Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben
Adolf a nevem Negyvenegyben születtem, apai nagyanyám ösztönzésére Adolfnak kereszteltek el, én meg egy életen keresztül viselhetem a Führer nevét. Akkor ez még színtiszta sváb falu volt, a kitelepítettek helyére kerültek ide a felvidékiek, zsidó se volt a boltosékon kívül, de őket is elvitték negyvennégyben. Cigányok se nagyon laktak a faluban, azok is csak később telepedtek le, szinte észrevétlenül, régebben ott sátoroztak a falu szélén a köszörűsök, aztán szép lassan álltak a szélső utcában a vályogházak. Nem volt könnyű az élet a háború után, nagyon megszenvedtük, a falu határától két kilométerre egy egész hónapon keresztül állt a front, menekülnünk kellett, emlékszem, a dunyhába vackoltam be magam, annyira fáztam, a kishúgommal együtt, aki akkor két és fél éves volt. Apám megjárta a frontot, valahol Máramarosszigetnél megsebesült, átlőtték a kezét, akkor leszerelték. Apai nagyanyám terelgetett bennünket, anyám csak sopánkodott, olyan vékony volt, mint a cérnaszál, emlékszem, apai nagyanyám mindig mondta neki, Lányom, egyél, mert elfogysz, mint a gyertyaszál. Mondani mondhatta, de nem nagyon volt mit enni, pontosabban éhezni igazán sose éheztünk, aki faluhelyen éhezik, annak úgy kell, mert akárhogy is van, a föld mindig terem valamit, még háború alatt is, annyit nem tudnak elvinni a katonák, hogy a gazdának ne maradjon, pincében, padláson, szalmakazal töviben, bárhol, megette a fene, ha egy faluban éhezni kénytelen a nép. Elég az hozzá, a nevemmel akkor még nem sokat törődtem, csak megállapítottam, hogy mosolyra húzódik az ismeretlenek arca, mikor meghallják, és bólintanak egyet, mintha helyeselnének, én meg már szaladtam is tovább, mert ki nem állhattam, ha idegenek előtt produkálnom kell magam. Már felső tagozatos voltam, mikor a tanárok háta mögött kezdett csúfolni az igazgató úr fia. Otthon Adinak becéztek, ő meg következetesen Bandinak csúfolt. Rögtön tudta, hogy elevenemre tapintott, hiába mondtam neki, hogy én Adolf vagyok, nem András, ő meg megállt, csípőre tette a kezét, bólintott, és csak annyit mondott, Jól van, Bandi. És akkor nekem elborította a vér az arcomat. A halastóra jártunk fürödni. Rettenetesen szerette az a fiú a vizet. És nem tudom, hogyan, de szinte vonzotta a bajt. Ahogy rám is rám nézett, mikor mondta, Jól van, Bandi!, és jelentőségteljesen elmosolyodott, félig-meddig gúnyosan, sose annyira, hogy nyíltan nekimehessek, inkább udvariasnak álcázva, de olyan éllel, hogy abban benne volt már a verekedés lehetősége. Tudtuk mind a ketten, hogy mi nagyon nem passzolunk össze, de még váratott magára a nagy összecsapás, amelyen kiderül, hogy kettőnk közül melyiknek kell meghunyászkodnia a másik előtt. Száz szónak is egy a vége, az igazgató úr fián kívül senki nem kötött bele a nevembe, otthon se volt téma, hogy engem a Führerről neveztek el, egyáltalán, sose beszéltek előttem a helyzetről, legalábbis nem emlékszem. Vacsorakor volt együtt a család, meg ebédnél is persze, már ha nem volt munka kinn a mezőn a földeken, a hostélból harangszóra mindenki előrejött, annyi idő mindig volt, hogy megebédeljenek. Nem tudom, milyen sora lehetett otthon annak a fiúnak, nagyon okos volt, azt tudtuk róla, de nem úgy, mint a városi okos gyerekek, akikkel később találkoztam 49
