Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban

egy széles folyosón. A ruhaosztáshoz érkeztünk. Odavetettek egy gatyát és egy inget. Melyet futva kellett begyűrnünk. Én egy hosszú gatyát kaptam. Valószínűleg kövér emberé lehetett. Hogy ne csússzon le, gyorsan csomót kötöttem rá, ami kibomlott, ezért dupla csomót tettem rá. Odavetettek egy nadrágot. Civil nadrág volt, de vörös festékkel megjelölve. Majd civil zakót adtak. Hátán négyszögletes lyukat vágtak, és csíkos szövettel pótolták ki. Rajta végig vörös festékvonások.

Még mindig futottunk, és kinn találtuk magunkat a szabadban, ütésektől és ordításoktól kísérve. Ügyetlen voltam, nem tudtam beilleszkedni a többiek közé, a szélére vetődtem. Kétlépésnyire találtam magam az ajtó mellett álló SS-katonától. Már késő volt. Felemelte a kezében tartott botot. Láttam, de már nem volt elég helyem, hogy távolabb lépjek. Félrehajtottam a fejem, így az ütés a jobb vállamra sújtott le. Éles fájdalmat és haragot éreztem. Hogyhogy nem láttam meg időben? A vállam napokig sajgott.

Ötös oszlopba rendeződtünk. Megszámoltak, egyszer, kétszer, többször. Menetelni kezdtünk. Barakkok, újra barakkok és villanylámpákkal felszerelt szögesdrót kerítések mellett haladtunk el. Időről időre feliratok: „Achtung”, „Hochspannung”, „Lebensgefahr” („Figyelem”, „Magasfeszültség”, „Életveszély”). Ezek a szavak fogolyéletünk során végig kísértek. Reményt vesztve nézelődtem. Olyan korú embereket szerettem volna látni, mint a szüleim, hátha észreveszem őket. Mikor látom viszont őket, mikor lesz együtt a család? Hogyan bánnak velük? Elvesztettem a fejem, nem tudtam, hol vagyok. Megpróbáltam megérteni, rendet tenni a gondolataimban, elhelyezni magunkat, magamat. Nem sikerült. Minden valószerűtlen volt. Kimerültem.

Megérkeztünk. Ötös oszlopban álltunk fel egy barakk mellett. Megszámoltak, újraszámoltak bennünket. Csíkos ruhába öltözött emberek fogadtak. Még egyszer megszámoltak. Tilos volt beszélni, kilépni a sorból. Az idő múlt, és még mindig vártunk.

Történt egy incidens, melyre ma is gyakran emlékszem: egy körülbelül tíz-ti- zenkét éves fiú sétált körülöttünk. Civil ruha volt rajta. Egész normálisan nézett ki. Láthatóan akart valamit. Eltűnt. Visszatért. Megszólított valakit közülünk, egy negyven-negyvenöt éves, magas, jó felépítésű férfit. A fiú rámutatott a cipőjére. Azt akarta. A férfi megvonta a vállát. A fiú elment, és kevéssel később visszatért két, ormótlan facipővel. Odatartotta a férfinek, és követelte a cipőjét, mely erősnek tűnt. A jóember visszautasította, kimerültén eltolta a fiút, erőtlen mozdulattal. A fiú újra elment. De nem sokáig volt távol. Három felnőttel tért vissza, akik közül az egyik nemrég bennünket fogadott. Kettő közülük bottal volt felfegyverkezve, ami ásónyélnek tűnt. Anélkül, hogy egy szót szóltak volna, teljes erőből verni kezdték a cipő tulajdonosát. Főként a koponyájára ütöttek, folyt a vére. Kirángatták a sorból, és tovább verték.

Elhűlve, szégyenkezve, összeomolva néztük. Hogyan lehetséges ez? Miért kell ezt a büntetést elszenvednie? Milyen hatalma van ezeknek az embereknek? Ki ez a fiú? Miféle törvény, szabály, vagy a hiánya tesz lehetővé ilyen visszaélést?

Napok óta nem ettünk, szinte nem aludtunk, és, kivéve a korty vizet a zuhany alatt, nem is ittunk. Bizonytalanok voltunk, hogy valóság-e mindaz, ami körülöttünk és velünk történik.

Parancsok, ordítások: be kellett mennünk a közelünkben álló barakkba. Két ajtaja volt, a két végén, de mi mindig ugyanazt használtuk, a keskenyebbet. Százan- száztízen voltunk. Gyorsan kellett mozognunk. Ütések alatt haladtunk át az ajtón.

28