Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban

Hátul német egyenruhát viselő, fegyveres katonák. Körülöttem emberek százai, szülővárosom zsidói. Túlnyomó többségben nők és öregemberek. A mi vagonunkban két vagy három kiskorú gyerek, és, a három Kassán felszállt fiúval együtt is csak legföljebb tucatnyi fiatal. „Schnell! Schnell!”, hallottuk végig magunk körül. Egyesek nem értették meg, hogy szegényes csomagjainkat magunk mögött kell hagyniuk. Egy a „csíkos” emberek közül végül azt mondta: „Majd később megtaláljátok őket.”

Továbbra is német parancsok, ordítások árasztottak el bennünket.

Semmit sem értettem. Nyomtak, lökdöstek bennünket. Megpróbáltunk együtt maradni. Körülöttem, körülöttünk halkan azt ismételték magyarul: „Férfiak az egyik oldalra, nők a másik oldalra.”

Mama megragadta Magda nővérem kezét, felém fordult és átadott nekem egy szappant, melyet a háztartásokban csak mosásra használnak. Egész, Albus márkájú szappan volt, a márkáját jól lehetett látni.

Anyámra néztem, a nagy szappannal a kezemben. „Vedd el, őrizd meg, szükségünk lesz rá!” Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket az anyám szájából hallottam.

Bízott a jövőben, biztos volt benne, hogy az élet megy tovább, nem tett magának szemrehányást, nem tudta elképzelni hol vagyunk és mi vár ránk. Egész életét másoknak szentelte, fiatalon özvegyen maradt édesanyjának, öccseinek és húgainak, a férjének. Eközben mindig talált időt, alkalmat és energiát ahhoz, hogy másokat is támogasson. Nem csak a családtagjait, unokabátyjait és unokanővéreit, de a szegény, vagy árva lányokat is, szervezte a házasságukat.

Bár nem voltunk gazdagok, a lehetőségeihez képest mindenkin segített, legalább jóságával és kedvességével, azokon, akik körülöttünk éltek. Emlékszem Kiss asz- szonyra, egy családanyára két gyermekével, akit személyesen ismertem, és Valkó asszonyra. O segíteni járt hozzánk, de róla nincsenek emlékeim. A fia, Marcel, mentette meg és bátorította a nagynénémet, aki ezt az időszakot Budapesten élte át. (Mint árjának, megvolt rá a lehetősége.)

Én a férfiak oszlopában voltam, apám mellett. Ötösével, hosszúra nyúlt sorban haladtunk előre. Párhuzamosan vonultak a nők és a gyerekek, viszonylag rendetlenül. Jóval mögöttük teherautókat vettem észre, melyre feltették azokat, akik láthatóan képtelenek voltak arra, hogy egyedül felszálljanak. Jobb oldalamon a szerelvény, melyet most hagytunk el, megakadályozta, hogy távolabb lássak. A nyitott, tátongó ajtókon keresztül láttam azoknak a holmiknak a rendetlen tömegét,

23