Ellenzék, 1935. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1935-02-24 / 46. szám

T938 létráit 24.

ELLENZÉK

15

GYULAI PÁL

történeti regény

IRTA: BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

7.5-IK KÖZLEMÉNY

— Signor! — szól kevés szünetre — különös, a mit mondani akarok. Thomasio, kenyér- és sátortar - sam, az ifjúkori tévedések napjaiban meggyilkolt egy rendőrt ki közönyös volt üzleteink iránt s nem gonosz szándékkal jött hozzánk. Az áldozatnak nem vala bátor szive, tehát igen természetes lön. hogy azon érzé sek, melyek midőn a tőr baloldalába suhant, szive tájáról fölemelkedtek, nagy működésbe hozták az izmokat, és arczára egész világát a fájdalomnak, vádnak, s az esdeklés közt kétségbeeséssé fagylalt rémületnek rajzolják le. Ez az első gyilkolás, melyet lát tam. Később résztvevők néplázadásokban; a vér patakként omlott, a halálozás megtizedelte az élőket: s mégis e küzdés közt elbukottak árnyai soha sem jelentek meg álmaimnak. De, a lorettói szűzre! Tho- masio rendőrének arcza esős időben, hosszas vacsorák után s más véletlen alkalmakkor ágyam mellé áll, kezeit rimánkodva összefogja, és számomra egész bohózatát az esdő, szemrehányó, remélő és kétségbeeső arczkifejezéseknek játszódja, holott én csak tanúja voltam a tettnek s nem elkövetője. Ebből következtetem, hogy küzdés közt valakit megölni könnyű, a szenvedély mitsem kiméi; de ólálva, hideg vérrel, vagy a védelmetlent és esdőt: ez nehezebb feladat, mint első látszatra rémlik.

— S következőleg ön tőr által sem áll bosszút a gálád levélorzón, — jegyzé meg dühvei Genga.

— Cospetto! mily hamar kitalálta a signor lelkemnek titkát; — válaszolta Pierro, nem minden gúny nélkül.

— Úgy tehát le van önről az álarcz vonva. En gém illet a boszu kötelessége — kiálta Genga. Engem a szavak ki nem elégítenek. Vért akarok látni. Védje ön magát.

Egy éles csendület hallatszott, mit zörej követett.

— Itt a karddarabok — szóla Pierro, földre mutatva, hol az észrevehetlen gyorsasággal kettétört, és Genga lába elébe dobott fegyver hevert; — kisértse meg ön Thomasio tettét, ha merészli; én védtelen vagyok. Vívni nincs szándékom.

Gengának kezét egy démon ellenállhatatlanul vonta, tüstént keresztüldöfni Pierrot. S ki tudja, fékezhette volna-e dühét, ha a bajazzó arczán csak árnya is a gúnynak vagy kihívásnak jelentkeznék?

De Pierro eszélyesebb volt, hogysem ne érezze, hogy ily perczekben egy hajszállal több, már lebillentené a szenvedély mérlegét.

— Hah, ez gyávaság! orditá Genga.-— Miért kell nekünk egymás élete ellen törni? — kérdezte Pierro szelíd hangon. Ön miért óhajtja, hogy a börtönre vetett Sennonak egyetlen támasza kidőljön, s én mért vágyjam arra, hogy a legügyetlenebb tett fejezze be élményeimet? Mért bőszüljünk mi egymásra? holott a signornak barátját, nekem hírneve met kell védni vagy megboszulni!

— Még Sennora mer e féreg emlékeztetni? — kiálta Genga éles fájdalomba merült dühvei. Hiszen épen gálád tette döntötte le! . . . Senno veszélyben ideg, kilátásai sötétek, sorsa naponként komorul: s .űrjük-e, hogy kit hű társának vélt, járuljon leginkább szenvedései öregbítéséhez?

A szomszéd szobából most hangzott Eleonóra sikoltása. Az ajtóköz élvévé élét, s az egész oly kétes, oly rövid volt, minő éjente egy hang a szélvészek közé vegyült szellemek sirromjából.

Pierro, kinek hallása rendkívüli volt, az ajtóra függesztő szemeit, és ösztönszerüleg vonult oly helyzetbe, melyből a figyelés leginkább jellemzi magát; de több nesz nem következett; semmi azon sürgésből, mely máskor ehhez hasonló esetekkor támad; semmi egy nő zokogásai, vagy kitörései körül, semmi a segítségre csödiilt futkározásból. Minden néma lön. vagy halk.

