Ellenzék, 1935. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1935-02-03 / 28. szám

ÍíjJ február 3. m:.v ELLENZŐK WKKHKRUBBBBBBi Egy patkánnyal reggeliztem BÉCS. Január hó. — Tegnap délellőtt a Kamcnerstrassén mindenki utánafordult egy nőnek, aki valami egészen kü'önös szőrmét visek, Hirtelenében senki sem tudta meg­állapítani, hogy micsodát. Azt mindenki lát­ta, hogy szürke a színe, kevés bolyha van, selymes, de nem az az enyhe, kellemes szín, .ami jót tesz a szemnek, hanem valami éme­lyítő, vasporszinii szőrme volt. Néhányam már közel jártak hozzá, hogy kitalálják: mi­lyen állatról kerüli le, de az utolsó pillanatig nem merte senki kimondani. Nemsokára már egész tömeg üldözte a nőt. A divatüz- lecekből, a szőrmekereskedésekből, szabómü- hd^ekből kijöttek az összes kisasszonyok, se­gédeik, szabászok és szakértő szemmel követ­ték a különös jelenséget. Az egész korzó áll­va maradt, mindenki az „uj divatot“ nézte. Végre valaki, aki egész közelhajolt a nő vál­lához, felkiáltott: —- De hiszen ez patkány! Egyszerre az egész tömeget el fogta a hi­deglelés. Nagyon sokan azonnal visszafordul­tak, beszaladtak az üzletbe, vagy átmentek az ellenkező oldalra. Akik pedig ott marad­tak, azok is nyíltan kifejezést adtak utálko- zásuknak: — Br... Ez már mégis csak utálatos! — No, de i'lyet! Csupán néhányan akadtak, akiket megfo­gott az uj divat különössége és akik elég bát­rak voltak ahhoz, hogy ki is jelentsék: ez is csak állat, éppen olyan, mint a többi és a szőrméje egyáltalában nem csúnya, sőt, ha közelről megnézzük, azok a kis récék benne és azok a szürke szemcsék ... no, de ki mer­te azt közelről megnézni! De hiszen az emberek olyan buták! — Én azt hiszem, az egész csak előítélet. A pincér újra hozzánk jött és kérdezte, hogy én nam parancsolok-e valamit. Én is kértem egy teát. Svájcban sokkol! simábban megúsztam. Pedig az ember azt hinné, ugy-e, hogy azok kispolgárok ott... de nem. Azok egészsé­ges emberek. — Persze — mondottam — az egész az idegeken múlik. A bunda még mindig rajta volt. Ezt most hirtelen állapítottam meg és pillanatra az volt az érzésem, hogy egy patkány ül velem szemben. Ugyanekkor a pincér megérkezett a teákkal. A nő lehúzta a kesztyűjét és nekem is kent egy darab kenyeret. Én kavargatni kezdtem a teámat. Ő már hozzáfogott és jóizüen evett. — Kérem ... szólaltam meg bátortalanul — nem vetné le a bundáját? ... Melege lesz. Közben nem merceir i felnézni a csészém­ből. Most már határozottan úgy éreztem, hogy patkánnyal reggelizem együtt. Sietve lehajoltam és kihúztam a zsebkendőmet. Az orromat elviselhetetlen patkány szag csapta meg. — Nem érdem«; —• felelte a nő — itt nincs fütve és nekem amúgy is mindjárt még egyszer végig kell mennem a Ringen. Csak a tigrisemet várom. Most szárad. Hát ha ez nincs megőrülve, megeszem a fejemet. Mindig tudtam, hogy ezek az arisz­tokrata lányok tele vannak bogarakkal. De ennek egyenesen patkánya és tigrise van. És mi az, hogy most szárad? — Miért nem eszik? Átkozott foglalkozásom hozta magával, j hogy nekem ezt is meg kellett tekintenem. \ tömeg lassacskán kisebbedéit. A nő belé­pett az egyik előkelő kávéhizba. A nagy üvegajtó előtt még mindig egy csomó ember bámészkodott. Én most kiváltam közünk :s bementem a nő után a kávéházba. Éreztem, hogy csodálkozást keltek és a megvetés lassan­ként rám is kiterjed ... A nő ekkor már a kávéházban egy süp­pedő fotöjben ü'llt és cigarettázott. Itt már senki nem nézte. Beért abba a zónába, ahol semmi sem kelt meglepetést. A nemzetközi utazóközönség, amely ezt a kávéházat láto= arja, legblazirtabb társasága a vi’ágnak. Magamhoz intettem az egyik pincért és átkükkam hozzá névjegyemet. A patkány- nremes nő fölényesen megnézte, azután: mint egy divatlapból, kinyújtotta szabályos ívben a karját és jelezte, hogy lehet. Néhány perc múlva már asztalánál