Ellenzék, 1935. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
1935-02-10 / 34. szám
1935 február 10. I Iliim«—ll^^^llll■lln^ll1lllw ELLENZÉK f» mmtm GYULAI PÁL TÖRTÉNETI REGÉNY j IRTA : BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND 67-IK KÖZLEMÉNY Térjünk közhelyünkről boudoirba, országos ügyekről egy leányéra. Sof rónia komornájától meghal Iá szerelmi levélkéje eloroztatását. Mit tegyen? Álmatlanul töltött egy éjt. Másnap tele sirt kendővel ült öltözködöje előtt. Pierro ármánvkodott-e? megfoghatian ily bűn, nem jelleme, hanem az indokok hiánya miatt. Aztán, mért adta volna rögtön hírül e véletlent, mely ha ármány volt, a tiisténti figyelmeztetés utján lelhetné csak ellenmérgét. De másfelől a fejdelem iródiákja, honnan sejté e levél létezését? Aztán Pierro, nem páratlanul ügyes-e, inig Gergelyt élhetetlennek és balgának tartják? Ennyi talány igen sok egy leánynak, a ki szen- ledélyes és fél. Hátha csak Czeczil számára tűnt el a levél? Hátha elveszett, s a bohócz szégyeli megváltani? Két tehetség: mindenik fullánkokkal, de legalább nem gyilokkal. Azonban, ha ő fensége kezei közé jutott volnál Sofronia összeborzadott és reszketett. Egy perczig szaladásról gondolkodott Hová? — A széles világba: vagyon nélkül és egyedül. Ekkor az olasz sáppadt arcza, éles nagy fekete szemei tűntek föl, Gengáé, ki csak barátja volt. Követni fogja-e őt? A barátság nem száműzi magát, nem keres koldusbotot érzelmei miatt. Ezt ábránd volna igényelni. És nincs-e börtönben Senno, ki szintén barátja Gengának, s kiért a becsület parancsolja, hogy ő Fehérvárott maradjon? Sofronia zokogott; mert ugyan e perezben a fejdelem arcza is szeme előtt lebeg féltékenyen, bosszúién. Rémképek szegeztek mellére gyilkol. Álljon vagy szaladjon, mindenütt lába alatt sü- lyedez a föld, egy egész élet eljátszott szerencséjével. Mit tegyen ? Értesitse-e Gengát a történtekről? Az indulatos olasz megtámadná Pierrot és a bősz lármából nyilvánosságra törhetne ki a titok, mely tán különben rejtve maradna? MegvaHja-e önként a fejdelemnél ballépését az ártatlan indokkal együtt? Borzadott, mert szeplőtlen öntudattal is még tegnap reggel félt ő fenségénél közben járni Senno ügyében; s óriás áldozatnak, szörnyű merészségnek hüte eitökélését, midőn Pierróhöz inditá Júliát a levélért, s még inkább azalatt, mig komornáját visszaváró. Hát még most! Mit lehete választani a szegény leánynak? Nemes őszintesége által inkább akart széttipratni, mint többé a kétségek kinpadján szenvedni. — Megyek a fejdelemhez! — sohajtá; de a szándék és kivitel, az akarat és vallomás közt rémitő mélység tátongott, melyet rögtön átlépni lehetetlen volt. Még egy éj álmatlanul, s mennyi rémekkel! Reggel tegnapi föltételét igy módositá Sofronia: Zsigmondnál könyörög Senno szabadon bocsátásáért, s ha lehet... ha már szükséges, esdeklésébe szövi Boldizsárhoz badarul, de ártatlan czélból intézett folyamodásának lényegét.. . röviden. Azonban elébb személyesen beszél Pierróval a levél sorsa felől. Hátha igy még elmaradna a keserű pohár kiürítése, — a vallomásé! VIII. Miután azon titkos tanácsnak, melynek vitatkozásait, igen megbocsátható regényírói taktikánál fogva előbb közöltük, mint indokait, s mely magában a fej- dclmi palotában szavazott Zsigmond ö fensége vagy Báthori Boldizsár halála fölött, — miután, ismétlem, e titkos tanácsnak ülésezése inég tizenkét órakor bevégződött: Gyulai, lelkének minden erélyét összeszedte, hogy rögtön közölhesse, az utasításba tett szoros eskü mellett, Erdély uralkodójával a senatus eltökélését. Zsigmond épen könnyelmű