Genga szenvedélyein kívül egyébre alig ügyelvén, a sikoltást tán észre se vévé, s inkább csak Pierro arczárói találta ki, hogy a másik szobában valaminek történni kellett.

— Signor! — mond ez, hozzá lépvén — tán e házban több kellemetlenséget okoztam, mint képzelhetőm. — Ekkor az ajtó felé tévedtek pillanatai, mi Gengának kedélyét, indulatos kitöréseitől mind inkább el, és uj szorongatások közé vonta. —- Nem tudom — folytatá, — hogy miután most e párbajt el nem fogadtam, méltónak tarland-e ismét haragjával és kihívásával megtisztelni? de kérem, vizsgálja hideg vérrel a levélorzás történetét, s ha nem fogja látni, mi ként nekem egy nehezéknyi józan ésszel is lehetetlen volt ezt gyártani; kérdezze meg Sofronia kisasszonyt, hihetőnek tartja-e ő, hogy Pierro, ki a megrendelések teljesítésében örökké íelkiismeretes vala, most oly signora titkát árulja el, ki iránta bőkezűbb, hogy sem könnyen feláldoztassék, és gyakran volt annyira nyílt, sőt eszélytelen, hogy ha titkait a szegény bajazzo bérért íol akarta volna fedezni, akkor rövid idő alatt már sok alkalom fordult elő, melyben kecsegtetőbb kilátásokkal és a rajtavesztés kevesebb félelmével tehető, mint épen jelenleg. — Szóval, gondolkozzék ön íiiggadtan és járjon mindennek utána, s ha három nap múlva is szükségesnek tartja ellenem gyanút és boszút táplálni: ám akkor szólítson fel, s látni fogja, hogy szintoly férfiasán tudok küzdeni, mint a mily

béketiiréssel hallgattam most el, egy gentiluomonak nem egészen kedvező véleményét igénytelen személyem iránt.

Ezzel Pierro meghajtó magát, és Genga válaszát sem várva, távozott.

A rendező elfásultan, kimerülve vető magát karszékbe.

— Melyiknek hígyek? — töprenkedett, kezét homlokára kulcsolva, mintha agyát figyelemre akarná kényszeríteni. — Ah! áld kábaság volt őt szabadon bocsátani. Nekem vérére van szükségem. A bűnös, a gyáva Pierro vérére. Hiszen nevetség képzelni, hogy egy ügyetlen s csaknem nyomorék rászedhette volna ez ördögét a cseleknek! Aztán történetes volt-e Mészáros megtámadtatása? s ha nem, ki figyelmeztethető más a diákot összejövetelünkre? .. . Bizonyos, bizonyos. S hogy én ezt feledni tudtam! mi igézte le eszemet? mi kábíthatott meg?

Genga mintha rögtöni visszaemlékezések támadtak volna agyában, fölpattant székéről. Sebes léptekkel ment végig. Egy szekrényből kulcsot vön Id s io- vegéhez nyúlt.

— Igen, egy sikoltás hangzók. Hinném, hogy álmodtam, hogy fülemnek csengése, szivemben egy ér- zéshur elpattanása volt e rövid, e kétes nesz: ha Pierro fürkésző arcza, melynek műiden vonásai most is szemem előtt vannak, nem árulta volna el, miként ő szobárubam titkot szagolt. Miért nem törém ki nyakát!

Ekkor gépileg tévé le fövegét s a kulcsot zsebébe dugván, karszékbe dőlt; fülét minél közelebb tapasztó az ajtóhoz. — Nincs semmi zaj, mondá, s megint figyelt. —• Vagy képzelődésem csalt meg, vagy csak erősebb hang rezgése tört hozzánk; különben tán most is vennék észre legalább mozgást a szobában. Megyek hozzá.

Azonban a helyett, hogy távozzék, tovább folytatta hallgatódzásait, az ajtóhoz nyomott fővel és visz- szafojtott lélekzettel.

Ez állásban lepte meg őt Guzman lovag.

A castiliai lovagnak vérmérséke oly szokatlan fokra volt emelve, melyben nem látszék hivatva sem egy táborozási tervnek hideg átfontolására, sem a sweiezi nyilasnak — ki gyermeke fejéről egy almát lőtt le —- sikeres utánzására.

Sőt ha ismert mestersége — a vérmenyegzőkor tett zsákmányozás — bírálaton felül nem helyeznék: gyanítani lennénk bátrak, hogy arczán a fehér viasz színe, előadásában a hosszabb szavaknak esetlen megszakítása, azon kedélyáílapotból származik, melyet a ki félelemnek nevezne, megsértené ugyan hősünket, de állítását a kódjelekből némileg igazolni tudná.

