Ellenzék, 1935. március (56. évfolyam, 50-76. szám)
1935-03-31 / 76. szám
Í93S mârciua 31. ELLENZÉK î& GYULAI PÁL történeti regény IRTA : BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND 94 -1K KÖZLEMÉNY A hófehér vánkosok feje alatt összekonyultak és íonnyadának, mint a nyári rekkenőségben a liliom; mig végre nyoszolyája az utolsó Inca vasrostélyú, izzó, égető ágyához hasonlított. Ekkor öntudatát veszté el — álmában. És volt sokáig. . • sokáig — élet nélkül. Midőn úgy látszék, hogy föltámadott vagy fölébredt; midőn mély lélekzetéket vonva, szemeit! kinyitá, ismét mint rekkenő nap függtek Eleonóra vágyó ingerlő szemei rajta, a hő karok nyakát szoriták a szintén hó mellhez, melynek még mindig leánydad, ruganyos, kerek és hullámzó Formái a természet alakitó ügyességének mintaképei voltak. Senno csak a szenvedély szokott melegét érzé szive körül, homlokán, vérereiben. Viszont neje karcsú derekát öleié át. De e perczben éles, hideg légömlet futott rajta keresztül s mint látszék, Eleonórán is; mert ez megreszketett karjai közt. A légár felé tekintett Senno, s ime az ágy leeresztett kárpitainak szárnyai félig vissza voltak vonva, az asztalmécs lobogott, a patyolat asztalterítő pblei türemlének, rojtjai ingottak, a félrevont kárpitok közül pedig egy árnyba tartott fő kémszemei látszottak kisérni a férj édelgéseit. Csakhamar megsokasultak az emberfők, s mint szappanbuborék szállottak fel az ágymennyezetre, hová félig befuródva domborművekként függtek s nézőnek arczukkal alá. Ah! ezen arczok Gyulai Páléi valának különböző kiadásban! Egyik irigy, másik élvekre buzdító, a harmadik szeszélyesen vig, a negyedik haragos és torz volt. Ez vágyott Senno helyébe, az — mint sejthető — már rég megunta az Eleonórával töltött pásztorórákat. Vala köztök arcz, melyről minden vonásban egy gúny üdvözlő a férj szarvait, vala arcz, mely a bölcselkedő semlegesség kinyomatával kérdezi: mi öröm lehet a gyönyörök tarlóiról böngészett kalászokban? Undor szoritá össze Senno szivét e ferde képek miatt. S ime a dombormüvekről megannyi árny hám- lott le, s mint őszi falevél hintázott alább, alább. A testetlen vendégek elfoglalták az ágyat, s majd vigyorgó s majd sóvár arczczal Eleonóra fehér pongyoláján, meztelen karjain, hallhatólag dobogó szivén, hullámviharos mellén és szégyen pírjától égő vonalain lebegtek ingadozva, reszketve, elmosódva, egymást tolva és fölváltva. A mennyezet dombormüvei pedig jóváhagyón mosolygottak megszököt árnyaik kaczér tréfáira. Senno dühbe jő, föl akar szökni, de a legsilányabb arczárny, mely a gyönyörök böngészetén elmélkedő domborműről csak most szakadt le, mellére hull, s mint a lidércznyomás lekötve tartja. Ekkor a szoba minden zugából elnyomott röhögés hallszik, s végre iszonyú hahotává tör ki. Senno fölébredett. A hajnal szürkülete s friss lege szűrődék a keskeny ablaknyiláson át szalmaágyához. A régi fenyűboronák közt néhány szú furt és őrölt, az óra ketyegéséhez hasonló neszszel. Senno homlokát tapintá, s az forró és kábult volt, * Tegnapi gyötrő gondolatai a lopóláz jelenségeivel összefonódva legtermészetesebb lélektani ügvfo- lyam szerint idézték elő e csodálatos álmot, melyben minden nevezetesebb lendület betegségének foka s a sejtett vagy érzett külbenyomások szerint támadt. De különös volt, hogy ily önkénytelen úton, s gyakran a véletlentől nyert anyagokból akkora szigorral és következetességgel bontakoztak ki a féltékenységnek