Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben

Hajam, szakállam tiszta ősz volt, torzonborz külsőmmel elriasztottam magamtól a nőket.

Már az utolsó bevetésen elhatároztam, hogy ha leszerelek, én kutyapecér leszek. A társaimmal tanakodtunk a sátorban napnyugta után, hogy ki merre tart, ha ennek az egésznek egyszer vége lesz, mert nem tartanak örökké igényt ránk, jönnek helyettünk fiatalabbak, ha mi már nem kellünk. Volt, aki azt mondta, ő visszamegy a Szentföldre, őrizni Krisztus koporsóját, a másik mindenáron maradni akart, erre valaki azt javasolta neki, hogy álljon be hóhérnak, bakókra mindig szükség lesz, hangos röhögés fogadta a javaslatát, de az illető, láttam, mélyen elgondolkodott ezen. Hogy lett-e belőle bakó vagy sem, azt én már nem tudom, én mindenesetre beálltam kutyapecérnek.

Ott a sátorban döntöttem el, miután egy harmadik társam azt mesélte, hogy valaki a falujából kutyapecérnek állt, és milyen jól megy a sora. Kitanulni se nehéz, gondoltam, hurkot szerezni se, más meg mi kell hozzá, némi ügyesség mindössze, semmi egyéb. Végső soron tiszta munka, a piszkosát nem nekem kell elvégezni, csak egy állat, a befogásnál kell vigyázni, hogy meg ne harapjon, mert egy kutya állkapcsának a szorítása erősebb, mint egy mázsás sajtóé, a többi megy magától. Ugyanúgy kell csinálni, ahogy a szentföldi hadjáraton láttam, csak nem emberekkel, hanem egy kutyával. A foglyokat is így szereztük, akikért cserében sokszor élelmet kaptunk.

Akkor éjjel aludni sem tudtam, annyira lázba jöttem. Alig vártam, hogy érjen véget a küldetés, hogy minél előbb nekifoghassak a munkának. Voltaképpen a hadjárathoz is azért csatlakoztam, hogy biztosítva legyen a megélhetésem. Abban az időben se volt könnyű, választhattam volna, vagy papnak állok, mert papnak lenni akkor is biztos megélhetést jelentett, éhező papot akkor se látott élő ember fia, vagy ha nem az egyház, hát maradt a hadsereg. Amúgy meg nem nagy különbség volt, mindkettőben Istent szolgáltad, engedelmeskedtél a feljebbvalóidnak, egyszóval rokon pálya, mindenesetre a katonaélet kissé mozgalmasabbnak tűnt előttem, mint a reverendás.

Nem mondhatnám, hogy a katonaság taszított volna, sem a vérontás, sem a sok megpróbáltatás nem tudta elvenni a kedvemet, amíg fiatal voltam, bírtam mindent, háborút, fegyelmet, de ahogy járt fölöttem az idő, egyre biztosabb voltam benne, hogy valami mást kell kitalálnom, életem végéig katona nem leszek. Nem törekedtem, hogy rangban feljebb jussak, hogy én parancsoljak, úgyhogy éppen csak annyit mozdítottak elő, amennyit a szolgálati éveim okvetlenül megköveteltek. Az évek során beleedződtem a látványba, annyi mindent láttam, elevenen muszlimokat karóba húzni, megnyúzni, én magam is segédkeztem ilyesmiben, nem volt ez szokatlan a hitetlenekkel szemben. Mikor a császár belefulladt a folyóba, akkor éreztem, hogy legjobb lenne most észrevétlenül eltűnnöm innen, úgyhogy három társammal együtt meg is szöktem. Külön köteteket tölthetne meg a hazajutásom története, három kerek esztendőbe telt, mire bajor földre értem, két társammal, a harmadikat nem sokkal Szicília előtt vetettük holtan a tengerbe.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemigen tudtam, pontosan mi is zajlik körülöttünk, tettük, amit a feljebbvalóink mondtak, de én már jobbára csak ímmel- ámmal, főleg mikor eseménytelenül teltek a napok a táborban. Az élelmezésünkkel is baj volt, s mivel bizonytalannak láttuk a sorsunkat, nem szerettünk volna a musz47