Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Szilárdi Béla: Pőrén születtél, pőrén távozol

Azt hiszem, a mai ideologizált világban nehéz azokat meggyőzni, akik a lélek, a lelkiismeret, a szabad akarat és az erkölcsi döntés létét - valamelyik politikai kényszerből - nem ismerik el. Pedig ezzel - az ellenállás létét kétségbe vonva - az evilági zsarnokságok számára készítik elő a terepet.

Kezem az orgona billentyűin. A visszapillantó tükörben látom, hogy nyílik a hátsó ajtó, a hívők felállnak. A gyülekezet fiatal papja már az oltár előtt áll, amikor megszólal az orgona. Szemem, a körém sereglett kórustagok figyelő szempárjaival találkozik. Felcsendül a mise.

Évről évre - az újságok tele vannak aggódó jegyzetekkel -, hogy mennyire megváltozik a hívőknek az egyházakhoz kötődő viszonya. Hódítani kezdett az a fölfogás, hogy a vallás magánügy. Sőt, sokak szerint csak az egyénre tartozik, hogy Mohamedben, Jézus Krisztusban vagy Krisnában hisz-e. Az állam ebbe ne szóljon bele. A történelemből azt állapíthatjuk meg, hogy különböző korokban nagyon sokféle kapcsolat alakult ki a kereszténység és a politikai hatalom között. A királyok és az egyház hosszú küzdelmében mind az uralkodók, mind a pápák evilági gazdagságra és hatalomra törtek. A szegénységnek, a gazdagságnak, a hatalomnak és az elnyomásnak a kérdése ma is aktuális. Tudjuk, hogy a „felszabadítás teológiája” - latin-amerikai ferencesek indították el a hatvanas-hetvenes években a Vatikán elítélő nyilatkozatai ellenére is egyre terjed az egész világon. Véleményem szerint ennek nincs sok köze az általánosságban hangoztatott liberalizáláshoz. Háború után felnőtt (Németországban) egy olyan új generáció, aki másképpen gondolkodik, mint az autoritáshoz szokott szüleik. Ezek közé tartozik a már említett Morus Tamás templom fiatal papja is.

Házvezetőnőjével nagyon gyakran jöttek hozzánk vendégségbe. A város feletti hegyen (Winterberg) lakunk. Az ebéd, vagy vacsora után kiülünk a széles erkélyre, és miközben a Saar folyó fényesen csillogó vizét nézzük, beszélgettünk. Ritkán, a közös templomi teendőkről, gyakrabban apró emberi (világi) dolgokról. A katolikus pap többször megemlíti, hogy már gyerekkora óta mennyire szeretett volna magának egy igazi motorkerékpárt. Hogy tudna száguldozni, repülne azzal! Szegények voltak, így még ábrándozásaiban sem jelenhetett meg egy rohanó motorbicikli képe. Szerette a zenét. Amikor odaült mellém a zongorához, valami klasszikus darabot játszottam, vagy valami saját, dzsesszes hangvételűt. Egy ilyen alkalommal merült fel a „modern-mise” gondolata. Rögtön benne volt.

Még volt valami, ami később is foglalkoztatott, mély benyomást gyakorolt rám. A misék menete, hónapról hónapra egy meghatározott ritmusban, természetesen követve a liturgiához kapcsolódó rendszert, haladt tovább. Kétszer történt, hogy egy idős, idegen pap jött „hozzánk” misézni. Mindkét esetben fel kellett szentelni, meg kellett áldani a templom új adományát, (kereszt, kép) Amikor később megkérdeztem, véletlen volt-e, hogy ő mindkét alkalomkor nem volt ott, magyarázkodásba kezdett. Lassan megértettem, hogy a megáldás rítusával van baja. Semmi esetre sincs problémája, a miséhez tartozó szertartással. A szentmise végén természetesen mindig adott áldást, mert ez a kegyelmek megerősítésére szolgál, melyekben a hívek a szent áldozat bemutatásánál részesültek. Az áldoztatás után adni szokott áldás vi21