Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1935-01-27 / 22. szám

1955 január 2 7.

li L LF.N 7, ÉK

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

áTí o# . 99 9 V *

Gyöngyöst István

Gvadátiyi őzt irta róla: „Nála nagyobb poétát magyar anya még nem szilit.' Magyar Ovid-nak, Homér-nak és Maro-nak nevezték. Két teljes évszázadig nő tton nő a lőre. Versenytársa nincs senki. Költeményeit ronggyá olvasták kéziratban, nyomtatásban. Duyonits. amikor kiadja összes munkáit 39 kiadást számlál össze s tőle kapja a serkentést, hogy' nyelvünket tovább nemesítse és ojfogassa. Kazinczy azonban egyszerre igv vélekedik felőle: „Murán rotyog, potyog, kotyog, szetyeg“. Kölcsey költőnek se tartja. Csokonai mégis az ő versein libben iöl, mint valami könnyű repülőgépen. Arany .lános pedig ilyen vallomást tesz: „Gyöngyösi az alanyi hévömlésben ma is valódi költő“.

Ha egy'más mellé csukjuk ezeket a véleményeket — egy csokorba a rózsát meg a bogáncsot — magát a költői dicsőséget szemléljük. a halhatatlanságot. Három évszázad múlva se dicsérni, se gáncsolni nem szokták azt, aki már nem él. Mit érzünk mi, amikor könyveit kinyitjuk s ebből az irdatlan távolságból — a XXI század második harmadából — pillantunk beléjük? Először az ámulatot ennyi frisseség, lelemény és báj láttán. Nem hiszünk szemünknek. Többször megnézzük a „Marssal társalkodó murányi Vénus“ keltezését, mely szerint Kassán nyomtatták az 1664. esztendőben. Mikép lehetséges, hogy ennyi idő alatt nem rozsdásodott és penészedet! meg? Moliére az ő kortársa volt, de az a francia nyelv, melyet ma beszélnek, távolabb esik tőle, mint a miénk Gyöngyösiétől. Némelyik versszaka akár ma keletkezhetett volna.

Négyes rimei sokszor simán pengenek:

..dijában megrögzött a vad erkölcs benned, Az! újságok nélkül nehéz már ellenned!

Noha hasznosb volna azt is férretenned: Mert végre is ezért kell veszélyre menned.“

A sándorversek ütemei, melyek Aranyig általában oly nehezek, mint a sár, itt egyszerre fölszárnyalnak és gyönyörű Íveléssel hjdfanak alá. Vannak oly fordulatai, ötletei, szójátékai, melyeket ma is bízvást Vállalhatnának a tarkaszinpadok minden hájjal megkent verselő! is.

,,-lr orcái rózsák, nyaka alabástrom,

Maga-kelletése szivet győző ostrom,

Homloka lilium, az ajaka lcláris,

Amelynek hervadni magánoson kár is,

Bár csókod harmatja érte volna máris.“

Egy elpiruló nőt így rajzol, fehérre! és rózsaszínnel:

„Olyan, mint a gyenge papirosnak leste, ^ Kit innét is látni, ha ki túl mit jested

Másutt kedveséhez vágyakozik az ő kora fülledt és fűszeres epekedésével. Gyászoló fecske alakjában szeretné őt megközelíteni, hogy legalább a kiöntött mosdóvizében fü- rödjék meg, hogy a mosdóvize sarából és a kedvese hajából rakjon magának fészket. Itt szinte a népdal közvetlenségével szól:

„Erre sietséggel magam ereszteném,

Fáradt szárnyacskámat benne füröszteném, Fecske volnék, akkor házában is járnék, Mig egynéhány szálat hajában találnék. Azzal puhítanám özvegy i is fészkemet, Hajnallal kezdeném hangos énekemet.“

