Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Vasadi Péter verse

Ennyi idősen simán nekimenne a pályának, mikor...

S jött a sámán-lista.

X. és Y., K. és Z. magakorúak, de már nagy költők, ember!

...Mit tegyek, szólalt meg halkan, ennyi ideje élek.

... Honnan eresztették ide, elvtárs, így egy szemüveges, megvetőleg. Na, aszondom, feledje csak el a címünket.

... Azért vannak itt jó sorok is... Ne csináld, Tom. Persze, hol nincsenek, egy rossz hímzésben is akadnak! No, elég, meglátjuk, ha lesz még hozzá kedve... Elballagott. Lefelé. Újra s újra, el s lefelé... Akkor még nem tudta, csak később Keresztes Jánostól, el s lefelé rejlik az, amit úgy hívnak: szellem.

Le kell ereszkedni érte, sőt egyenest hozzá, a pincesötétbe.

+

Nem volt benne szemernyi harag. Kárpálás visszafelé.

Olcsó kielégülés: mégse nekik lett igazuk.

De neki sem. Abban volt bizonyos, a tét nem más; maga a költészet, ez a megvehetetlen főhercegi dáma, aki vad, feslett, ám igen finnyás ágyasa a kiválasztottnak. Egyszer aztán futólag, hanyagul, teli szájjal ránevetett.

Micsoda villámos fogazat.

16