szeszélyében volt, a gondatlant, nyájast és gyönyörlesőt játszta szereppel vegyült érzésből. Örvendett két nap óta nem látott kegyenezének. Tudakolta: miért halasztatnak oly soká a vitézi játékokra tett készületek? —- Lásd, szőla, sötét napjaim voltak, az én betyár rokonom egy csekélységet a karba tőlem kicsikarni, a fejdelmi pálezát: különben megengedné, hogy akár a lantot, akár a mirluságat, Mvár a boristen venyigebotját forgassam kezemben. Miatta dalolhatnék, szerelmeskedhetném, és szabad volna leinni eszemet is, csak adjam át a hatalmat és az állami erők czímjeleit: de nekem épen a hatalom kell, érted-e Gyuláim? a hatalom kell, székkel, palásttal, süveggel, pálczával együtt. Régóta aggódtam szándékolt eloroztatásáért, sőt közelebbről rettegék is, ébren s álmomban. Hiú félelem! Egy uralkodónak őrködni illik és örvendeni; takarja be gondjait a mosoly leplével. Ha sorsom alatt egy vulkán forr, borítsa legalább annak felszínét virány, mirtus, rózsa, babér, olaj és a narancsfa, mint Ischiában, hol az örökké égő tűz fölött, mindig enyhe, mindig enyelgő tavasz zöldéi. — Miért nem sietsz a vitézi játékokkal, magam is sorompóba kívánnék lépni; de eltakart arcz- rostélylyal? S hát a színművek, a zene száműzettek-e országomból? Hírből sem hallok rólok. Hah! most ötlik eszembe, hogy a karmestert hősre tétetted. Akasztasd föl őt, ha téged bántott, ha engem, bocsásd szabadon. A nyirettyűvel úgysem lehet trónokat dönteni. De a szép színésznők, — őket sem láttam. Talán nem zártad Sofróniát Sennóhoz? Ne bántsd a hölgyeket: könnyeik nekem gyémántokba kerülnek. Tapasztalásból szólok. Kímélni keli az adót; mert a porta nagyon sürget és az ország rendel naponként Inka- rabbá válnak. Mily visszásán hatott Gyulai kedélyére a komor órák után e gyermekies ész, — a szenvedélyek hullám- sírja fölött e léha barcarol! Egy másodpercéig szégyellé, hogy életét áldozni kész oly elvért — tudniillik a fönálló hatalom védelméért, melynek biborpalástját egy hígeszli lény harlequin foltokkal tarkázza: de e gyöngeséget kiűzte szivébő Báthori Kristóf emléke, kinek ő becsületét köszöni. Fölülkerült a Zsigmond iránti rokonszenv, melyet, mint szélvész a cserfát, gyakran megingatott már ő fensége viharos jelleme ,de csak azért, hogy gyökereit még mélyebbekké tegye. — Vannak szilárd-emberek, kik egy finom s átszellemült önzésnél fogva a gyengeségben mindig a támasz szükségét látják, s életűket megkoszorúzva hiszik, ha mind a szőlőág a tőkére, rá jók fonódhatik egy szeretett lény^ gyarlósága. A nők és uralkodók sokszor találtak már ily áldozó önzésre. Gyulai a silány kérdésekre teendő felelet helyett értesité védufát, hogy igen komoly' ügyben küldeték hozzá a senatustól. Zsigmond türelmetlenül szól: — Tán a vén urak dohognak, hogy Tiefenbach gróf látogatásainak indokairól nem értesítettéin őket? Igaz, hazánk törvényei parancsolják közleni minden külügyi apróságokat kormánytanáncsukkal. De V-ik Károly véghagyományában írva van, hogy a fejdelem isteni jogánál fogva törvények fölött áll. Hah! tudom én azt jól. Nem mindig enyelgünk; sőt néha forgatjuk a hasznos könyveket. is. Virág és fegyver van kezünkben. — Fülséges ur, én most más dologban járok. Zsigmond Gyulai vállára teszi kezét és mosolyogva mondja: — Talán a senatus sokalja az idegen művészeknek fizetett havidijt? — Igaz, népünk felesen adózik, de sokat is szerez be. Magam láttam ezüst kalánokat parasztjainknál, és a fukar szászok, megannyi Croesusai Erdélynek. Én szeretem a mulatságot. Egyébaránt lehetek engedékeny e pontban, noha Il-ik Fülep állítja, hogy a nép