—- Mi történt? az Istenért! minő új szerencsétlenség ért? — kérdő Genga, felpattanván leshelyéből és a súgóhoz közeledvén, ki a nyitott ajtónál leszegezve állott s arczán a többi háborgó érzések mellett, még a helytelen pillanatban belépő vendég ál- szemérmet is láttatá.

— Ügyünk fordulóponton libeg. — mondá ez — Gyulai Pál úr épen most hivatott. Kétségkívül társaságunk sorsáról határoz. Utamba ejtérn önt. hogy elő- legesen értekezhessünk. Nagy Isten! mekkora felelet- teher hever rajtam. Ha merészség kellene, csak fel tudnám magam lelni. De hát ha furfangos okoskodásokra lesz szükség? Úgy tetszik, eszem kereke befagyott s nem tud gondolatokat őrleni. Ide jöttöm alatt mindig próbáltam ellenvetéseket, s választ rájok, s hígye ön. alig sikerülnek. Ah! a liga óta . ..

— Hagyjuk ki most, barátom, a játékból mellékleteivel együtt a ligát, — szól Genga, redőbe vonva homlokát. — Félek, hogy uj veszélyek tűntek elő, melyek egyik tagtársunk fondorkodásával kapcsolatban vannak. Gyulai Pál a fejedelem kegyencze, s előtte nincs ő fenségének titka. Ha önt bizonyos levél iránt hivatná? . . . De miért épen önt? Megfoghatatlan . . . azonban egyéb ügyekben is szinte e kérdés merülne föl. Szent ég; mily lavinán állunk! . . . egy rossz lépés öntől, s minden a mélységbe zuhan. Elbeszélem a történteket; de az Istenért! szedje össze bátorságát; igy a mint most van, reszketni fognak eszében az ötletek, mint szélvészkor a nyárlevél, melynek színét sem lehet ismerni.

— Ah! szepegte Guzman — a katonai s polgári bátorság közt nagy különbség van: én az elsővel vagyok inkább ellátva.

— Menjünk — szói Genga — kisérni fogom önt a székesegyházig. Utunkban minden kérdést kifőzünk. Szemébe nézünk a lehetőségeknek. Bízik-e, hogy Gyulai úr tudakolásaira pontosan azt fogja felelni, miben együtt megegyezünk?

— Emlékező tehetségem nem rossz, Genga úr . . .

— Csak az Istenért! semmi tétova. Egy gondatlan szó Sennonak bilincset verhet lábaira, s könnyeket vonand Eleonóra szemeire.

— Ne féljen ön! válaszoló Guzman áthatva e két névre, lelkem vissza fogja nyerni egész erélyét.

— A székesegyháznál elválunk; de én ott fogom önt bevárni.

Genga kalapját ragadó, s Guzmannal karöltve indult.

HARMADIK RÉSZ.

I.

Barbara s úrnője, a Szentgyörgykapuhoz vivő utcák közül, járatlanságból a bal kézre esőt, mely

kerülőbb volt, választották; s igy történt, hogy a Gén gához siető Guzman lovaggal nem találkoztak.

E tévedés sok eseménynek lön szülő oka. Nőinknek minden lépése börtönükből Sennoéhoz — egy bizarr közmondás szerint — hét mérföldes csizmák kai utaztató a sorsot, titkos rejtekéből a teljesülés sorompóihoz.

Az ember úgy van a körülményekkel, mint a nehéz idővel, mely egy sik mezőn találja, hol a természet nagy villámhárítói, a mocsárok és hegyek hiánv- zanak.

Szaladunk a felhőtől, mely fejünk felett, dörög és záporral fenyeget.

Talán a kitörés előtt menhelyre érünk, ezt reméli a szív.

Hiú ábránd.

Épen az a mozgás, mely tovább és tovább távoz- lat, egy légvonal! nyit, s ennek láthatlan örvénye ma gához s hozzánk vonja a villámot.

Eleonóra arezfátyolát hon feledte, noha nélküle urinőink akkor ritkán mentek ki.

öt túlragadták, a férje helyzetéről véletlen nyert fölvilágositások, s azon szívtelen bánás, melynél fogva tőle — kit a világon leginkább érdekelhetett —- a Sennot fenyegető veszélyt eltitkolták. Ily hiányát az őszinteségnek megbocsátani; ily durva kímélést, mely épen azt rabolja el a szívtől, mi erőt ad a szerencsétlenség hordozására tudniillik az előkészületet, a hozzá törődést: mély boszankodás nélkül tűrni lehe teilen volt.

