Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Katona Attila: "S a langyos szélben felszárad a mult..."
gok Hacker Ivánnál jegyezték meg, hogy „megrázó beszédet” mondott. A titok valószínű a szónok ethoszában, hitelességében rejlett, ő valóban megjárta Auschwitz poklát, míg dr. Dénes Imre a munkaszolgálatos sorsot jelenítette meg hitelesen. Sajnos az orátorok beszéde nem maradt fenn, csak egy-egy fordulattal céloztak a tartalomra. Míg Vályi Manó a „mi nyomorúságunk és gyászunk örök” gondolattal utalt a zsidóság emlékezet kötelességére, addig Dénes Imre a letűnt rezsim huszonöt évéből vezette le az antiszemitizmus dühöngését és a zsidóság tragédiáját. Az egyházi álláspontok megjelenítése elsősorban Horovitz József rabbira valamint a református és az evangélikus egyház papjaira hárult. Az előbbiről úgy írtak, mint a Dunántúl egyetlen soát túlélő rabbija. A történet szépséghibája, hogy ő a Kaszner-akció részeként a fővárosba került 1944 júliusában. A politikai élet szereplői világképüknek megfelelően interpretálták a tanulságokat, az év eleje óta regnáló főispán Safrankó Emánuel arra hívta fel a figyelmet, hogy aki faji kérdést akar, az aláássa az ország jövőjét. Reismann Ferenc a főbűnösök számonkérését (sic!) kérte, míg Gombis Antal olyan Magyarországot vizionált, ahol ilyen különbség többé nem lesz az emberek között.8 A szociáldemokrata lap az eseményből inkább saját történelmi szerepének fontosságát, elnyomottság-tudatát és élményét, identitását hangsúlyozta, s ezért helyezett külön hangsúlyt az elhunyt egykori párttagok - dr. Mosonyi Dezső, dr. Heimler Ernő, Gerő István, Gerő Benedek, Geisler István, Löwenshon Jenő, Lö- wenshon Géza, Lukács Béla, Deutsch János - emlékének ápolására.9 Az emlékmű leleplezése kapcsán alig látható sajtópolémia, ez részben a lapok jellegéből adódott. A pártok ellenőrzése alatt álló sajtótermékek hírújságként jelentek meg10, alig található bennünk egy-egy glossza vagy vezércikk, mindent a lázas, izgága hírgyártás hatott át, amely gyakran lehetővé tette a politikai álláspontok el- homályosítását. A tanulság levonása, úgy tűnik, a Szabad Vasvármegye tudósítójára Lelovich Jenőre hárult. „Esztendők, évtizedek rengeteg hazudozása, félrevezetése után kiderül, hogy mi a megoldás.... Felelős az elit a magyar nép nem akarta a háborút, ahogy nem akarta a magyar zsidóság sem.... A deportáltak emlékműve szimbólum és tanulság. A demokrácia irányába fejlődő szombathelyi társadalom kifelé jelképnek értelmezve az alkotást, amely időtlen időkig emlékeztet barbár idők szörnyűségére. A tanulság pedig legyen az, hogy minél erőteljesebben haladjunk a demokrácia útján,...”1' Sikerült egyszerű összefüggésben feloldani a bonyolult „rejtélyt”. Az elit a felelős a történtekért, és a demokrácia lesz a gyógyír. Bár egyes szónokok szóltak a közönyről és a passzivitásról, (értsd: a magyar társadalom szerepéről,) de ezt a kérdést nem volt célszerű alaposan megbolygatni. A populista módszerek és formulák gyakran vezetnek sikerre. A kontextus sem volt kedvező a méltó megemlékezés számára. A megszálló hatalom súlya, a napi gondokkal való állandó szembesülés, az ellátási problémák, a végtelenített pártpolitikai harcok felmentést adtak a társadalomnak a múlttal való szembenézés alól. A nagy kérdés, hogy miért történt az, ami történt 1944-ben a zsidóságé maradt. Két tényező különös hátteret adott az eseménysornak: egyrészt a még folyton zajló népbírósági perek sokasága, ahol már igazi hétköznapi szereplők kerültek az igazságszolgáltatási gépezet őrlőkövei közé, másrészt a felszínre törő antiszemitizmus valósága, a kunmadarasi pogrom.12 46
