Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban

nélkül. Már-már elhittem, hogy hirtelen felébredek, és valahol máshol találom magam, életem megszokott körülményei között. Miután csatlakoztam a csoporthoz, még néhány ember, de csak kevesen, érkeztek. Körülnéztem, de csak a szögesdrót kerítést láttam és végtelen távolban a barakkokat. Még nagyon kora reggel lehetett. Mozgásnak, életnek semmi jele, legalábbis olyan messzeségben, ameddig elláttam.

A mi magasságunkban jobbra, egész közel egy oszlopon egy nyilat láttam magyar felirattal: „A zuhanyozók felé”. Valamivel messzebb ugyanaz a fajta oszlop, rajta táblával: „Fertőtlenítés”, szintén magyarul. Megvoltam lepve, mert szinte biztos voltam benne, hogy már nem vagyunk Magyarországon. Kérdeztem magamtól, hogy ez mit jelenthet?

Parancsra elindultunk előre.

Ötven méternyire, vagy talán valamivel messzebb balra fordultunk.

Kevéssel később egy nem túl jelentős épület elé értünk, mely szabad téren állt. Felfejlődtünk és tovább vártunk.

Jövés-menés kezdődött körülöttünk.

Figyeltünk. Még mindig nem értettünk semmit. Csíkos ruhába vagy feketébe öltözött férfiak, sőt, fehér ruhásak is - utóbbiaknak nagy piros ábra volt a hátukon - járkáltak mindenfelé, még a soraink között is. Főként a cipőinket nézegették.

Egy parancs hangzott el, melyet német magyarázat követett, amiből gyakorlatilag semmit nem értettem. Nem mertem senkit megkérdezni magam körül. Láttam, hogy először néhányan, majd ezt követően az egész csoport levetkőzik. Én is ezt tettem. Alsóneműig folytattuk. így álltunk és vártunk. Újból üvöltések és fenyegetések hangzottak. A német egyenruhás katona, aki egészen eddig nem foglalkozott velünk, hirtelen teljes erejéből megütötte azokat az embereket, akik hozzá legközelebb álltak. Felemelte a botot, amely a kezében volt, és ütött-ütött. Majd megállt. Meg voltam félemlítve. Ehhez hasonlót soha nem láttam. Hidegvérrel, módszeresen, harag nélkül a legkisebb érzelem nélkül ütlegelte az embereket, mint egy favágó.

Százötvenen vagy kétszázan voltunk, ötösével felsorakozva. Támla nélküli székeket helyeztek elénk, sorba állítva. Mindegyik mellett egy ember állt egy hajnyíró- val. Azoknak, akiknek hosszú volt a hajuk, le kellett ülniük, a cipőjüket és az övüket a kezükben tartva. Egy szempillantás alatt megnyírták a fejüket és már jöhetett is a következő. Ruháink a földön maradtak, nekünk pedig be kellett rohannunk az előttünk álló épületbe. Tekintettel arra, hogy engem már a debreceni téglagyárban megnyírtak, az elsők között érkeztem.

25