Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 21.)

Bizonyára életem végéig emlékezetes lesz a gyerekkori pillanat, amikor a püspökladányi református templom nagyharangját először hallottam kondulni úgy, hogy közvetlenül alatta álltam, és a kezemmel hoztam lendületbe a nyelvét. Egész valómban megrendültem. Szinte magával ragadott és másik világba repített az a hatalmas hang. Úgy fejeződött be a jelenés, mintha messzi utat jártam volna be a zengő hang szárnyán, és akkor érkeztem volna vissza a földre, saját valóságomba, amikor elnémult a zengés utolsó visszhangja is.

Akkori élményemhez hasonlított a mostani, ámbár jelenlegi helyzetemhez mégis inkább az a kép illeszkedett jobban, ami fel is villant előttem, hogy átúsztam a legnagyobb óceánt, méghozzá a víz alatt, csupáncsak a halakkal kommunikálva, és miután feljöttem a tenger alól, most már saját nyelvemen, saját hangomon beszélhetek, és ez elmondhatatlanul szép, felszabadító érzés.- Ember, - kiáltottam fel, és karomat is széttártam a széken ülő felé, - maga magyarul beszél!- Hát hogy beszéljek? - kérdezte sűrűket pislogva.- Magyar? - kérdeztem.- Bosnyák vagyok, de tudok magyarul. Szóval? Hogy akarja?

Mielőtt kérdezett volna, már kész voltam a válasszal, de úgy tettem, akárha erősen tipródnék és újra elmondattam vele a választható lehetőségeimet.

Pedig már első hallásra a Belgrádban maradást választottam. Átfutó szégyenérzet kapcsolódott ehhez a döntésemhez, mert lelkiismeretem nagyon szigorú vizsgálata szerint az lett volna nemesebb, ha ragaszkodom a tovább utazáshoz, amelynek a végén lágerbe kerülök ugyan, de sorsközösségben maradok menekülő honfitársaimmal.

51