Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Csikós Attila: A napon sütkérező hal (regényrészletek)
kapta a tekintetét. Mégis a feleséged..., csak arra gondoltam, nem tudta-e meg, vagy legalább..., vele jól vagy-e? Vele jól, mondta Zengő, és bekapta az egyik italt. Akkor jó, vágta rá Kóbor elgondolkodva. Akkor jó. Csillát meg sajnálom, öregem, helyes ki csaj, megértem, hogy hiányzik. De fel a fejjel, le a szesszel, kiáltotta erőltetetten, és megemelte a maga felesét. Lesz még olyan szeretőd, mint ez a Csilla, ebben biztos vagyok! Azzal, a szemeit le nem véve Zengő arcáról, bedöntötte az italt. Úgy figyelte, mint egy agronómus a tenyészállatot. Kifejezéstelen, vizenyős tekintettel, mégis át- hatón. Zengő nem vette észre. Az ajtót bámulta, mintha azt várná, hogy Csilla megérkezik, belép, topogva lerázza cipőjéről a havat, és kitárja a karjait. Kóbor letette a poharat. És akkor te nem is firtattad, mi, kérdezte halkan. Mit, kérdezett vissza Zengő. Hát, hogy miért szakított veled, magyarázta Kóbor, és megrántotta a vállát. Aztán elindult a rulett gép felé. Nem, felelte Zengő. Időt se hagyott, hogy kérdezzek bármit is. Vagy úgy, mondta Kóbor, és hosszas keresgélés után előbányászta nyűtt kabátja zsebéből a cigit, és rágyújtott. Zengő még ott állt a pultnál. Szerintem nem is lényeges, mondta Kóbor kifújva a füstöt. A terem közepére húzott egy széket, és leült. Nem volt más a presszóban, csak ők. Nem volna elegáns, magyarázta Kóbor és hátradőlt. Meg nem is érdekes, nem?, úgyse vetted volna el, és az ilyen „háttér” kapcsolatoknak egyszer úgyis vége lesz, nem?, mint a kommunizmusnak, barátom, nem igaz? De, válaszolt a Zengő. Egyszer mindennek vége lesz. Az embernek egyszer csak elkezd hiányozni valami, folytatta elgondolkodva, ezért folyton pótolnia kell, betömni a lukat, a lukakat... Kóbor felröhögött. ...és az élet hiánypótlássá változik, és az űr meg közben felfalja az embert, barátom. Zengő elhallgatott, és kiitta a negyedik Unikumot is. Ez van! Kóbor elnyomta a cigit. És akkor abban a kampányban benne vagy, kérdezte, mintha az égadta világon nem történt volna semmi azóta, hogy Zengőnek elmondta, mibe akarja bevenni őt. Odahúzott egy másik széket is, és feltette rá a lábait. Zengő nem válaszolt. Na, beszállsz vagy sem? Kóbor hátradőlt, és ciccegett a nyelvével, mintha ételmaradékot keresne a fogai között. Ostoba vagy, mondta Zengő, és feljebb húzta kabátja szárait. Lehet, lehet, hogy az vagyok, tűnődött Kóbor a lehetőségen, majd levette lábait a székről, és előredőlt. Társulsz vagy nem? Faszom se tudja, már ne is haragudj! Zengő a kávéspoharak elé dobott egy ötszázast, aztán ellökte magát a pulttól, és a kijárat felé iramodott. Holnap hívj fel, vetette oda Kóbornak, és búcsúzásképpen egy pillanatra a vállára ejtette a kezét, ahogy mellette elsietett. Holnap hívlak, barátom, fordult Zengő után Kóbor, és halványan elmosolyodott. Giziké, belefér az ötkilóba még egy kör Unikum, kérdezte aztán, hogy Zengő kiment. Giziké bólintott, meglendítette a hasas palackot, és töltött. Kóbor a kabátja zsebében turkált valami apró után, hátha tud még egy menetet játszani. Az esti Körútra meg lassan rácsukódott a presszó üvegajtaja. 31