Úgy rémlik, hogy valami szemfényvesztővel van dolgunk. Elődje mindössze Balassa volt s Tinódi, az a süket lantos, aki csak látni tudott, de hallani nem. Zrínyi, az ő hatalmas kortársa még küszködik nyelvünkkel s panaszkodik fogyatékossága miatt. Ő nem panaszkodik, hanem segít magán. Hogyan? Nyilván úgy, hogy enged varázsának, viteti, rongatja, sodortatja magát dallamos hullámaival, fölfedezi benne a művészi lehetőségeket. Gyöngyösi már a magyar nyelvmestere. Vagy helyesebben, Gyöngyösinek a magyar nyelv a mestere. Nem ront neki, hanem csínján, ravaszul erőszakoskodik vele. Társszerzője a magyar nyelvnek. Mindig körülbelül azt akarja kifejezni, amit a magyar nyelv. Ebből a játszi megalkuvásból, ebből a művészi egyezkedésből alakul ki költészete. Ha számba vesszük, hogy szavai és képei azóta vérünkké váltak, meg kell értenünk kortársai csodálatát, sőt innen a távolból még nagyobbnak kell lenni a mi csodálatunknak, mert az immár bekebelezett közkincsek között még mindig rá-rábukkanunk olyasmire, ami csak az övé, ami még most is meglepő és eredeti, ami az ő egyéni sajátja. Gyöngjmsi a művész, maga a csoda.

„A murányi Vénns“ kalandos és szerelmes lovagi regény, jó végződéssel, happy end-del, gazdag házassággal. Ha úgy tetszik,

ez az első magyar verses regény, hasonló Puskin Anyegin-jéhez. Mag* * történet c*ak annyi, hogy vívja meg Wesselényi Ferenc,

az ország Nádora, a labanc zászlósul* a kuruc várat s a várral együtt hogy hódítja meg a várurnőnek, özvegy Bethlen ístvánnénak, Szécsi Máriának a szivét. Ez a história a XVII. században oly népszerű volt, hogy egy francia pap, Laboureur a lengyel útirajzában részletesen elmondja s a század legnagyobb kalandjának nevezi. Mi reánk, akik az erkölcsi vagy lélektani rugókat, tekintjük, nem hat ily izgatóan. Wesselényi Ferenc előzőleg nem ismerte Szécsi Máriát. Előbb szeretett bele a várába, csak aztán az asz- szonyba. Szerelmes levelét, melyet egy iszák uborkában csempésztetett föl a várba, egy ismeretlenhez intézte. Tettét a birtoklás sugalmazta, a császárliüség, vagy a kalandvágy, de semmiesetre se a szerelem. Szécsi Mária felelt neki, úgy, mint Tatjána Anyeginnek. Csakhogy itt a szó szoros értelmében egy érdekházasságot látunk, melyben a furfang játsza a főszerepet. Olyan ez, mintha manapság egy elszánt, vállalkozó kedvű fiatalember ismeretlenül is megkörnyékezné egy dúsgazdag bankigazgató özvegyét, akinek remek kastélya van, sok-sok arannyal és részvényekkel rakott páncélszekrénye, aztán kastélyát barátjaival egyszerre megrohamozná és elfoglalná a páncélszekrényeket, az özA?egvet pedig a hozomány kedvéért feleségül venné. Hogy ez érdekes, azt nem tagadhatjuk. Lelkesedni azonban nem igen tudunk érte.

Gyöngyösi udvaronc volt, gróf hadadi Wesselényi Ferencnek, „Magyarország palatínusának, a kunok birájának, az aranygyapjas vitéznek, az felséges Leopold, az római császár komornyikjának“ komornyikja s azt a célt tűzte maga elé, hogy „hatalmas ura házasságát“ az ő lassú és alacsony elméjének érkezése szerént“ megörökítse úgy, amint hallotta tőle. A történet rendjén semmit se változtatott, csak éppen „megszinlel- te“. Szóval tudósítást irt — ahogy ma mondanák — „szines tudósítást“. Egy föladatot oldott meg. .Jutalmul érte Szécsi Máriától, aki maga is verselgetett, a Babaluska nevű falut kapta, irói tiszteletdijul. Az eseményeket fölsorakoztatta, legföljebb csoportosította, de lélektanilag nem okolhatta meg. Mindez már veszedelmes bizalmaskodás lett volna kegyuraival. Az „emberi“ akkoriban talán még kisebb tiszteletben állott, mint manapság. Ha valami okolás kellett, a mitologia kelléktárához folyamodott s Cupido tüstént nyilat röpített a szerelmes Wesselényi szivébe. Főúri irodalom ez, illatos és sely- pegő, peckes és c.ikornyás, afféle irodalmi irodalom, melyben a valóság vastag üvegfalon át látszik s nem lehet hozzáérni. Latin

7

ártérnek én istennők sélálgntnak itt., allonge parókában, a keresztény erkölcs szerint társalognak, allegóriákat játszanak, élőképeket

alkotnak, görögtüztől megvilágítva, mint holmi jótékonysági ünnepélyen s a hátterek, a díszletek, az erkélyek és erdők, ahol feltűnnek, hasonlítanak a fényképészek vendégfalaihoz, melyek keménypapírból készültek és mind valószínűtlenek, festettek és üresek.

Mi maradt ilyenképen a költőnek, a művésznek? A részletek és a részletek részletei. Ezekkel elbabrálhatott, el pepecselhetett, ha kedve tartotta. Gyöngyösinek kedve volt hozzá.

Egy-egy kopáron hagyott oromfalat valóságos szenvedéllyel ékit föl, fest tele, pipe- rész ki a maga kacskaringós és cifra díszeivel, megfeledkezve arról, hogy csak udvaronc, megfeledkezve arról is, hogy „zajgó szállásokon dolgozik“, „erteilen csőcselék“, „marlalóc zsoldosok“ között, egy öldöklő században s ekkor igazi művész és igazi költő. Fájlalhatjuk, hogy a szerkezetre semmi ügyet se vet, de gyakran időnk sincs erre, mert közben megveszteget és azon csodálkozunk, milyen művészettel tudja elterelni figyelmünket az egészről egy résszel, egy alkalmi betoldással, a cselekmény egy merőben haszontalan mellékágával. Ebben az időben Európaszerte a bárok ízlés divatozott, mely a súlyos és zsufoltan-izgatott pompát önmagáért kedvelte. „El a természettől“ volt a jelszó, amint majd később ez lesz a jelszó: „Vissza a természethez“. A természetet most még rútnak és unalmasnak tartották, az egyszerűt laposnak és bambának. Mindenütt a bonyolult és mesterkélt volt a szép. Rambouillet őrgrófnő párisi kék szalonjában s másutt is Auchy grófnénál és Scudery kisasszonynál is már összejöttek az ájult széplelkek a csevegés nemes gyönyörűségéért és arról vitatkoztak, hogy a durva szavakat finomakkal kellene helyettesíteni s a „pórias“ őszhajat például ajánlatos volna „szerelmi nyugtatvány“-nak nevezni. Ez a gömöri palóc, ez a jogászkodó kurtanemes, aki egymásután volt esküdt, füleki seregbiró, ügyvéd, labanc kegyenc, kuruc rab, a Wes- selényi-féle összeesküvés gyanúsítottja, kálvinista és pápista, majd követ a kassai országgyűlésen és megyei alispán, más, nyersebb világban forgolódott. Egy háromfelé tépett ország pokoli zűrzavarában és állandó életveszélyében látta Caraffa eperjesi vérpadját s egy szekérre való válogatott kinzó- szerszámail s látta azokat a szerencsétlen testvéreit is, akiket a török rabszijra és láncra fűzve, egymáshoz kötözve Konstantiná- polyba szállított, hogy majd ezrével adassa el őket a rabszolgavásáron és hallotta égigható üvöltésüket is, amint a Dunán egy-egy hajón lefelé vitték az eleven emberrakoAZ. ALOM

