Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Faludi Ádám: Melák nője

Hetente többször is találkoztunk, leültem mellé, hoztam pár sört, szendvicseket, meg legtöbbször tökmagot. Néztük, hogyan hordják el apránként a szabadtéri színpad tégláit és más darabjait a gátlásoktól nem szenvedő ismeretlen tettesek, aztán általában közös elhatározással rátörtük az ajtót a memóriánkra. Mi lehet azokban a raktárakban ott a zárt ajtók mögött? Negyven láda lezsírozott magnószalag? Utak? Tévedések, amelyek jó döntéssé értek mostanra?

Összehasonlító és részletgazdagító gyakorlatokat tartottunk. Ezt mindenki megpróbálja, ha már kellő idő telt el ahhoz, hogy nagyjából teljesen megváltozzon minden a környezetében. Ha mondjuk pár évtizede nem járt volna azon a vidéken, ahol dicsőségének teljes fénye ragyogott rá egykoron, nem is találna el az utcákon, a boltokról, italmérésekről, emberekről nem is beszélve. Úgyhogy mindössze egybevetettük, egymáshoz mértük a változásokat, olykor minősítettük, legtöbbször a szar jelzővel. Merthogy szarul éreztük magunkat lépten-nyomon. Hiába volt meg mindenem, nem hiszem, hogy különb közérzet jutott volna nekem, mint Szigfridnek. Nosztalgiáról szó sem volt, csak összerakó játékról. És a föld nevű bolygó, meg a szabadtéri színpad közé hamarosan odakerülő egyenlőség jelről. Eltörött dallamról, makacs ismétlődésekről, amelyek csak tágultak és elleptek mindent, de nem haladtak semerre sem.

Többször megesett, hogy egy szőke (a kora után ítélve nyilván festett) nő gyalogolt végig a padunk előtti gyalogjárón, kezében vászontáskával. Ment egyenletes tempóban keresztül a parkon, a bezárt Halászkert vendéglő mellett a házak szélében kanyargó mellékútra.

Néhol elővillant, amit a teste már rejtegetett. Egy szőke lány arca és alakja derengett fel előttünk, ahogyan jobban megfigyeltük, egy lányé olyan helyszínről, ahol mindketten, azaz mindhárman megfordulhattunk. Egy szőke lány tekintete, valahonnan. jellegzetes arcvonások, fejtartás, mozdulat. Bizonyára már többször elment előttünk, talán tízszer, lehet, hogy százszor is, mire észrevettük. A felismerésünket követő, nagyjából nyolcadik alkalom táján egyeztettünk: - Ismerős valahonnan. Olyan, mint a Peternák nője volt. A Méláké.

Mélák a hosszúra nőtt szakmunkás, oldalra fésült barna hajjal, fekete szemmel, állandósult mosollyal és jó kedéllyel kiintett az egyik díszbokorból, aztán visszabújt az emlékezetünkbe.

A Kuplung zenekart igyekeztünk infúzióra kötve életben tartani akkoriban egy ifjúsági klubban, ennek a zenekarnak volt a gitárosa a Mélák. A Peternák Gyuri. Egyik kutyáját Kuplungnak, a másikat Féknek hívták. Innen a név. A zenekari infúzió meg azt jelentette, hogy felszerelés nem lévén a kultúrotthonban, Videoton hangfalakból, kölcsön erősítőkkel -pár elpusztíthatatlan Regent (NDK) segítségével - kellett a próbákra és a heti klub-estekre életre kelteni a Kuplung nevezetű házi együttest. A forrasztópáka játszotta ezeken az újraélesztési kísérletekben a főszerepet. Az összes szólót, látványos akkordváltást és lúdbőröztető riffet.

Mindennek dacára a négy menetet minden héten lenyomta a Kuplung anélkül, hogy ismételte volna bármelyik számot is. Az igaz, hogy Ideges - az orgonista - a Zsötem (!) hangjaiból akár húsz perces parafrázisokat is ki tudott kerekíteni, de nem bánta senki, mert a színpad előtti homály ettől egyetlen sötét, ringatózó testté változott, és hát valójában a táncestek egyik célja ez volt. Eggyé válni, ahányszor csak lehetőség adódik rá. Általános nyáladzások, mondta erre Mélák.

80