eg}’ tehén, melyet az uralkodónak addig kell fejni, mig tölgye vérzeni kezd. A kegyencz, hogy' újabb találgatásban ne rögtönözzön ő fensége oly nézeteket, melyeket szó nélkül hagyni nehéz, megczáfolni kellemetlen, érinté, mikép Báthori Boldizsárra vonatkozó határozat közlése bízatott rá; de a senatus ítéletét csak akkor nyilvánit- hatja, ha a fejdelem szoros eskü mellett igér hallgatást. És Zsigmond, ki mint választott uralkodó is szintén isteni helytartónak képzelte magas személyét, ki Európa nagy zsarnokaival egy kalap és egy elv alatt akart országolni — mi a kis Erdélyben és a maroknyi fejdelmi jogok mellett úgy tűnt föl, mintha a lippe-detmoldi herczeg Nagy' Károly palástjából készíttetne souverain-vállaira frakkot, — Zsigmond, ki a beigtatási esküt is élete némely perczeiben botrányos szertartásnak képzelte, mert kételylyel vegyült számol- tatási hajlamot rejt kedélyes formák közé, — most meg sem akará hallgatni azon indokokat, melyek se- natusát ösztönözték csak kikötések mellett tudatni a fejdelemmel — minden állami hatalom forrásával — egy' szándékot, egy szabályt. — Hozzák elő a keresztet s én tüstént hitet teszek rá, mondá Gyulainak. Rövid óranegyed kelle, hogy a titkos tanácsban megállított korlátok közt, fölvilágositast nyerjen a vér- birák ítéletéről. — Ezt neked köszönöm, kedves barátom, szála a lcegyenczhez örömtől sugárzó szemekkel. Gyulainak szivét hasogatta Zsigmond fejdelem sejtése; mert a titok esküje miatt még el sem hárit- batá magáról. —- Meghálálom. Nem fogok feledékeny lenni. — Engedje fenséged, hogy ügyéért, kionthassam véremet a nélkül, hogy e szavak emlékemhez ragadjanak és a krónika lapjaira följegyeztessenek — es- deklék Gyulai átváltozott s megható vonalokkal. — Hallgatunk, kedves barátom, némák leendőnk, mint a hal. — Nagy ég, mennyi kín vegyült e perezhez — sóhajtá a kegyencz és rövid búcsú után távozott, noha a fejdelem még a palota lépcsőinél is ebéd re ma- rasztgatá, és csodálkozott: hogyan vonulhat valaki vissza a vidor poharazástól, sürgető országos dolgok miatt, holott az élet oly’ rövid és üröm bőven terem rajta, a nélkül, hogy vetnők! IX. Gyulai otthon ebédelt magánosán, társaság nélkül. Dél után is senkit sem fogadott el. Komornyika — mint később beszélő — Kristóf vajda temetése óta ily levelinek nem találta. Másnap a kormánytanács- ban neki kellett volna egy szövevényes ügyet előter jeszteni; de figyelme a kérdés sarkait nem tudta ki fürkészni, s hogy kedélyéért ártatlanok ne szenvedje nek, mert a tárgy sürgető és két árva minden vagyonát érdeklő von, összegyűjtő az okiratokat, s gyöh- gélkedéssel mentvén magát, átküldő a korlátnoknak, hogy alkalmasabb egyénre bízathassanak. Ah! az idő, ez ólomlábon járó, e lajhárlassú idő! Ki. merné állítani, hogy szabályoztuk részeit az órák által, s hogy egyik nap akkora mint a másik? Igen, ha csak vérforgató gépül használhatnék a szivet, és e gép nem bocsátana több cseppeket egy percében a/ élet kerekeinek jártatására, mint a másikban, — oh! ekkor meg volna az arány! — De nem hallottatok-e semmit azon ifjúról, ki rémitőn magas kősziklára mászot, hogy egy keselyfészket kizsákmányolhasson? Midőn épen kezét nyujtá a fiák után, megérkezik az anyakesely és szárnyaival csapkodni kezdi őt. Szádéi gett, a légben függött, ujjai — melyek a szírt vékony ágait átszoriták — zsibbadoztak a test és ütések terhe alatt. Fülében vijongás és suham, agyában őrült káprázolatok, szivében jég félelem, szeme előtt tátongó sir, egy kifürkészhetlen mélység! — Egyik kezéből lefejlik a szirt, mig a másikkal a véletlen, zuhanások