oly oldalai, melyek az első roham alatt nem jelentkezének, de a melyek, ha maestronk ébren tölté vala az éjét, bizonyosan ki nem maradtak volna. Úgy járt Senno, mint a tündérmesében az az ács, kinek nappal megkezdett házát, az éj óráiban egészen fölépítették a szellemek. Vagy, hogy még helyesebb hasonlítással éljek, az történt vele, mi gyakran az alvajárókkal, kik estve félbehagyott müveiket, reggel elkészítve találják asztalukon, mert a hold rémitő befolyása közt hajnalig fáradtak behunyt szemmel, gépileg hű kezekkel, ön tudatlanul, művészileg. A féltékenység egész hálózata ki volt. szőve Senno szivében — álma által! Néhány perezre fölébredése után odahagyta nyug vagy jobban mondva kínhelyét s gyors léptekkel sé- tált börtönében, hogy feledje az éjét, múltját, jövőjét, kétségbeesését, féltékenységét: de hasztalan! mert álmai és Gyulai Pál képe üldözték. Szervezete annyira elviselve, teste oly bágyadt, s leje oly kábult volt, mikép rövid időn viszont szükségesnek látta lefekünni s magát azon benyomások martalékául hagyni, melyektől különben sem meneked- hetett. Per dió! e sátán-nő érzékeimhez kötötte magát. Az ő képét kell szivem még el nem fogyott ere jének megtermeni, mint a rothadt fának azon mohokat, melyek betegsége jelei, mint a nedves falnak a penészt, mely titkos porhadását hirdeti, mint a holt testnek azon férgeket, melyek megemésztik. Az ő képe kisért engemet, és ah! Gyulai Pálé — ez őrültté tesz. — A boszu, a boszu! . . . csak annyi boszut a kegyencz fejére, mint a legrövidebb átok, melyet valaha ajkaira vön a földult boldogság s én enyhülve érezném lelkemet, s tudnék várni, mig a többit, évek szenvedései közt kiimádkozhatnám az égtől! Egy mákszemnyi boszut foglalóul, Bűn és Kárhozat! s számotokra lekötöm e földi életet és halhatatlanságomat. A zsupágyon hevert Senno lankadt, kifáradt testtel, s mégis dobogó halántékokkal s fölforralt képzelődéssel. Álmának búja képletei örökké szem előtt tartották a nőt, kit ő — mert romlott lelke a szerelem magasabb, szentebb élveire alkalmatlan volt — csak az állati ösztönök szilaj, kéjelgő, dobzódó hevével szeretett, s kit a börtön következtében pár hétig nélkülözvén, most mámoros érzékeinek őrjöngő vágyával áhított karjai közé, hogy gyönyör közt — fojtson meg. Mint a részeg ember kezébe ragadja a serleget, s midőn vércseppig kiürítette, földhöz üti, úgy óhajtotta magához Eelonorát, egy hosszú óra alatt csömörig szeretni s aztán széttiporni. E bódult állati ösztön, melyet zabolázni nem tudott, kárhozata lön; mert a minő arányban népesült képzelődése neje kecseinek emlékeivel, abban a mértékben öregbiilt féltékenysége Gyulai ellen, és a mint növekedett boszúvágya, tűntek föl édelgőbb, sóvá- rabb vonásokban Eleonóra arcza s termete. A kéj a féltékenység rémképét, a féltékenység a kéj bűvölő alakjait rajzolá elébe. Ily vétkes körben forgott elméje órákig, enyhe ás szünet nélkül. * — Álmodtam valamit — szóla a vén Balázs, korán reggel nyitván föl a fogoly börtönét, s rendkívüli megjelenését, még mielőtt Sennonak köszönt volna, indokolni akarván. — Igen, ifjú ur! én.. . de, nagy Isten! mily sápadt ön! nyugtalan éje volt-e? — Csak mint eddig, — válaszoló Senno. — Régóta nem állok jó lábon az éjekkel. — Tán beteg? Orvost fogok küldeni. — Minek! — szóla hanyagul a rab. — Ha önként nem akarnám is tenni — azonban ezzel még senki sem vádolt — el nem mulaszthatom; mert szoros kötelességem a bástya