Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Szilárdi Béla: Pőrén születtél, pőrén távozol

szont az egyházi törvényekkel ellenkezik. Ha jól emlékszem, nála erre nem is került sor. (Hozzá kell tenni: ahol régi idők óta kegyeletes szokásban van, tűrhető.) Az áldás formája a legrégibb keresztény emlékeken a kéznek kinyújtása a fölé, aki az áldásban részesül. Rendesen keresztvetéssel párosul, annak jeléül, hogy a kereszten történt megváltás forrása mindannak a természetfölötti erőnek és kegyelemnek, amelyben az áldás részesíti. Láthatóan nehezére esett magyarázatát folytatni. Aztán csak röviden annyit mondott, pappá avatása után világossá vált számára, a második világháborúban a keresztény egyházak által „megáldott” fegyverekkel gyilkoltak. Ez olyan mélyen megrendítette, hogy e felismerés óta nem lenne képes az áldásadás e formáját elvégezni.

„Ha egyedül vagy, akkor is veled van Isten és a lelkiismereted.”

Morus Tamás esetében a lelkiismeret szaváról beszéltem. Az általa elfogadott, felállított erkölcsi norma egyezett egyházának erkölcsével. Az évszázadok (negatív) tapasztalata, azóta ebben a tekintetben is sokban megváltoztatta az egyén és az egyház kapcsolatát. Miben lehetünk biztosak? A lelkiismeret egymaga ezer tanú. Nem csalóka az a természetes megérzés, ami megmondja nekünk mi a jó, és mi a rossz? Miféle természetes megérzés irányítja, vezeti tettünket arra az útra, ahol el kell döntenünk, hogy mi az erkölcsös és erkölcstelen, igazságos és igazságtalan? Térjünk vissza arra, hogy mi indította be a lelkiismeret szavát papunkban, hogy az inkább részlegesnek mondható, mégis látható ellenállást tanúsítson. Azóta a pápa nyilvánosan is bocsánatot kért, hogy egyháza fegyvereket, bombákat áldott meg. Az egyházfő nem tért ki arra, hogy a Hirosimára ledobott atombomba is áldást kapott, pedig az illetékes katonai lelkipásztor George Zabelka feladatához híven megtette azt.

Elöljáróban tehát, természetesen a tábori lelkész nem maga oldotta ki, dobta le a bombát. Kérdés persze, hogy amikor a bűnösség nagyságára kérdezünk, a kődo- bálót vagy annak a tettre való felbujtóját kell elítélnünk.

1945. augusztus 5-én a bombát szállító egység a bevetés előtt, a következő imát mondta a lelkipásztor Zabelka után: Mindenható Atyám, aki imánkat meghallgatod, mi, akik szeretünk, kérünk Téged, segíts azoknak, akik a Te magasságos mennyei országodhoz közelítve az ellenségig merészkednek. Benned bízva járjuk utunkat, mert mi tudjuk, most és mindörökké a védelmed alatt állunk. Ámen.

George Zabelkára gondolva, most egy aforizma jut eszembe: „Rossz házőrző az olyan lelkiismeret, aki a hibája megtörténte után ébred.” O ugyanis később, hosszú „beismerő” levélben próbálta magyarázni tettét. Most ebből egy pár részlet. „Mi semmit nem tudtunk az atombombáról. Csak azt tudtuk, hogy egy nagy erejű bomba ledobását készítik elő. Az, hogy egy atombombáról volt szó, érthető okokból, csak 1945. augusztus 6-án tudtuk meg. Beismerem, nem mondtam semmit a ledobás ellen, mert mit is mondhattam volna. Én is, mint többnyire mindenki a Tinian szigeten, nem tudtunk semmiről. Valószínűleg majd Isten előtt az Utolsó ítélet napján, amikor a tudatlanságommal védekezem, ő majd az irgalmasság oldaláról és nem az igazság felől bírálja tettemet. Mint katolikus papnak az volt a feladatom, hogy a fiúkat felkészítsem a katolikus egyház és Jézus Krisztus nevében a háborúra. Ha ma visszatekintek, nem vagyok biztos abban, hogy a feladatomat nem rendesen végez22