Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet
Kegyes halál Gyógyszert szedett be. Azt hallottam, aki meg akar halni, az úgyis meghal, aki csak a figyelemkeltés miatt csinálja, az arra azért vigyáz, hogy lehetőleg ne haljon meg, úgyhogy kicsit én is megnyugodtam, nem lesz semmi baj, ezt mondtam is neki, még ott a kórházban. Éppen akkor tért magához, amikor bent voltam nála. Ezt mondta a férfi, és kezébe temette az arcát, aztán egészen váratlanul elkezdett sírni, rázta a zokogás, könnyek nélkül, ahogyan férfiak sírnak, ritka alkalmakkor, mikor igazán nagy bánat éri őket. A kocsmaasztalnál ültünk, a férfi törzshelyén, azóta is bejár, azt mondja, csak egy kicsit kevesebbet iszik, mert most hamarabb megárt neki. A lelki teher, gondolom, de nem mondom neki, csak bólintok megértőn. Nem akartam én rosszat neki, dehogy, csak szerettem volna, ha él, akkor is, ha ennek talán épp az ellenkezőjét láthatta tőlem, mert nem voltam eleget otthon, nem becézgettem, nem kedveskedtem neki virággal, bonbonnal, amivel nőket szokás magunkhoz édesgetni, olyan méltatlannak éreztem volna. Húsz évnél többet leéltünk egymás mellett, úgy gondoltam, erre már semmi szükség nincsen, e nélkül is tudja, hogy szeretem, minek ilyesmire fölöslegesen pénzt kiadni, mikor mindig úgyis olyan kevés. Mindennap, amikor leszálltam a buszról, úgy kanyarodtam el errefelé, hogy ma, ma végre pontosan kigondolom, mit fogok mondani neki, mikor belépek az ajtón, milyen kedvességet, amiből érzi, hogy fontos nekem, akárhogy is van, nagyon fontos, nem tudok nélküle élni, félember vagyok nélküle, ilyesmiket. Aztán sose úgy történt, ahogy elterveztem, mindig volt itt valaki, aki szóval tartott, elterelte a figyelmemet, én meg hamar el is felejtettem, mire is jöttem be ide. A férfi megint kezébe temette az arcát, most nem sírt, csak sóhajtott egy mélyet, aztán jó darabig hallgatott. Nem szólaltam meg, nem akartam kérdésekkel megakasztani, hagytam, hadd mondja, amit magától mondani akar. Nem sürgettem, azért jöttem, hogy meghallgassam, és ha tudok, valahogy segítsek neki feldolgozni a felesége halálát, aki öngyilkos lett. Semmit nem kérdeztem, akkor sem, amikor leültem vele szemben, és belekortyoltam a vodka-tonikomba, mert azt kértem, vodka- tonikot, talán hogy ne érezze magát olyan egyedül az italával. Az arcát figyeltem. Hosszúkás feje, kimondottan markáns vonásai, enyhén vastag ajkai, mind, mind a régi, az a jellegzetes vonal az orrától lefelé, egész az áliáig, még nem különül el nagyon, de már látszik, hogy hamarosan mélyülni fog, és szinte körbe lehet majd rajzolni, mert egyszer csak összeér az álla fölött húzódó mély barázdával. Világosbarna haja is őszül már erősen, világos szeme is ugyanolyan, hol kéknek, hol zöldnek látszó, az egyikben mintha sötétes foltot vélnék fölfedezni, nyilván valami kezdődő betegség jele, íriszdiagnoszta kellene hozzá, az meg tudná állapítani, micsoda, én azonban átsiklok rajta, de nem marad előttem észrevétlen, mint ahogy az sem, hogy az orra mennyire hegyes, mennyit nőtt, szinte kiböki a végét a két pici csont. És még az is feltűnik rajta, hogy milyen sápadt. Biztos csak most, hogy ez a tragédia érte, nyilván nem volt eleget levegőn. Ha egész nap az irodában kuksol, munka után már nincs ideje, hogy a szabadban legyen, pláne hogy focizzon, pedig focizott, valamikor aktívan játszott, centerhalfot a kerületi öregfiúkban, ezt tudom, mert ezt még mesélte, mielőtt jó tíz évre szem elől tévesztettük egymást. 61