közt és a halál légörvényében, uj kődarabokat ragadtat meg. Megint ostrom és bukás, diadalmas kesely- szárny s védő szirtszeletek, megint haldoklás és remény! Végre egy széles kőlapra ereszkedhetik le és mentve van, de barna fürtéi megőszüitek, s az ifjúból agg lön. E változat hatvan perc alatt történt: mondják. Ámitás! Elröpitheí-e egy óra tropikus égaljakból a hideg földsark jéghegyeihez? S megfehére- dik-e hajunk e rövid időközben, mely alatt máskor egy benyomást is alig tudnánk kicserélni? Lehetetlen. — Semmi többször nem csalt, ámított és hazudott, mint az óramutató, e pedant igazmondó. Az idő két part közé zárt tenger. Hajónk rajta a szív, mely benyomásokból alkotja élményeit. S nem mondhatja-e a gálya: mily hosszú volt utam! s nem sóhajthatja-e a gőzös: mily keskeny e tenger! s melyiknek van iga za? — A puszta ür számára egyenlők az idő részei, mig az embernek mindig uj óramutatókat készitnek szenvedései és örömei. Gyulai sivár merengésben töltő a végetlen időt délutántól alkonyaiig. — Három golyó mondott halált Zsigmoudra. öt Boldizsárra. E sorszámok lebegtek, lángoltak, sustorgattak kedélyének sötét láthatárán, mint a bűvész rajgói a komor éjben. Érző, hogy midőn a kormánytanácsban is három szó merítene gyilkol a fejdelem szivébe párt düh és bosszú nélkül: akkor a tömegben kétségkívül nagy többség kiált „véritéletet“. — Bár mit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát — ezt mormogta volt Gyulai, midőn a titkos gyűlés ládája elővételét, hogy öblébe fogadhassa „a lét s nemlét kérdését'1. A halál martalékául Báthori Boldizsár jelöltetett ki; de csak akkor, ,,ha törvénytelen föllépésével a boszuló igazság számára uj okot szolgáltatna“. De ily helyzetben minden késedelem nem Zsigmond bukása-e? Nem fog-e, a nélkül, hogy a nemzeti hadak tábornokától nyilvánosan izgattatnék, a népszerű pártnak mind száma, mind tekintélye oda gyarapodni, hol még a lázadás nevét is megszünteti a nagy többség, az ország eszméje? Vagy, ha e növekedést törvénytapodó jeleneteknek is kell meg előzni, nem lehetséges-e, hogy mig ily tények a boszuló igazság biráló széke elébe vonatnának, máikét tanácsos a forradalom ügyéhez szegődik, és ekkor az ötös szám meg fogja változtatni halálhozó irányát, s mint vámpir a félelem nélkül pihenő Zsig mondra borulván, fejedelmi vért szivand ki a pártosé helyett? Aztán két titkos, két ki nem fürkészhető lény szeszélyétől függjön-e a törvényesen választott uralkodó jövendője? Lehet-e őt, a semmi rosszat nem gyanító, ez ingatag szőnyeggel eltakart mélység fölött járni engedni? S ha Zsigmond, — kit figyelmessé tenni eskünk tiltanak — kisértené meg előbb rokona ellen a törvénytelen föllépést: akkor nem forduland-e reá vissza a titkos határozat pallosának éle? S nem lehet-e minden perezben rettegni, hogy az ifjú uralkodó, rég megszokván bátyjával viszálkodni, megtámadott helyett üldözővé válik? Es ekkor ki mentheti meg őt, akár senatusától, akár ellenségétől? Hol van neki lá- masza, hol van egy harmadik erő szembeszállani és győzni? Ily kérdések villámlottak át Gyulai agyában. „Vagy tenni kell, vagy hitetlennek lenni bűnös hanyagsággal politikai nézeteihez, rokonszenvéhez, kötelességéhez. Igen, Báthori Kristóf a fogarasi rabok közül vagy háládatlant mentett meg az erkölcsi mocsok bélyegétől, vagy egy ifjak ki midőn szivében hálát esküdött, a viszonyok álkos szövegénél fogva ígérete beváltásául bűnre is kötelezte magát. Ah! csak a kárhozat örvénye vezet ki e tömkelegből!“ E rémitő választás voná végig bősz képleteit Gvu lai szénit' előtt. (Folytatjuk.)