— Szent Isten! Miért sietsz úgy? lihegő Barbara — kisérni nem tudlak, szép babám! Mellem elszorult. Ah én öreg vagyok! Nem hallasz? Az útból is kitértünk.

Ekkor nagy erőködéssel a dajka Eleonóráig jutott, s ezt kézen ragadta.

Egymásra tekintettek.

Soha tán nem volt szebb az ifjú nő, szánaiom- raméltóbb Barbara.

— Ellim, Ellim! kedves gyermekem! csendesítsd indulataidat, — szepegte a dajka szaggatott és kimerült hangon. Redős arcza rőtsárga volt; fekete csipkés főkötője alól néhány ősz fürtről veríték szivárgott keskeny és sötét foltos homlokára, beesett alakja reszketett, apró szemeiben kövér könnyek szűrődtek össze, és száraz köhécselés töltő be azon rövid időközöket, melyekben szavakat nem használhatott. — „Te mindig szelíd s magadat mérséklő voltál, áldjon érette Istenem! Gyöngyöm, hallgass rám! Menjünk lassan, hogy győzze Barbara is vén testével, s hogy csillapulhasson haragod. — Ekkor karjáról Eleonóra ke zére eresztő váz ujjait, melyek azt csaknem görcsösen szoriták át.

— Bocsásd meg gondatlanságomat! válaszoló az ifjú nő, erőt véve indulatain s visszaidézve korlátái közé a szenvedélyű mely egész testére nemét a villanyos rezgésnek lehelé, az arezbőr hófátyola alatt meg meggyujtá a vért, és nagy kék szemeiben sötét tűzzel égett.

— Szivem ereje, lelkem élete! melletted akarok lenni, közel hozzád, mindig oldaladon, — szóla a dajka. Én valamennyire ismerem az utczákat. Honnan tudnál te eligazodni oly városban, hova Senne ur lépni sem engedett? Ah! ő mindig rokonaidról be szél, kik rád ismerhetnének. Mért hagyád el a sűrű fátyolt? Menjünk néptelenebb helyeken. Szentgyörgy- kapujáig éjjel is el tudnálak vezetni. Ott valakitől megkérdezzük a várbörtönt. A bölcs Isten megőriz a szerencsétlenségtől és a szemtelenek kandiságátóL

A külváros azon részébe értek, hol most a piacz

van.

Épen e táj •— hova később VI. Károly, hogy a vár nyugoti és éjszaki oldala szabadon álljon s töltések kel vétethessék körül, az egész megcsökkent népességet átköltöztető — volt a nemzeti fejdelmek korában leggy érebben beépítve.

A Szentgyörgykapuhoz tehát, mely a mostani fö hidtól jobb kézre, a Kapisztrán-kápolna mellett fekvők, sokszor lehetett eljutni minden találkozás nélkül az udvaronczokkal s ifjú lovagokkal, kik rendszerint a fejdelmi palotához közelebb eső Miklósiért választották a semmit nem tevés édes óráiban gyülhelyökül.

— lm a karcsú, a kerek torony, szűk ablakaival, érczkeresztével és a téglaszin köntösű pap képével, ki szent volt, angyalokkal társalkodóit és sergeket vezetett háborúba! — szóla Barbara hosszas szünet után úrnőjéhez fordulva. — Szemem fénye! látod-e közel e kápolnához a magas kőalakol szárnyakkal, karddal kezében és lába alatt sárkányfővel? E szobor, kis babám, a kapu fölött áll. Mi oda megyünk. Ah! mint süt a nap szemed közé: Llő reggel van. Elfáradtál?

Eleonóra tagadókig rázta fejét és hallgatott.

Csodálatos a némberkedély!

A mint asszonyaink közelebb érkezvén a belvároshoz, élénkebb mozgással, pezsgőbb élettel találkoztak, határozatlanabb, aggóbb lett Eleonóra; nem azért, mert tettében hibát vön észre, vagy mert a túlságosan szeretett férjért kész ne volna mniden perezben veszélyek közé sodorni magát: de mivel most egy kö- rülte gyűlendő utczanép juttatta eszébe, hogy Senno megtiltó a kijárást; majd egy feléje ámuló uracs piritá el azon gondolatra, hogy fátyolét otthon feledte. s nyílt arczczal a világra kilépni hiedelem ellen van.

E csekélységek őt parczenként rezgőbbé tevék.

(á uUjtutjuk. >

HirdESsen t iEllenzékben