Irta: KERECSÉNYI ANTAL

Dreg éjszaka volt még, mikor Adásomé ki- kászálódott a púpos dunyha Mól. Nesztelenül surrant az ö'bí lös cserépkályhához, ahová már este bekészitette a teknőt, lisztet, meg miegymást, hogy hajnalra rdegdagassza a kenyeret. Még gyertyát 'se gyújtott, nehogy leányát, a Julit felébressze. Ösztönösein érezte,, hogy a leány üdeségét, gömbölyüségét csak úgy tudja megőrizni, ha jól táplálja, késő reggelig ágyban hagyja s megkímél 1 a nehéz, durva munkától. Ez az érzése persze inkább önzésből, mint anyai szeretetből fakadt. Adámmé özvegy is, szegény is, eladiniivallója sincs más, mint a Juli. Tizennyolc esztendő alatt sikerük is a Juliból oüyan helyreleányt kitenyésztenie, akinek öt faluban se akad mása. Magasra is szabta az. árát. Cserepes házon, negyven holdon aluli nem adja. Ezt az árt Aranyoson csak egy legény tudja megadni, — a Kocsis Jóska. A horgot már. el is kapta. Tegnap este is tíz óráig cicázott Julival. Inkább a sötétben dagasztja hát a tésztát, csak a leány fel ne riadjon, két orcáján a rózsapir ki ne fakuljon, szeme ragyogása el ne bágyadjon. Alig mark olás zott azonban a lisztbe, megszólalt a leány az ágyban.

— Édsaniyám — édesanyám!

— Ejnye fiam — ijedezett Adámné — mégis felvertelek? Pedig meg se szusszantam, nehogy felébredj.

— Édesanyám — nyafogta a Juli — nem kend vert fel, hanem az álom, a rossz álom.

Egész éjjel felgyűlt a szó az Ádámné mellében, felrántotta most a zsilipet s megindult a beszéd árja.

— Álmodni jó — szokta mondani szegény apád, megboldogulti Andrásom. Fia az ember “zépet álmodik, örül neki ébren is. Fia meg í'oísz az álma, fajin érzés felébredni ’ belőle ’ jó meleg dunyha alatt. Egyszer András napján szegény sziivásgombócba mohókodott.

Ez volt a kedvenc étele. Ezt főztem a neve- napján is. Jó nagyokat, mint a két öklöm. Mert — asszongya — ha gombóc, hát legyék nagy. Meg is evett az istenadta vagy harmincat. Éjjel aztán arra ébredek, úgy rúgott oldalba, hogy lefordultam az ágyról. Lámpát gyújtok, hogy móresre tanítsam, hát Uram/fia! — elkékülve, elzöÜdülve fulladozott. Felrázom: András, te! mi ütött beléd? Nagy nehezen magához jön és panaszolja, hogy álmában akasztották. A bakó éppen akkor kötötte meg. a nyakravaltóját, amikor fölráztam. Fia bele nem avatkozom — felakasztják annak rendje-módja szerint. Ettől fogva nem is dicsétgette az álmot, de szilvásgombócot azután se hagyott a tálon. Alszol-e már, édes fiam?

— Dehogy alszom, dehogy alszom — sírta el magát a Julii. — Igen borzasztót' álmodtam.

— Mit te?

— Édesanyám, m-eg ne haragudjon, lágyon ne üssön — azt álmodtam, hogy gyerekem lett.

— Hű, hogy az a villogó, csattogó istennyila üssön bele ebbe a világba! Gyereked-e? Óh te gyalázatos! Ennek szültelek-e? Erre neveltelek-e? Ezért kiméltelek-e? írót ittam, hogy veled tejet itathassak, babot ettem, hogy hússal tömhessenek, huszesztendős ruhákat cafatclok, hogy rád selymet, bársonyt húzhassak — türelmesen tűrtem, zokszó nélkül vártam, imádkoztam, fohászkodtam — nem baj, jó Istenem a nincstelenség, majd a lányom, a Julii, ha föÜdesasszony lesz, selyemben járat, karosszékbe ültet, még az ételt is a számba rakja. Most aztán itt vagyunk a szégyenben, gyalázatban, örök szegénységben. Szegény apád, megboldogult Andrásom, ha élne, most halna meg. Inkább te, mert menten agyonütne.

A keserűség elmarkoita Ádámné torkán egy percre a szót. Juli, aki már régen táto- gott, hogy rést üssön az anyja szófrontján, végre megszólalhatott.

— Édesanyám, az Isten áldja meg — hiszen csak álmodtam, hiszen csak lidércnyomás volt a rossz álom.

