Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1935-01-20 / 17. szám

193 5 január 2 0. ELLENZÉK 5 V ASÁRNAPI GONDOLATOK Bánataratók Sokat panaszkodunk, az már szent­igaz. Úgy belejöttünk a sírásba, mint­ha napjainkat színpadon élnők, valami fekete rémdfáma kellős közepében s az volna a szerepünk, hogy a közönség ide­geit patakzó könnyeinkkel, í'el-íelcsukló zokogásunkkal végsőkig feszítsük. Két­ségtelen. hogy sok őszinte hang is ve­gyül ebbe a zokogó kórusba, de ezek nem tudják elnyomni benne a kiütköző színpadi elemeket. a" halottsiratással sincs másként. Ugyan minek siratnék a halottat, akinek szenvedései befejeződtek és immár bol­dog mozdulatlanságban — mint a ré­giek és primtiiv népek istenszobrai — •'eszámolí a maga részéről mindazzal, ami földi és nem fárasztja magát véle­ményformálással többé sem barátairól, sem ellenségeiről, sem a tőkés, sem a vagyonközösséget sürgető társadalmi rendről, sem a világbékéről, sem a vi­lágbékét fenyegető háborús készülődé­sekről. Jómaga már az örökbéke Tévé­ijén pihen — ezt siratják az utána itt­maradt élők? Hiszen ezért, ha javát akarnák elköltözött szereltünknek, dia­dalmas hallelujákkal kellene dicsőite- niök az egek urát, aki öt inie szenvedé­seitől megváltotta. Valljuk csak be őszin­tén, a mi sirásunk a koporsó mellett csupa önzés és — jó adag szánalom­keltés. Magunkat sajnáljuk, hogy hiá­nyát fogjuk érezni ezentúl valakinek, aki ilyen vagy amolyan formában hasz­nunkra volt, amig élt. És nem utolsó dolog a külső siker sem, mehret gyászos állapotunkban ejtett könnyeink vívnak ki számunkra a kívülállók körében. Ezt a „külső sikerre“ dolgozó színpa­di hatáskeltést ott kell ereznem a mi mindennapi könnyeinkben. Nyomorú­ságunkban is tetszeni akarunk egy kicsit valakinek vagy valakiknek, talán a je­lenvalóknak csak, talán az eljöyendők- ■wk is. Feledjük, hogy mikor másokat igyekszünk meghatni ilyenképpen, egy­úttal a magunk szivét is lágyítjuk s ez már végzetesebb hiba. A német—francia lövészárok-háboru leírásaiból olvasha- !unk az éj leple alatt előreküldött ma­gános katonákról, akiknek az a felada- !a, hogy az ellenséges őrszemet lehető­leg hang nélkül némitsák el. Az esélyek körülbelül egyenlők. Ha neki sikerül észrevétlenül megközelíteni az őrszemet, ö szúrja le. Ha az őrszem éberségét nem sikerül kijátszania, ő nem jön vissza j élve kiküldetéséből. Ez a játék életre- j halálra s főként idegekre megy. Mi tör- j ténik, ha a támadónak eszébe ötlik fél- j utón, hogy otthon felesége, gyermekei i vannak? Ha elfogja szivét a félelem és j önmaga vesztét sirató kétségbeesett zo- j kogásban tör ki? Szája elferdül ugyebár j s a fogai közé szorított szurony csengve j hull ki egy ostoba kődarabra és a kÖ- : vetkező pillanatban már — halál fia. i Márpedig annak oka is, joga is bőven lett \ volna a sírásra. Talán még valamivel j több, mint nekünk, hiszen minden pil- 1 tanaiban az életével játszott, mig mi leg- | többször csak veszendő anyagi értéke­ket siratunk. Mi még — igaza volt Vaida Sándor­nak, aki egy Ízben ezt orrunk alá dör­zsölte — nem veszítettünk