lakosainak egészségi állapotára szigorúan fölügyelni. — Mellőzze e kötelességet rám nézve. Egyébiránt nincs is most szükség a tanár urak üvegeire. Egy átfutó változás, melynek rövid időn nyoma sem lesz: ez minden bajom. S ön, mint mondá, az éjjel álmodott? Alig hittem volna, hogy az én nyomorult fejemen kívül valakié azon silányságra vetemedjék, hogy dőre álmokkal kábítsa magát. Aludni vagy meghalni: ez megy, de álmodni! S miről álmodott ön? — Én e szójárással, csak azt akarám kifejezni, mikép véletlenül egy eszmém támadt, egy ötletem születők: mely — folytatá Balázs kevés szünet után derült arczczal, egyenesen az ifjú urra vonatkozik s remélem, jó eredményt hozand magával. — Alig hihetem! — S miért ne? — Mert a mi nekem jó volna, azért ön könnyeket sírna, haját tépné. — S ezt rólam felteszi az ifjú úr? — mondá neheztelve Balázs. — Hogyan ne? Hát ha például most meggyulna e bástya, s én elragadnám kezéből a kulcsot, hogy az ablakon kivessem, és szép lassan ideégnénk mindketten, örvendene-e ön? s pedig rám nézve ez nagy boldogság volna. Balázs ösztönileg övéhez nyúlt, aztán foglyára tekintett, kinek szigorú arczkinyomatán néhány vad, mondhatnám őrjöngő vonal e különcz eszmére komor, vérdermesztő jelentékenységet ruházott. Egy perez folyt le szóváltás nélkül. —■ Ön beteg — mondá a börtönőr szelíd hangon. Senno tagadólag rázta fejét. — Ön elcsüggedt, korán csüggedett el. — Igen, a törvényfáig vagy az öngyilkolásig örökké korán van gondolkodni sorsunkról. Nemde, álmunkban, eszmélet nélkül vonassunk kötélre, merítsünk gyilkot magunkba, vagy, ha kell, mások keblébe? Tanítson meg e mesterségre s én örömmel kidobok agyamból minden töprenkedést a jövő iránt s minden fájdalmat a jelenért. Balázs, kinek, mióta magas védelem alá hely zettnek hitte rabját s tapasztalá, hogy a kék darabontok ügyében nyújtott segéd világosságra nem jő, lassanként megtért bátorsága és részvéte, most szives barátsággal szoritá meg Senno kezét. — Ifjú ur! — szóla — ne törje fejét sem bús, sem agyarkodó terveken. Nem nagy találmány kétségbeesni, azt minden nyúlfi tudja. Aztán az ön sorsa derül, bontakozik ki felhőiből, még sok szép napokat igér. Meglátja az ifjú úr, hogy rövid időn oly szabad lábra tétetik, mint a pénz, midőn keringésnek indul. Az én Klárikám Mészáros Andorral jegygyűrűt váltott, maholnap, azaz, midőn elég összegem lesz illő kiházasitásra, menyegzőt fogunk tartani. Fogadom: még ön járja el az első tánezot vele, ha tudniillik az én szegény házamhoz megalázza magát. — Szívesen, uram! — válaszolta Senno fájó mo solylyal, — azonban kérem, még se várjanak rám a lakodalommal, mert igen jól tudom képzelni, minő baj volna egy szerelmes leányra nézve, a mátkaság és esküvő közé egy örökkévalóságot csempészni be. — Ha ha ha! minő mogorva színbe öltöztet ön mindent! — szóla nevetve Balázs. Nem kicsinylelkű- ség-e ez, épen most, mikor uj fordulatot kezd ügye venni? Avagy kiért jár kegyelmet eszközölni Fehérvár csodaszép uriasszonya, az az ismeretlen tündér, kinek egy pillantására a legmegátalkodottabb szív- zárja is fölpattan? Nem tudjuk ugy-e? he he! Senno megrázkódott és összeszoritá ajkait. A börtönőr észre nem vevén e változást, vig hangon folytatá: Csak magunk részéről sem kell semmit elhanyagolni. Verjük a vasat, mig meleg. Egy tanácsom van az ifjú úrhoz, mely utasításom szellemévél megegyezik, és nagy hasznot, bizonyos szabadulást igér. — Halljuk e tanácsot! — szóla