Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban

Egy széles folyosón voltunk. Néhány lépést mentem előre, és elhaladtam bal oldalamon egy nyitott ajtó előtt. Meztelen férfiak hosszú sorát vettem észre, akik jellemző testtartásban ültek. Megértettem, hogy az, amin ők ülnek, nem lehet más, mint a WC. Közelebb mentem. Már negyvennyolc óra óta ugyanúgy gyötört a vágy, hogy ürítsek, mint az, hogy igyák. Türelmetlen voltam, hogy odaértem, és kielégíthettem természetes szükségleteimet, talán ez magyarázza vakságomat és értetlenségemet, szembesülve a helyzettel, melyben találtuk magunkat. Valószínűleg a többiek is ugyanígy éreztek.

Az ülő, kétrétbe görnyedt férfiak előtt egy csíkos ruhába öltözött férfi járt föl- alá és üvöltött. Tettem egy mozdulatot, hogy visszavonuljak, de a vágy, hogy mégis bemenjek, erősebb volt. Egy szempillantás nem volt elég ahhoz, hogy szabad helyet találjak. És ekkor a többiek előtt ordító ember észrevett engem. A bottal, amelyet a kezében tartott, intett és helyet mutatott a háttérben, az utolsó lyukat a fal mellett, amit nem láthattam. Siettem elfoglalni.

A férfi, akinek az elnevezése - mint később megtudtam Scheissmeister („szarmester”, vagy „klotyómester”) - tovább ordított: „Schnell, schnell, loss, tempo Bewegung!” („Gyorsan, gyorsan, rajta, csinálják!”), miközben a botjával kopogott a padlón vagy a mögötte lévő falon. Rögtön ezután újra ordítani kezdett egy olyan nyelven, amelyet nem ismertem „Brensi wihorgyq, stavacs” mondta, és a szavak jelentését csak később tudtam meg. Hirtelen a botjával rámutatott egy ülő emberre: „Du!” („Te!”) A férfi láthatóan túllépte az időhatárt, amit eltűrtek, és el kellett kotródnia.

Elég gyorsan végeztem - természetesen papírról, bármilyen legyen is, szó sem volt - és a cipőmmel és az övemmel a kezemben kimentem erről a helyről. Megkönnyebbültem, kissé már felfogva, persze már anélkül, hogy pontosan felmértem volna a foglyok közötti helyzetet, hogy különböző szintű foglyok, Häftlingek vannak. Bár csak homályosan, de megértettem, hogy milyen körülmények között, milyen helyzetben vagyok, olyan világban, melyet nem is sejtettem, melynek nem is gyanítottam a létezését.

Innen eltávozva futva csatlakoztam a többiekhez - itt csak futva változtatunk helyet, amit szintén felfogtam - a társaimhoz, akikkel megosztom a sorsomat, a szenvedéseimet. Azt is megértettem, hogy akár néhány perces hiányzásom súlyos következménnyel járhat, melyet ekkor még nem mértem fel pontosan.

Nagyon hosszú, de nem túl széles helyiségbe érkeztünk. A fallal szemben sorakoztunk fel ötösével és husánggal felszerelt emberek durván lökdöstek bennünket.

Lenni valahol, nagyon messze mindattól, amit ismerünk, távol az emberektől, a családomtól és még a nyelvemtől is, kiszolgáltatva kötekedő, megvetően viselkedő, láthatóan ellenséges embereknek, akik husánggal fenyegetnek, olyan okból, amit nem is ismerünk, ezt nehéz leírni. Több mint ötven évvel az események után is úgy érzem, mintha tegnap történt volna. Érzem a lábam alatt a nedves talajt, érzem a társaim cipőit, melyekkel, anélkül, hogy ez lett volna a szándékuk, a bordáimon és a hátamon tapodtak, amikor az első sorban állók hátráltak a kiosztott ütések vagy fenyegetések elől.

Első alkalommal értettem meg, hogy a németek, akiket egyenruhában látunk magunk előtt, az SS tagjai. Jöttek és mentek, és a fegyverükön kívül mindig náluk volt egy husáng vagy egy bot. A bot volt a kedvelt munkaeszközük.

26