Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban
Az utolsó nap a legszörnyűbbek egyike volt. Egész lényemmel vártam már, hogy megérkezzünk. Nem bírtam tovább. A szüleim megdöbbentettek. Gyakorlatilag nem mozogtak. Apámnak, aki asztmás volt, a vagonban nem volt rohama, de teljesen összeroskadt, szinte mozdulatlan volt. Anyám állandóan Magda nővéremmel foglalkozott. A vonat megállt, újra elindult. Majd íme, ismét megállt. Még éjszaka volt, de a világítóablakon keresztül egy szokatlan fény ébresztett fel. Nem voltam egyedül. Valaki hangosan azt mondta: „Talán megérkeztünk az úti célunkhoz”. Valóban ez volt az úti cél, melyről azonban semmit sem tudtunk. Körülöttünk minden csendes és mozdulatlan volt. Mi is, azok voltunk a vagon belsejében, miközben vártuk, mi történik velünk. Ez az erős fény, ami elborított bennünket, amelyet még belülről is észrevettünk, szokatlan volt a számunkra. A tompultság ellenére, amelynek oka a szörnyű utazás és az ismeretlen úti cél volt, megsejtettünk valamit. Az idegeink megfeszültek. A mögöttem lévő kis résen keresztül megpróbáltam kideríteni a tájat, ami körülvesz bennünket. Csak fénylő pontok hosszú sorát láttam, ami nem sokat mondott nekem. Mindez semmihez sem hasonlított, amit előzőleg ismertem. Felágaskodtam, hogy lássak valamit a szemben lévő világítóablakon. Ezúttal közelről láttam a téglából vagy betonból épült oszlopokat, tetejükön fémernyővel ellátott lámpákkal. Az oszlopok között mintha szögesdrótok lennének. Kutattam a tudatomban, felidéztem mihez hasonlít mindez, hogy megértsem az egészet. Mennyi ideig tartott a várakozás? Egy órát, vagy többet? A bennünket körülvevő éjszaka oszladozott, észrevettem, hogy az ég alján már szürkül. A résen át ismét megnéztem az oszlopok között a fénylő pontokat és már kivettem, hogy ezek hosz- szan elnyúló épületek, nem túl magasak, de sok van belőlük és azonos formájúak. