Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban

dók javíthatatlanok, de itt majd megtanulják a fegyelmet vagy megdöglenek! Tízes csoportokban menjenek ki a latrinára. A tíz ember közül egy felelős lesz a többiért. A következő tíz csak akkor mehet ki, ha az előző csoport visszatért.”

Rajtam volt a sor. Ötven méterrel távolabb egy barakk előtt találtuk magunkat, mely kívülről ugyanolyan volt, mint a miénk. Belépve az ajtón tíz vagy talán száz árnyékot is láttam, akik ugyanabban a testhelyzetben ültek. A barakkban a hosszában végig és több sorban csak lyukak voltak, melyeket a padokba vágtak. Egy-egy ember ült rajtuk és próbálta elvégezni a szükségét, egy másik előtte állt, készen rá, hogy rögtön elfoglalja a helyét. A felelősnek kijelölt ember megpróbálta összegyűjteni a társait és azt magyarázta nekik, hogy térjenek vissza minél hamarabb, mert így lehetővé teszik a tíz következőnek, hogy ők is sorra kerüljenek.

Dél felé, vagy valamivel előbb kiosztották a levest. Újra oszlopba gyűltünk. Előttünk két fahordó. Ebben lesz a leves! Megérkezett a két ukrán, a blokkfőnök segédei, kezükben hosszú nyelű, fából készült merőedény. Észrevettük, hogy két rácsos ládában mindenféle és minden méretű edény sorakozik: különböző nagyságú fazekak, serpenyők, edények.

A művelet megkezdődött. Az első embernek meg kellett fognia az edényét, és odanyújtani az élelemosztónak. A Stubendienst, a főnök által kijelölt szobafelelős a saját megítélése szerint egy vagy több löttyintés levest adott. Tekintettel az adagok és az edények számára, a foglyok egy részének ahhoz csatlakozott, akinek az edénye tele van.

Rajtam volt a sor. Három társ volt körülöttem, egy edénnyel. Ahhoz, hogy megegyük a Dörrgemüsét, nincs sem kanalunk, sem más evőeszközünk. Időről időre az edény felé hajoltunk, amelyet magunk felé döntöttünk. Amikor a folyadék az edény széléhez ért, felszippantottuk a levest. Néhány korty után visszautasítottam. Ennek a meghatározhatatlan színű löttynek az ízétől és szagától hányingerem volt. A néhány korty, amit sikerült lenyelnem, megterhelte a gyomrom. Penészszagot éreztem. A másik három társam szorgosan ürítette az edényt. Láthatóan kevésbé voltak kényesek, mint én. Dörrgemüse - megint egy szó, amit ekkor hallok első alkalommal. Annyit jelent: „száraz zöldség”. Miféle zöldség lehet ebben a szörnyűségben? Meglepve láttam, hogy az edények kiürülnek, és kiéhezett társaim kitisztítva adják vissza őket, annyira, hogy a leves legkisebb nyoma is eltűnt belőlük.

Ostobán és megfélemlítve, üres, de háborgó gyomorral néztem körül. Az ég egészen kék, teljesen valószínűtlen volt. Gyengének éreztem magam, leültem a földre, az épület árnyékába. Rövidesen mások is leültek a földre körülöttem. Azt hiszem, hogy az érkezésünk óta senkihez sem szóltam. Megelégedtem azzal, hogy hallgattam, figyeltem, és bár nem értettem, követtem az eseményeket, úgy tettem, mint mindenki körülöttem.

A délután végén mindenkinek vissza kellett térnie a barakkba. Utána kimenni. Majd újból visszatérni. Tolakodás, ütések, üvöltések. Az ukránok élvezték, hogy megütik azokat, akik utoljára mennek ki, vagy jönnek vissza.

Ezúttal benn voltunk, ötösével felsorakozva. Rövid beszéd a blokkfőnök részéről: a kenyéradagok kiosztásáról volt szó. Mint később megértettem, az egy kilós kenyeret hatfelé vágták. Egyenként vonultunk fel, vettük el a kenyéradagunkat, és hagytuk el a barakkot. Kiérve mohón lenyeltem a kenyérdarabot. Finomnak tűnt. Valójában ezek voltak az első falatok több mint három nap óta.

30