ütem. A no teat rendelt kis adag sonkával, vajat, mézet és két tojást. — ön nem is hiszi, mennyire éhes va­gyok ... Mindennap végigcsinálni ezt a haj­szád­-— Már megtörtént egyszer, hogy igy bá­multák? — Három nap óta egyebet sem tesznek. — Bocsánat... — és merő udvariasságból, végre feltekintettem. De azután rögtön újra lenéztem, mert... mintha két undorító ba­jusz megszűrt volna. Ebben a pillanatban a lohndiener egy fe­kete-sárga álhatót vezetett be a terembe, egye­nesen odajött vele az asztalunkhoz. Az egész nem volt nagyobb, mint egy jólmegterrnett I kandúr. £n mindenesetre hátrahuztam a székemet. A nő rögtön felállott és átvette a pórázt. — ön marad még? Nem, majd végigmegyek veled az utcán! Hogy engem is őrültnek tartsanak! —- Maradt még valami festék? — kérdezte a nő a lohndienértől — Ennyi... —• s átnyújtott valami fekete tust. Nem volt időm már, hogy megnézzem magamnak, ezt a tigrist. A nő elbúcsúzott és indult. — Apropos... — szólt az ajtónál és ki­nyitotta a ridiküljét. — Itt van a címem. Ha Parisba jön, látogasson meg. A kezembe nyomott valami fehér kartont. Nézem, ahogy eltűnik a kijáratnál. Most lá­tom csak, barna filzkalapja van. — Mi volt itt? — kérdezi a főur, aki köz­ben az asztalomhoz lépett. — Itt? ... Egy tea, — önnek. De önagyságának? ... Pincér, mi volt itt! — Tea, kis adag sonka, két tojás, vaj, méz, három kenyér. — Az r .. z.jo .. 4 .» 4.80 .. 6 shilling 40. Alig hogy kitudom betűzni a kartont, amit idegességemben közben Sfcszegyürtem. Fran­cia nyelven ez á'JI rajta: Mm« CLAIRE DUSSON X. divatcég utazónője Pari*. A hátlapján ugyanaz a patkánybunda, ame jyet viselt, ugyanaz a tigris, amelyet vezetett, először mint közönséges macska, azután, amint sárgára festik, amint fekete vonalakat húznak rajta, mint lenyúzott szőrme és végül, mint kész bunda. Azután nagybetűkkel még * egy felírás: 1934 —1935 évi divat, (b—y„) ............Mump« Mehl Hugóról, mint az irodalomtörténet megalapítójáról emlékezik meg egy előkelő párisi folyóra# .4 „Revue de LUíerafure Compare2“ érdekes cikke erdélyi tudósról, erdélyi származású Halai hó tollúból (Az Ellenzék tudósítójától.) Egyik előkelő francia irodalomtörténeti folyóirat a Revue de Literature Comparée, me yet Baldensper- ger Sorbomne-professzor és P. Hazard, a Collégé de France tanára szerkesztenek, er­délyi szempontból is érdekes hosszabb tanul­mányt közöl. A tanulmányt egy pár év előtt tanulmányai folytatására Párásba kér ük er­délyi fiatalember, Izsák Károly irta. A fran­cia folyóirat cikke különösen azért érdekes ránk' nézve, mert a vek cluji egyetem egyik kitűnőségéről, Meltzl Hugóról szól, akiben Izsák Károly az összehasonlító iro­dalom tudományának egyik megalapítóját látja. Az Erdélyből kikerült fiatal irodalom­történész, akit Paris tudományos köreiben komoly értéknek tekintenek, tanulmányában megállapítja, hogy MeHtzl professzor már a Cluji egyetemen tartott beköszöntő elő­adásán megrajzolta az összehasonlító iro­dalom történ elem körvonalait olyan formá­ban, hogy azt később általánosan elfogadták. „Egyedüli módszer arra, hogy az igazságot elérjük, a kritika — mondta ebben az eő- I adásában Meltzl Hugó. Természetesen, egye­dül a tisztességes kritika az, amely kizárja magunkban hordott előítéleteket s az irodal­mi mű értékét az igazi tudomány mértékével méri, az, amely igyekszik megszabadulni min­dent ő'\ ami másodlagos dolog, védekezik mindenekelőtt attól (Kamt igaz metafizikája szerint), hogy jellegzetes emberi előítéleteink- ! tői befolyásodéuljék: a térre vonatkozó elő- itéietekrő11, amiilyen a nemzet és faj, és az időre vonatkozóktól, amilyenek az átmeneti j divatok... Lángész és egyetemesség, ez a két aíapéV, amellyel számítani kel)'.