Senno, arczának még mindig bősz kinyomatával. — Gondolnám, — mond Balázs, — hogy, miután az ifjú úr szép védője már kétségkívül meg puhitá a fejedelmi biztosnak makacsságát, czélszerü volna, ha ön egy kérelem levelet írna, melyben a mi vétséget elkövetett, bevallván, folyamodnék kegyeimért. Gyulai Pál úrnak érzékeny szive van . .. — Ha ha! — szakitá félbe Senno, csaknem kisér- tetileg rémes hangon. — Igen — erősité hévvel Balázs — Gyulai úr talpig becsületes ember. S én meg lévén győződve, hogy <ki e lépéstől nem vonakodik, magammal Íróeszközöket hoztam. Ekkor kivonta zsebéből a tintatartót és egy kendőből papírt vön elé, melyet a tollal egyetemben, mint a dugárus tilos kelméit, nagy óvatossággal gönyölge- tett elő. Senno szivén és arczán harapozó lángként különböző szenvedélyek lobbantak föl, alvának el, s nyertek új erélyt majd egy, majd más alakban. Végre a tervek sűrű füstjéből egy világos eszme tört ki s égett a szemek füzében a halvány vonalok fölött, mint a sirhalomra vetett fáklya, melyet a rothadás gőze, a halál párája perczegtet, föl-föl szit. s viszont eloltani készül. — Arany ötlet öntől, — kiáltá rövid küzdés után maestronk, — igen .. . várjunk csak egy keveset ... igen, nekem kár volna ily szép alkalmat elmulasztani a . .. — A kiengesztelődésre Gyulai úrral, — közbevágott Balázs. — Vagy szenvedélyemmel, — igazitá ki Balázs megjegyzését Senno kétértelmű hangon. — De tudja-e ön, — folytatá, — hogy e folyamodvány nem lehet nyilt, mind a rendes kérelmi levelek? — Miért? — kérdé a tömlöczőr. — Mert, kedves barátom! oly embernek, ki, Isten tudná, minő titkos okból csukatott be, lehetnek vallomásai, melyek elmondása szükséges a nélkül, hogy az illető személyen kívül másnak figyelmére alkalmas volna. — Talán nem akar az ifjú úr föladó lenni, — kérdé döbbenve Balázs. — Gondoja meg.. . — Tarthat-e ön ily gyávának? — közbevágott Senno. A börtönőr pillanatig tétovázott, s aztán határozottan mondá: a pecsétlésre szükséges eszközöket tüstént el fogom hozni, hisz az lehetetlen, hogy az ifjú úr, mint mesében a róka, úgy akarjon a kútból kimenekülni, hogy mást bemerülni hagyjon. — Soha áruló nem voltam, ■— mondá Senno szilárd hangnyomattal. — S aztán, — függeszté hozzá, — hogyan s minő titkot tudnék? Balázs keresztülfutá elméjével a ,.kek darabontok'- kiszabadításában való részvétének körülményeit, s miután meggyőződött, hogy Senno —- ha lelkiismeretlen is volna — azok földerítésére semmi lényeges adatokkal nem szolgálhat, egészen lecsillapult kedély ly el távozott. * — Vén gyerek! — kiáltá Senno, midőn az agg léptei elhangzottak, — a te elért s megkásásodoú agyad talán azért nem hullott még le a fonnyadt ágáról trágyázni a halál levétől ifjuló földet, mert szá momra, mert boszumért ápolta a hű kertész pár nappal tovább, mint különben kellett volna. — Mégis az ég nem puszta ür! — Van fönn gondviselés, méh nek létét, ha a napsugárokból nem, megtudjuk a villámokból. — Ah! de mily nyomorult, mily kiesi < boszú, az én boszúmü — Szidalom a tőrszúráskor, egyéb semmi. — De ha egy inéhtől elragadja a tol vajkéz egész takarmányát, minden kincsét, tehet -e ő róla, hogy falánkja nem a skorpióé, mely mérge/, és öl? — Kiki azon fegyverrel küzd, melylyel bir. - A méh szúr és széttipratik. — S hasztalan élt-e, ü, ki ellenségének fájdalmat tuda okozni? Senno nyugágyára veté magát, s arczán neue u szilaj örömnek ült. (Folg tatjuk.)\ Hirdesseü as EHenzéitie
