Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben

Valamikor hajnalban vehette észre valaki, hogy Zotya ba az asztalon alszik, akkor vihette be a szobájába, mert az kizárt, hogy a saját lábán ment volna be, ha csak nem négykézláb, mert talán azt se tudta, hol van, nem hogy az ágyát megtalálta volna, mindenesetre mikor az ebédhez költögetni kezdték volna a fiúk, átfordult a másik oldalára, valamit motyogott, érthetetlen, összefüggéstelen szavakat, talán álmodott éppen, aztán aludt tovább, és egy időre abbahagyta a horkolást.

Megebédeltünk nyugodtan, még nem idegeskedtünk, azt tárgyaltuk félszavakkal egymás között, hogy egy jó erős kávéval majd észhez tér, elég, ha egykor felébresztjük, háromig még bőven lesz ideje lezuhanyozni, rendbe szedni magát, addig mi is pihenünk, és háromkor frissen, pihenten vonulunk majd ki a színpadra. De ebéd után kételkedni kezdtünk.

A legjózanabb osztálytársunk, Kövér Feri, aki este rászólt a többiekre, hogy hagyják békén, összehívott bennünket, negyedikeseket, a kórus vezérmagját, és azt mondta, ki kell eszelnünk valamit, mert ha Zotyó bá’ nem ébred föl, égni fogunk, mint a Reichstag, márpedig ő haza nem megy, ha szégyenben maradunk, úgyhogy ha gondoljuk, ő hajlandó kiállni és eldirigálni a kórust, mert ember nincs, aki lelket verjen Zotyó baba ma estig, arra ő mérget merne venni. Szavazzunk, mi legyen.

Mintha mi sem történt volna, úgy vonultunk ki első műsorszámként a színpadra, mindenki hatalmas elszántsággal, büszkén fölszegett fejjel, mintha így akarnánk leplezni azt a mérhetetlen feszültséget, ami a várakozás izgalmán felül dúlt bennünk, és amikor elhelyezkedtünk, legjózanabb osztálytársunk, Kövér Feri némi hatásszünet után bevonult, se túl gyorsan, se túl lassan, úgy hajolt meg, mint a színész a színpadon, még azoknak sem tűnhetett fel, hogy nem ő a kórusvezetőnk, akik velünk voltak a vacsoránál. Vendéglátónk fészkelődött a helyén, diszkréten hátrafelé tekingetett közben, az ajtót leste, talán hogy Zotya ba nem bukkan-e föl hirtelen, de nem jelent meg, ellenben Kövér Feri úgy állt előttünk, mint egy vérbeli kórusvezető, de láttam rajta, hogy minden arcizma megfeszül, hogy ne nevesse el magát a megszeppent arcok láttán. Körbehordozta tekintetét a kóruson, mielőtt mozdult volna a feje, intett volna egyszerre a szemével meg a kezével, hogy kezdjük, és akkor elmosolyodott biztatón, mint az igazi karnagy, mosolya erőt sugárzott, biztatást, és mi akkor éreztük, hogy megmenekültünk, nem lehet baj, aztán a crescendo részhez érve beleadtunk apait-anyait, akkorra már a maradék feszültség is elpárolgott belőlünk. Ahogy a záró somogyi népdalcsokor végén, a Sári cinge-cungeráj, Rica te, Sári te!, után megálltunk, egy pillanatra mintha megakadt volna minden lélegzet a teremben, és csak utána zúgott a taps, de olyan sokáig, hogy Kövér Feri még egyszer elénekeltette velünk a Balatoni legényeket.

Zotya ba visszafelé még a vonaton is csak hümmögött, nézett elhomályosuló szemekkel Kövér Ferire, csóválta a fejét, Fiam, fiam!, de ennél többet nem tudott kinyögni.

Nem felejtem el Zotya ba arcát, ahogy megszorította annak a fiúnak a kezét. Még most is elszorul a szívem, ha visszagondolok rá, de akkor éreztem életemben először igazán, hogy tényleg van valami a mondásban, mint férfi a férfival, mert az egész más, mint amikor férfi a nővel vagy nő a nővel kezet szorít, hogy megköszönjön valamit. Abban a kézfogásban, abban a pillantásban minden benne volt, látszott, hogy Zotya bá’ legszívesebben meg is ölelné azt a fiút, de még így másnaposán sem engedett a késztetésnek, tartotta magát. Egy szót se szólt, azzal a kézfogással kö53