— Egy fene volt! Nem álmodik ilyen szörnyűséget ok nélkül a Hány. Nekem beszélhetsz, engem falhoz nem áilithatsz. Ismerem a fajtádat. Szegény apád, megboldogult Andrásom bizonyíthatna, ha élne, mikor álmodtam én ilyeneket. De én akkor már tiuil voltam ám a tempiomnjtón. De te hol vagy még, attói, hogy Kocsis József né egy. A legény még a konyhába se kéredz- kedett be, az anyja meg az Adjanistenen kívül szót se váltott velem, a fejét is elkapja, ha meglát, mintha nem bírná a szegény- szagot. Hol vagyunk még attól, hogy beülhessünk az uj cserepes házba? Csak reménység volt, hogy az én szavamra igazodjék az ember, állat a Kocsis-portán? Most aztán beütött az istennyila! Szemem fénye voltál, de csak voltál, jó anyád voltam, de csak voltam, kisasszony voltál, de csak voltál'. Ki az ágyból, a tek nőhöz veled, a konyhába veled, a disznóhoz veled! Majd adok én neked gyereket, te gyalázatos.

Kirántotta kezeit a ragadós tésztából, dühösen rontott a konyhába, ahol tovább folyt • a csete-paté. Döntögette a fazekakat, csörömpölt az edényekkel, úgy belerúgott a kutyába, hogy az vonítva rohant az udvarba az ól mögé. Juli engedelmesen kelt föl, zokszót se ejtett, nekiállt a dagasztásnok s mogadásr sal várta a fenyeteg végét. Az Ádámné támasztotta zivatar azonban nana üt el. Egész délelőtt harsogott az özvegy haragja, szidta, gyalázta a leányát, elmondta mindennek,

csak jónak nem.. Még annyi szünetet se tartott: a kereplője, mig léltekzetet vett. Juli szótlanul tect-vett. Ismerte az anyját. Tudta, ha megbokrosodik, nem tanácsos szavába vágni, útjába állni. Kitakarított, ellátta a

disznót, rendibe hozta a ház táját, megfőzött, már a kenyeret tolta be a tüzes kemencébe, mikor hirtelen elhalt az anyja szava. Egy pillanatra. Rögtön fel is támadt, de nyájasra válva. Méztől csöpögő szájjal köszöntötte a korai vendéget, aki nem vöt más, mint a Kocsimé, a Jóska anyja.

— Isten hozta, kedves Koesisné asszony, — kellemkedett nyájas szóval — tessék besétálni. Éppen jókor jön, megkínálhatjuk egy kis lángossal. Julikám, édes lányom, siess kisütni a lángost, jól zsírozd meg, aztán hozd be, talán nem veti meg Koesisné asszony a kínánkat.

Koesisné nem viszonozta a nyájaskodást. Látszott az arcán is, a keiletlenségén is, hogv nem a kedve hozta az. Ádámékhoz. Csak a szobában, mikor lleült az ujramegtöltött székre — kezdte el a mondóké jár.

— A fiam miatt jöttem. A fiam, meg a maga lánya miatt. Százszor megmondtam: gazdag legényhez gazdag lány való. Hiába ellenkeztem. A fiam, ez a Mahamed-embcr, még sírni se átall. Asszongya, ha el nem veheti a Julit, elöli magát. Egész éjjel folyt a harc köztünk. Én vesztettem. Egyetlen fiam. Mit csináljak? Beleegyeztem. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza.

— Neki lesz igaza — sietett rávágni Ádámné — szegény lány a lányom, mégis gazdáig. Szép is, jó is, munkás is. Hogy a legszebb a környéken, azt mindenki látja, aki nem vak, hogy a legjobb istenteremtése, meg az irigyei is elismerik, hogy a legszorgalmasabb fehérnép, kerek c világon, arról hitet én teszek. Még nem is virradt ma, már megdagasztott. Hajnaltól estig dolgozik, danol- va végzi a legnehezebb munkát is. Nctn azért dicsérem, mert az én lányom, de elő világ tudja, alti választotta, jól választotta. Patyolat a lelke, Illőm a gondolatja. Még az almai is olyan szépek, hogy könnybelábad a szemem a gyönyörűségtől, ha elmondja, amiket álmodott.