Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 21.)

Ekkorra már hivatalosan és naponta ismétlődően kinyilváníttatott, hogy ellen- forradalom tombol Magyarországon, amit a bolgár népnek haraggal kell megítélni.

116.

Az első két ajándék üveget még Targovistében nyomta kezembe utolsó reggelen a borüzem vezetője, akit a tolmácsnő azzal a tréfás elnevezéssel is illetett, hogy „doctoring of wine”, amit nekem úgy fordított, hogy borszakértő, vagy ha tetszik, borhamisító.

Előző éjjel mindhárman a bolgár arisztokraták aggastyán egyesületének vendéglátását élveztük, majd pedig én B. Fidanka hárfaművésznő karjaiban pihentem ki a vendégeskedés fáradalmait - egy boldogítóbb elfáradás révén -, amikor váratlanul megjelent szállodánk reggelizőasztalánál a fent nevezett borszakértő, és engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson.

Hirtelenében csak bámultam, a tolmácsnő azonban jóváhagyólag biccentett. Kedvelt szokása szerint orosz módra teázott, ami abból állott, hogy egy barna színű kockacukrot a fogai közé szorított, és csészealjból szürcsölte-nyalakodta hozzá a teát.

Asztal alá helyezte valamilyen csomagját a vendég, azután elfoglalt egy széket. Olyan óvatosan, körültekintően tette ezt, mintha attól tartana, hogy még mielőtt leül, esetleg felugrasztják, és elűzik. Miután a székre ereszkedett, akkor meg úgy viselkedett, mintha folytatni akarná a nehézkedést, a székhez tapadást. Fészkelődött, szuszogott, elszínesedett az arca az erőlködéstől, aritmiássá vált a lélegzete, és ebben a félig fuldokló állapotában folyamatosan mondott valami szöveget, ami közben gingallózott a gégéje, harangozott a jókora porc, lentről, az ingnyak alól kilendülve felfelé, meg vissza.

Műfaját tekintve semmiképpen sem lehetett kérdező a mondandója, mert a tolmácsnő sohasem adott semmilyen választ. Ugyanezért nem tartalmazhatott háborgást, vádaskodást sem, ami ellen védekezni, tiltakozni kellett volna, mert a teázó hölgy ilyet sem tett.

Rezzenéstelen arccal hallgatta Mme. Krum a borok doktorát, csupán a szeme mozdult időnként a mennyezetre, vagy rám, és olykor halkan köhintett. Egyébként egész figyelmével a tea kéjes szürcsölésére összpontosított.

Egyszer ugyan megszólalt, de mindösszesen velem közölt valamit. Azt mondta:- Ha maga tudná, hogy ez miket beszél!- Miket? - kérdeztem.- Ne akarjon most faggatózni.

Megsértődtem, de veszteg maradtam. Nem is voltam igazán kíváncsi a bolgár borigazgató szövegére, annál kevéssé, mert zsibbadt, bágyadt, bódult voltam a hárfaművésznővel hajnalban bonyolított hempergés nyomán.

És általánosan fárasztó, terhes volt akkor már az egész bulgáriai utazgatás is, pláne annak tudatában, hogy időközben elveszett látóteremből az otthonom, tehát Magyarország, amelyet kósza hírek szerint „félszáraz temetői fű nőtt be”, és „olyan szélsőséges indulatok feszülnek ott egymásnak”, hogy az már emberi életáldozatokat is martalékul követelt.

S mindenekfölött bosszantott, hogy még most is a józan észnek ellentmondó útirányt követünk. A terv szerint innen, Targovistéből még mindig nem Szófia felé

40