Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Heimler Jenő: A köd éjszakája (részlet)
- Idefigyeljetek. Veszélyben az életünk - ezek az őrültek még megölnek minket a sötétben. Meg kell kötöznünk őket. Még soha nem vettem részt ilyen veszélyes vállalkozásban. Egymás után kötöztük meg az őrülteket; minden egyes alkalommal olyanokon feszült meg a kötél, akiket emlékek fűztek hozzám. Ott feküdtek, a szomjúságtól őrültekké és gyilkosokká vált szerencsétlen emberi lények. Egy hegedű hangja ütötte meg a fülemet - hegedűsünk Paganinit játszott. A zene energiája és túlfűtött szenvedélye belehasított az őrült éjszakába. A fiú apja, egy törékeny kis kereskedő, kinek a hangját alig hallottuk az évek során, most telt hangon prédikált:- Mindenható Isten, miért tetted ezt velünk? Hát nincs szíved, nincsenek érzéseid? Nincs szemed, hogy láss? Nincs füled, hogy hallj minket? Gonosz vagy, ó Uram, gonosz akárcsak az emberek. Egy doktor megállás nélkül hajtogatta: - Minél magasabb a hőmérséklet, annál hatékonyabban pusztítja a baktériumokat. - Majd felém fordult: - Nem igaz, uram? Körülöttem az emberek tomboltak, ordibáltak, sikoltoztak. Magamban azt mondtam, ez az éjszaka fordulópont kell, hogy legyen, s ha ezt túléljük, akkor már túl leszünk a legrosszabbon. Csupán egyetlen éjszaka kérdése volt. Ezért nem engedtem meg magamnak, hogy ájultan a földre hulljak, nem hagyhattam el magam. Élni akartam. És a vonat egyre csak zakatolt. Kívülről a szél átfütyült a vagonon. Távol, az ég peremén, vastagodni kezdett egy mocskos, szürke csík. Hajnalodott. Az eső illata kitágította orromat. Minden bizonnyal megint egy szürke, borús nap jön. Mit hoz majd ez a nap, s az ezt követő? Mit hoznak majd a hetek, a hónapok? Mi lesz, ha sokáig tart a háború? Akkor mi történik velünk? Már látszottak a fák körvonalai, ahogy az erdők elsuhantak mellettünk. A vonat a felkelő nap felé száguldott. Szomjas voltam. Milyen nagyszerű lenne kinyitni a vagon ajtaját, kiugrani az esőcseppektől csillogó fűbe, és felnyalni a földről a vizet. Milyen jó lenne kilépni ebbe a szürke és értelmetlen reggeli derengésbe, átkelni a vizenyős földön, egy kúthoz érni és inni, inni, inni a vizet, aztán kitárt vénákkal bámulni a szürke eget a halottak üres szemein át. Egyedül voltam. Mindenki, akihez kötődtem, eszméletlen volt, vagy halott. Éva is kómában feküdt lábamnál. S ekkor a messzeségből közeledve megpillantottam anyám arcát.- Te, anyám, te egyedül állsz mellettem szükségem órájában. Egyszer, réges-rég, amikor betegágyadon feküdtél az éjjeli lámpa halvány fényénél, azt mondtad:- Jancsi, bármikor, ha igazán szükséged lesz rám, melletted leszek, még akkor is, ha hamarosan el kell mennem. A halál hatalmas úr, de a szeretetet nem ölheti meg. Drága anyám, érzem, hogy valami rejtélyes módon itt vagy velem ma reggel. Nyisd ki a lelakatolt ajtókat; engedj ki a szabadra. Már nem bírom ki sokáig. Nem hoztak vizet. Minden egyes állomáson vártuk, hogy megérkezzen a víz - az élet vize - de hiába. A vagon, mely mostanra hentesbolthoz hasonlított, teljes csendbe merült. Lehajoltam Évához. Kinyitottam a száját és levegőt fújtam belé; szikkadt nyelvemmel megnyaltam homlokát, így próbáltam némi nedvességet nyújtani számára. De hiába. Most már túl késő. Mindenre túl késő. Már elszökni se tudtam; arra se maradt bennem elég erő, hogy a rácsos ablakhoz vonszoljam 40