eleget. Mi j még nem szenvedtünk eleget ahhoz, j hogy vénasszonyos jajveszékelés nélkül, fogaink közé szorított puszta életünkkel igyekezzünk menteni a menthetőt. Erő­sen megszoktuk, hogy önfegyelem és szemérem nélkül siránkozzunk s arány­lag legszemérmetlenebbül azok sírnak, akiknek még a legjobban megy. A bank- igazgató sir a konverzió miatt, a gyáros sir a kontingentálás miatt, a nagykeres­kedő sir a devizanehézségek miatt, pe­dig otthon mindegyiküknek jócskán van még mit apritaniok a tejbe. Csak az igazi nyomor nem sir, az meghal a vackán hangtalanul. Nem sir a tanító, tizesztendőben alig jajdul fel egyszer, pedig annak igazán volna mit siratnia. Most — ezekben a nyelv vizsgás időkben — valamivel még szaporábban csuklik elő a torkából az ijedtség, hogy az a száraz kenyér is kiesik kezéből, amit eddig élienhalás ellen valahogy meg tu­dott szerezni. Neki a harc jutott osztály­részül. amit többnyire egymagának kell megvívnia kétkézre odakinn a végeken, alulról a közöny, felülről a részvétlen- ség, jobbról az inspektorok, balról az állami „kollega“ nyílt és rejtett oldal­támadásai ellen. Ha ő kiejti fogai közül az elhivatás tiszta fegyverét, azon nyom­ban elterül elesetten s melléje roskad az iskola is, a falusi gyermekiélek is: mind­az, amit mi városiak olyan szép szóval „magyar jövendő“ néven emlegetünk. A minap is beállított hozzám az egyik. Január elsejével egyszerűen azt mond­ták neki: fel is uh le is ut. De nehogy azt higyjék, hogy ke íyöradományért jött. Azt nézi most. miből folytassa to­vább az életet. Van egy biciklije s egy hátizsák könyve. Maga irta, maga nyo­matta ki, hitelre. A biciklin viszi a köny­vet faluról-falura. Darabja negyven lej. Ahol megveszik, onnan már kihozta az­napra a testi táplálékot. Ahol nem ve­szik meg, onnan tovább áll harag nél­kül. Majd megveszik máshol. Rendre ki­jön a család ebédje is, a nyomdai tör­lesztés is, csak nem szabad túlköltekez­ni. A vasúti „rezsit" már. nem bírná el ez az üzlet, azért jó a bicikli. — És mi lesz, ha ez a könyv elfogy? Mi lesz tovább? — Van még kéziratban kérem, elég nagy választék. Apró színdarabok, is­kolás gyermekek számára. Nagyobb színdarabok műkedvelőknek. Társa­dalmi regény, történeti regény, rendre agao Kitimó ebéd és mindenek felett »Rhein pezsgő“ Vendégei, bar órai e! -c : falva. meri 02 ebéde; egy pohár csodás Rhein pezsgő fejezte be. Színház, hangverseny vagy mozi után egy pohár Rhein pezsgő kitünően ízlik. Hogy nagyszerű ízléséről tanúságot tegyen., kérjen mindenütt csakis Rhein pezsgőt. De e legnagyobb hatást akkor éri el, ha vendégeinek oűhon egy pohár Rheiíi pezsgőt szolgáltat tel I Alapítása. 