“ Izsák Károly, miután még röviden jellemzi Meltzl egyéniségét, áttér a Meltzf1 álal Clu- jon alapított összehasonlító irodalomtörté­neti folyóiratra, melyet ez a nagy erdé­lyi magyar tudóssal, Brassaí Sámuellel együtt szerkesztett. Működése kezdetén főleg Kant { és Schoppenhauer voltak irányító szellemei. ■ A folyóirat megalapítása után azonban a két jj nagy filozófus me lett Goethe, Lessing és Pc- j tő fi voltok irányító csillagai. A nagy jelentő- r ségii folyóirat első száma 1877 január íj­én jelent meg Stein János egyetemi könyv­kiadó kiadásában!. — A folyóiratnak há­rom nyelvű főcíme vak: Összehasonlító Iro­dalomtörténeti Lapok. — Zeitschrift für ver­gleichende Litteratur. — Journal d'bistoire des littératures comparces. Alatta még másik három alcím magyarázta olaszul, angolul és spanyolt;. a folyóirat tartalmát. Ennek meg­felelő'eg több nyelven is jelentek meg a cik­kek a folyóiratban, mert Mekzl módját ej­tette, hogy munkatársait az egész világról toborozza. Később a fenti címekhez még a skandináv nyelveken: írott címek is hozzá­járultak, minthogy a folyóirat összehasonlí­tó irodalomtörténeti kutatásai a skandináv nyelvekre is kiterjedtek. Leginkább azon­ban latin Acta comparationis néven ismer­ték Mekzl folyóiratát, mely főcéljává tette, hogy a Goethe-i értelemben vett „Világiro­dalmat“ szolgája. És ebben a keretben szolgálta Meltzl első­sorban nagy irodalmi ideáljának, Petőfinek emlékét. Nem elégedett meg azzal, hogy maga forditotta le Petőfikölteményeit né­metre és mindent megtett, hogy a többi nagy európai nyelveken is megjelenjék, hanem amint Izsák Károly kikutatta, fölhasználta a nagy provanszál költővel, Mistrallad valló kapcsolatát arra, hogy provance-i nyelven is megjelentesse Petőfi költeményeit. Izsák Károly teljes bibliografia megadá­sával végigkíséri Meltzl Hugónak és az ösz- j szehasonlitó irodalomtörténet szempontjá- ; ból jelentős fo yói rátának egész működését, j Fölsorolja külföldi munkatársait, akik kö­zött a francia szellemi élet egykori kiválósá­gai is szerepeltek és megállapítja, hogy ezt a kiváló értékű tudóst nem méltattak érdemei­hez , mérten sem hazájában, sem külföldön, Mekzl, fiatal erdélyi méltatója szerint, való­sággá!'1 misztikus jelentőséget tulajdonított az összehasonlító irodalomtörténetnek, mert a népek közötti megértés és az emberi kultúra magasabb kifejlesztésének eszközét látta ben­ne. Ez a cél ma is a legmagasabbak közé tartozik, melyeket jóérzésü ember kitűzhet magának. A hetvenes években francia és angol irodalmi folyóiratok foglalkoztak Meltzl Hugóvoll Azóta jelentőségéről az összehasonlító irodalomtörténet megállapítá­sában nem sok szó esik. A francia tudomá­nyos életben, érvényesülő fiatal erdélyi tudós szép tanulmányával igy mindenesetre érde­mes és dicséretre méltó munkát végzett, me­lyet ertfélyi kisebbségi honfitársainak is örömmel kell meltatniok. KOSZTOLÁNYI f ifrZSÓ: KALAND- NOVELLA — Pamsztdarabot mutattak be. A szerző a vi­dékéről fölhozatta a főpróbára Kati nénit, az uraság negyvenhétéves béresasszonyát, hogy a népviselet hűségét ellenőrizhesse s egyben- másban majd tanácsot adjon a szereplőknek. Kati néni eddig még nem járt Budapesten. Délelőtt érkezett meg kosarakkal, batyukkal. Hazai szoknyákat, pruszlikokat hozott ben­nük. Az állomáson a szerző várta gépkocsi­val, hogy mielőbb a főpróbára vigye. Ideje se maradt csodálkozni Kati néninek a házakon meg a népen, mert a gépkocsi máris a színház elé röpítette. Ott a művész- bejárón át felvezették a színpadra, onnan pedig egy keskeny folyosóra vezették, ahol •apró, erősen világított kalitkák sorakoztak egymás mellé, az öltözők. Azokban félig meztelen urihölgyek tollászkodtak, a színész­nők. Mindez borzasztóan gyönyörű volt. Csupa szép nagysága, az ő vidékének viseleté­ben: gyöngyvirág-arcok kandikál kak a ken­dők alól, patyolat-kacsok nyúltak ki a prusz- likok ujjából és megszorították az ő durva paraszt kezét. — Jau vágyok-é Kati néni