétruhás gyászmenetben Mint maga a nagyszerű gónv; szemük unott, figyelmetlen S valamennyi feje felett egy kis ember szót emel, A figyelmet talán inkább önmagára hívja fel. Kihasználja neved árnyát: ez vár reád elhiheted. De hogy lásd, az utókorod sokkal többet ád majd néked. Mivel utói sosem érnek, gondolod, hogy megcsodálnak? Tapsolnak a vékonyravent, rosszul megírt életrajznak. Amely szépen kimutatja, hogv nagvon nagy nem is voltál. Náluk semmikép sem nagvob . .. Mindegyiknek fejébe száll, Hogy ő is van olyan, mint te. És felfújhatja bárki Buta, duzzadt orreimpáit s kivetett mellel áll ki, Mikor rólad beszélni kezd Jóelőre megegyeztek Apró gúnyos mosollyal, hogy közösen feldicsérnek. Tanaid a sajátmaguk feje szerint átcsavarják, Ahol ésszel föl nem érik, egyszerűen rossznak tartják ... Azonkívül átkutatják irataid figyelmesen, Hátha akad apró botrány, szenny, vagy folt az életeden . ., Minden fogyatkozás hozzájuk közelit. Nem a fényed, Melyet a világba szórtál, de esendő emberlényed, Csüggeteg és gyönge percek, minden, ami megkötött Végzetszerűen a röghöz s ott tartott a por körött, Ezer apró nyomorúság, amely gyakran meglepett. Minden szent eszmédnél jobban vonzzák majd a tömeget. Vén falak közt virágos fák, s kizöidült ormu kapubolt Csendes fehér tündöklését hogy önti szét a telihold! S az emlékek éjjelébe ezer halott vágyat rajzol, A fájdalmuk cly zsibbadt már, mint álmodban, mikor alszol Mert a saját világunkban ő nyitja az ajtó zárját, Ezer árnyat emel eléd, mihelyt elfujtad a gyertyát. Végtelen a birodalmad, ezer puszta veri vissza, Erdő bolyhos rejtekében ezer forrás tükre issza S a hullámok millióin uralkodik szűzi fényed, Mikor a nagy mozgó magányt csónakoddal lágyan éred! S mindannyian, akik itt lenn a sors örvényében úsznak Sugaradnál s a halálban olyan egyformán alusznak. Fordította: LÁNG MARGIT.
