Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 21.)

rohanunk, hanem ellenkező irányba megyünk, fel a román határhoz, egy Rusze nevű várost megcélozva.

Magával azzal a ténnyel sem voltam kibékülve, hogy a hazulról érkező hírek ellenére nem szakíthatom félbe azonnal vendégeskedésemet, hanem ki kell töltenem a tervezett időt. Mérsékelte rejtett haragomat, hogy a tolmácsnő érvelése szerint nem léphetnék be Jugoszláviába az előírt idő előtt, nem fogadnák el másik vonatra a jegyemet, és így tovább. Az ilyesmi bizonyára érintené a bolgár illetékeseket is, és ezt a fajta kalamajkát el akarják kerülni, stb.

Efféléken lamentáltam a tojásrántotta maradékát piszkálva és akaratomtól függetlenül is figyelhettem vendégünket.

Szerintem annak az izgatottságával beszélt, aki személyesen átélt és őt mélyen megrázó, tragikus kimenetelű esetről, ismeretről, tudásról számol be lóhalálában, az útjába eső első meghallgatójának.

Hol hadart, hol énekelte a szót.

Sóhajtott, nyöszörgött, rikkantott, felnevetett, egyszer a térdére ütött.

Gyűrött zsebkendőjével izzadó tarkóját törülgette.

Olykor elnémult, ráncokba szaladt a homloka, dülledő, kérdező szemekkel meredt a teát szürcsölgető tolmácsnő arcára.

Onnan azonban nyilvánvalóan semmi várt-remélt nem tükröződött vissza, ezért gyászreakció jelei áradtak szét az emberen, egyszerre fejezett ki egész lénye dühöt, bánatot.

Hamarosan kényszerült mosolyra húzta keskeny száját és új nekifeszüléssel forszírozta mondókáját. Bizonyára ott lapult hátsó tudatában, hogy énfelőlem bátran tehet akármit, mintha jelen sem lennék, hiszen semmit nem érthetek a szövegeléséből.

Ez így is volt, és ebből is következett, hogy miközben bámultam az idegent, fokozatosan lankadt a figyelmem. Fel-felébredt ugyan bennem a kíváncsiság, hogy mégis, miről beszélhet ez az ember, ha már azt a tolmácsnő is érdemesnek tartotta egy perszifláló megjegyzésre? Nem láttam azonban esélyét a beavatásomnak, ezért mindinkább távolodtam a helytől és az időtől.

Azután a nagyon távolból egyszer csak a fülembe csengettyűzött Birtókné nagyságos asszony szemérmesen pajzán méltatlankodása:

„Na, nézzed már, miket nem mondanak itt az embernek!”

Ez az „itt” Püspökladányban volt, a patikusék nagy házához tartozó, tujákkal teli buja kertben, egy szokásos esti mulatság vége felé, amelyen még én is ott segédkeztem Ágnes nénémnek, anyám húgának, aki ezeknél a finom uraknál volt cselédlány, és igénybe vette olykor a segítségemet. Esti mulatságokon például ételeket, edényeket, székeket, miegymást hoztam, vittem, s alkalmi kívánság szerint verseket is szavaltam, amiért borravalókat kaptam.

Az idézett este vége felé is széthagyott holmikat szedegettem össze a kertben, amikor egy bokor mögül előlépve - térdepelni láttam Robi bácsit a világszép Birtókné nagyságos asszony előtt. Összekulcsolt kezeit magasba emelte, és mondott is neki valamit. Erre következett a nagyságos asszony bájosan zavart megjegyzése abban a pillanatban, amint észrevette jelenlétemet. Annyi történt még, hogy kedves-cinkos mozdulattal megnyomta az orrom hegyét és eltűnt.

Gesztusa nyilván azt célozta, hogy felejtsem el, amit láttam, vagy hallottam.

41