1892 óta a Rhein borok és pezsgők kérsc valóbb lenui a ieoki Alapítva 1892 kihozom valamennyit Ilyen átlényegülések korát éljük. A keserves, koplalásos tanitóélet igy lé­nyegült át „boldogabb“ napokban, az iskolai munkából fenmaradt szabad órákban könyvvé s ezek a nyomorszül­te könyvek most átlényegülnek lesli ke­nyérré. Jó a könyve, rossz a könyve a biciklis tanító urnák? O, ne kérdezzé­tek. Vegyétek és egyétek, mint az Úr­vacsorát. Az ő megtöretett teste és ki- ontatott vére az. A Bánataratók cimü regényt is taní­tómester irta. Az ő könyve még nem üli fel a biciklire. Gagyi Lászlónak hív­ják, egyszer átvészelt már egy iskola- bezárást valahol az Erdővidéken, most tudtommal Marosvásárhelyen ismét ke­nyérben van. Hogy milyen kenyérben, ezt se kérdezzétek. A kisebbségi lanitó- kenyér szűk, sovány és fekete. De Plá- tonnal azt mondatja Madách: „Még a borsón is szépet álmodom“. Gagyi László sem cselekedett másképpen. Irodalom­má álmodta a tánitósorsot. A Bánataratók az első oldal első mon­dataiban elárulja, hogy iró munkája. A cime is elárul valamit: Szabó Dezső még kiheveretlen hatását, ami egyébiránt beljebb a könyv lapjain sincsen más­képpen. Szabó Dezső nyelvrobbantó és nyelvduzzasztó érzelmi telítettsége lehe­tett a nyilvánvaló mintakép Gagyi László előtt. Még a cselekmény előadásában és felépítésében is lépten-nyomon kiérzik a Szabó Dezső hatása. Ez a végig ki­tartott magas hang, ez az állandó ma­gas hőfokú lira minden nyelvi erényei mellett egyik legnagyobb hibája ennek a könyvnek. Az élet, még a mai erdélyi magyar tanitóélet ábrázolása sem birja el a folytonos forte-fortissimót. Az élet hullámverés, apályokkal és dagályokkal* s az életet tükröző irás sem lehet más. A regény hőse, bizonyos Kékszemü Dá- vidka, meghatóan lelkes és kedves pró­féta, de folyton-folyvást prófétai pózban. Emberi oldalait tulharsogják prófétai megnyilatkozásai. Életét a gondolatai, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Két olasz útikép i. RÓMA. És mind elém jön, aki meghalt, a rozoga kis templomajtón. Hétszáz sovány fej integet be, hétszáz szikár kis öregasszony. Mind ükanyáim. Egykor ők is jártak homályos templomokba, szenteli vizet hánytak magukra, keresztet csókoltak zokogva. A szentmiséken sírdogáltak, az oltárok elé omoltak s mostan fehér váz-ujjóikkal meg-megfenyitenek a holtak. Megrészegülök az örömtől, kinyil a menny és újra látok: gyónószékek homályos öble. meggyszinü ibolya talárok, térdtől kopott, süppedt kövek ti, hosszú imák és örökélet, fehér, piros, lila púpocskák, halvány mártírok, néma mécsek, 6 tömjénfüst, ó tiszta mámor, arany kehely aranyborából, ó égi rózsa, lágy aroma, ó Róma, Róma, Ráma, Róma. II. BOLOGNA. Rómából jöttem meg éjjel Bolognába és kiszálltam. Rekkenö — nehéz meleg volt a szállóba. Tűrhetetlen vágy fogott el, hogy szaladjak, kóboroljak, megfürödjek, elmerüljek, elterüljek az idegen életekben. Már futottam is a lépcsőn a városba, boltívek közt, Petronio templomához, a titkos találkozóra. Mindenünnen fény kiáltott, fény sikoltott rám az utón, mint egy emlék, mint a múltból, fény kiáltott, hogy megállják, fény kiáltott, hogy maradjak. Nem tudott az éj aludni. Annyi fény volt, annyi ember, annyi lány és annyi ifjú, ismeretlen ismerősök. Sápadt és komoly diákok, sűrű-nagy latin hajakkal és az éj kówészagu volt, jégszagu volt, mert a tündér, apró boltocskákba borra forrt a kávé, bugyborékolt s a pohárba tejszinüen csorrant a darált jegekre a kókuszdió nedűje. Folyt az élet, mint a színház. S én leültem itt közéjük, nem mint néző, mint a színész, az arcomra rászorítva útiálarcom keményen, mintha mindig köztük élnék, titkaik, emlékeik közt. Es mimeltcm a beszédük. Caffé nere, signorina! Elet, élet, drága játék. Aqua fresca con ghiaccio! Játék, játék, drága élet. És beszélgettem: Me dice? És legyintettem: Niente! És sóhajtottam magamban régi szivemhez: Gioventu! Giovinezza. giovinezza! Dov‘é dov'é signorina? így dobáltam el, mi pénz volt, a zsebemben az ezüstöt, igy dobáltam el, mi szó volt, a szájamban, a fejemben. Hajimiig csak üldögéltem, elfeledtem, hol születtem, eltemettem azt, ki voltam s játszottam, hogy én is élek. a vívódásai. Jelszava: „csak nem beszél­ni“ és lehetőleg mindig olyankor be­szél, amikor felesleges, amikor árt vele magának. Nyilván fiatal, huszonkét éves még a hős, ezért nem tudja fegyelmez­ni magát. Milyen szép hősi alak volna ez a fiatal tanitó, ha hősiessége helyen­ként nem ágaskodnék hősködéssé. Ha tényleg csinálna és nem beszélne. Ha tényleg harcolna összeszoritott foggal anélkül, hogy óvatlan pillanatokban egy kicsit mindig csodálná a saját elképzelt szobrát. Rokonszenves vonása azonban, hogy nem sir, mint minden épkézláb ember körülötte. Magyar tanitó-irók számára tudnék én egy kitűnő mintaképet. A Gárdonyi Gézáét, akitől Gagyi a Kékszemü Dá­vidba nevet nem olyan kölcsönképpen kapta, hogy azért a kamatokat Szabó Dezsőnek fizesse. Milyen másként, mi­lyen nemes egyszerűséggel, milyen pá­toszmentes és mégis melegzenéjii nyel­ven irta volna meg ez a Gárdonyi Géza a mai erdélyi tanitósorsot. Azok a szép s helyenként mély igazságok, az a bá­tor mondanivaló mivé sulyosodott vol­na gárdonyigézai előadásában. De mind­járt mentenünk is kell Gagyi Lászlót, mert túlságos fűtöttsége, folytonos lobo- gása vészben olyan bűn. amelyet ki le­het nőni az évek számának szaporodá­sával, részben az erdélyi irodalmi viszo­nyok kezdetlegességének rovására Íran­dó, melyek közt a tehetség lassú, egyen­letes fejlődésére csak igen keveseknek adatik mód. A szétszórtságban, irodal­mi központoktól távolélő, szűkös viszo­nyai közt csak magára utalt fiatal te­hetségnek nem áll mindig rendelkezé­sére a megfelelő nyilvánosság, már­pedig az önbirálat kialakulására a nyil­vánosság van a legjobb hatással. Ha va­laki érvényesülni akar, nagy nehézségek árán elhelyezett nehány kisebb írá­sa után kénytelen mindjárt könyvben kirobbanni, hogy észrevegyék. Az első könyv pedig a legtöbb esetben túlsókat markol s ehhez képest keveset fog. író­ja belezsufolja minden valódi és vélt mondanivalóját s ezzel rontja meg a ké­pet. melyet tehetségéről alkotni lehetne. De — mondom —- a kellő mértékű meg- higgadás csak idő kérdése a Gagyi László-vágásu embereknél. Kell. hogy sokat olvasson, de arra is szüksége van, hogy öt sokan olvassák. Már ez az. első ííséUe! K Bul'ţnast, IV., Egyatem-me ö. — 100 modern kényelmes s o a. Lif e\\ Hiieg-rmEg folyóvíz. Központi fűtés. Az ét erem és kávéiá bin. minden este szalonzene. — Menü: i.63 P. Az 12’'’z^ébet—pnneében egynine^ icDndsz©:»í

Next

/
Thumbnails
Contents