lelkem? —kér­dezte a pesti színésznő, mert a pe9ti színész­nő jobbon akarta tudni azt a tájszólást, minit Kati néni, — Jó — felelte Kati néni, oly egyszerűen, mint va1 ami pesti. — Nagyon jó. — Hát én? —• Maga is, kedves. Jaj de szép menyecske. — A keszkenőm? — A kendője is jó. Csak egy kicsit — és szakértő ujjaival 'megigazította a kendő rán­cain Berregtek a villamos csengők, a színésznők a színpadra siettek, kezdődött a főpróba. Kati néni azalatt egy pádon üldögélt, kezét ölébe rakva nézelődött. Jöttek-mentiek, lám­pák kigyulladtak, elaludtak, kívül tapsoltak. Két órakor a szerző is. meg jeltat a színpadon. Az izgalomtól kipirulva ölelgette a szereplő­ket, nőket és férfiakat egyaránt; aztán ko­csira rakta őket, vitte a fényképészhez. Kati néni csak várt, várt. Egy csöpp* el- álmosodott, mert az egyszerű emberek olya­nok, mint a 'gyermekiek: mihelyt nem fog­lalkoznak velük, félre billen a fejük, bóbis­kolni kezdenek. Három órakor felocsúdott. Korgott a gyomra, enni szeretett volna valamit. Föl­kelt a pádról, végighaladt a homályos folyo­són, egy lélek se volt ott. Valami vörös bádogidobozt látott, mdyet üveglap fedett s mellette ezt az írást: Tűzveszély esetén betömi. Távolabb egy fekete táblán krétával) me­gint valami írás. Üggyel-bajjal betüzgette: —- Kn-kor jelmezes és diszletes főpróba. Diszleüezők. Világosítók, öltöztetők. Öltöz- tetőnők. Fodrászok. Zenészek. Némaszerep­lők. Utána fényképezés. Ebből! 9e okosodott ki. Vonogatta vállát. Megindult kifelé, a csigalépcsőn és három­negyed négykor szerencsésen elérkezett a vas- ajtóig. Ezt sokáig próba! ita nyitogatmi. De nem engedett. Most már megértette, hogy az urak nyilván itt felejtették, elmentek és bezárták őt. Fülelt az utcára, gépkocsik savaik odtak, tülkölitek, megrázták masztodon testükkel a kövezetei. Kati néni kiabált is, de nem hal­lotta senki. Akkor öklével kezdett döröm­bölni az ajtón. Csakhogy a dörömböl és meg- öblösödve a gépház mélyén cs a zsinórpadlás magasán, ofly lármával felelt, hogy eüáflt a szive verése. Hanyatthomiok szaladt vissza­felé. Közben emberfejet látott, fából, amelyikre bozontos szőke női parókát csaptak, fatör­zseket, akár az erdőben, arzénnel beporzott zöld lombokat, pázsitot, amelyen szagtalan virágok nyíltok, kardokat, tőröket meg egy királyi bársonypalástot is, aranykoronával. — Csakhogy megint itt vagyok — mon­dotta mázában, amikor félötkor visszabotor- kák a pádhoz. A közelben megpillantott egy égve hagyott? •villanylómpát. Bement az öltözőbe, leült a székre, a tükör elé. Nézegette az apró-csep­rő holmikat, az ollókat, ráspolyokat, 'tágé ve­ket, ibrikeket. Unalmában a gumilabdával szivattyúzni kezdte az illatszórót és az üde felhőt lehelt rá. A rizsporos pamacsot a bal arcára nyomta, a párosítót pedig félénken a jobb arcára. Bai arca fehér lett, jobb arca piros. öt óra tájt elfogyott a türelme. Nem bán­ta már, akármi történik, mindenáron ki akart jutni ebből a pokolból s a zegzugos, tekervényes útvesztőkön addig kanyargóit, amíg vaalmivel félhat urán kiért a színpadra. — Jaj Istenem — sóhajtotta alig hallhatóan. Fekete páholyok áskoztak feléje- Üres zárt­székek sora. Fö’felé tekintett, az égbe. On­nan erdők, szobák, börtönök lógtak kötele­ken. Valami furcsa díszlet vigyorgott rá, figu­rásán. Egy ember orrából vasmacska csün­gött, száján gőzmasina futott, homloka telis- tele volt firkálva körökkel és háromszögek­kel. Ronda egy kép volt. Kati néni keresztet vetett. Péterre gondok, a fiára, meg az urára, akit szintén Péternek hívtak. Nem hitte már, hogy vaÖaha is vi­szontlátja őket. Szája dpityerdült. Egynegyed hétkor a szinpadra lépett egy tűzoltó. Lámpását magasra emelve világítóét. A sugólyuktól nem messze, a nézőtér írié fordulva térd epét Kati néni és két kezét ös7 szetéve imádkozott.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents