Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet

mennyivel nehezebb lenne elköltözni, ha ki kellene ürítenem a házat, vinnem kellene mindent, mert ide nem hozhattam volna, el kellett volna adnom az ócskásnak, vagy esetleg odaadhattam volna annak a cigány családnak, így meg olyan volt, mintha kiválogattam volna, mit viszek magammal egy hosszabb utazásra. Az is megfordult a fejemben, hogy még ez is sok, amit vinni akarok, a fele vagy akár a negyede is bőven elég lenne, sőt, talán nem is kellene vinnem semmit azon kívül, ami rajtam van, meg ami elfér egy bőröndben, aztán észbe kaptam, ennem csak kell, hiába vagyok egyedül, eddig is főztem, az új helyemen se élhetek majd hideg koszton vagy hozatott ebéden, kevés lenne arra az özvegyi nyugdíjam, meg az nem is olyan, hiába írják, hogy házias, akkor se a megszokott ízek, úgyhogy amíg lehet, inkább főzök magamnak, inkább két-három napig is eszem ugyanazt, csak a saját főztöm legyen, addig jó, ameddig el tudom látni magam, és nem szorulok másra.

Furcsa lesz megszoknom ezt az amerikai konyhát, zavar, hogy nem lehet majd becsukni a konyhaajtót, ha rántást csinálok, vagy ha a hagymát pirítom a pörkölthöz, de előbb-utóbb úgyis mindent megszokik az ember, nem olyan nagy dolog. Nem kell majd fűtenem, jöhetek haza a melegbe, nem kell kihamuznom a cserépkályhát, a konyha se lesz reggel hideg. így van ez, mindennek van előnye is, hátránya is, ezt már régóta tudom. Egy darabig biztos keresnem kell majd mindent, nem emlékezhetek rá, hogy mit hagytam ott és mit hoztam el, képtelenség számon tartani azt a rengeteg holmit, el se lehet hinni, mennyi kacat, fölösleges lim-lom összegyűlik egy életen keresztül, fáj az ember szíve kiselejtezni, nem is az, hogy nem érne rá, inkább úgy van vele, elfér, enni nem kér, akkor miért dobná ki, ha máshol nem, a padláson talál neki helyet, hátha egyszer még jó lesz valamire, legfeljebb kidobja, ha nagyon megrágják az egerek.

Majd biztos gondolkodhatok, hová is tettem ezt vagy azt, mert nem emlékszem rá, hogy otthagytam-e vagy elhoztam, olyan természetes, hogy megvan, ruha, konyhai eszköz, bármilyen apróság, ami talán nem is annyira fontos, mert ami fontos, azt elhoztam, még olyat is, ami talán nem annyira, mint ezt a készletet, hat különböző méretű pogácsaszaggató, eléggé meg van feketedve mind, egy kivételével, amit használtam, nem is tudom, minek nekem ennyi, ha sütök is még valaha pogácsát, úgyis mindig egyformát sütök, elég lett volna az az egy is, de álltam ott a papundekli doboz előtt, kezemben ezzel a hatdarabos pogácsakészlettel, tanakodtam magamban, mi legyen vele, akkor meghallottam a hátam mögül a hangját, olyan szomorúan csengett, Ezt még én vettem neked egyszer a vásárban. Csak úgy odavetette a hátam mögül, mint máskor is az utolsó időben, amíg föl tudott kelni, jött utánam a konyhába, megállt, a vállam fölött nézte, hogy mit csinálok, belebeszélt mindenbe, még abba is, hogy mennyi ideig pirítom a lisztet a rántáshoz, pedig azelőtt sose érdekelte, még a hagymát is kevesellte, amit a pörköltbe szelek, sokszor legszívesebben mondtam volna neki, már a nyelvemen volt, Gyere, ideengedlek, csináld akkor te, ha jobban tudod!, aztán inkább másra tereltem a szót, úgy tettem, mint aki meg se hallotta, hanem eszébe jutott valami hirtelen.

Álltam ezzel a pogácsaszaggató-készlettel, egy helyen volt, egymásba rakva, egy pertlivel átkötve mind a hat, sose tároltam külön, amelyiket használtam, gondolkodtam, hozzam-e el mindet, vagy csak ezt az egyet, hátha annak az asszonynak jól jön majd a többi. Aztán amint ez végigfutott bennem, meghallottam a hátam mögül a hangját. Mint az utolsó időkben, szomorkás hangjából rögtön kiéreztem a rosszal59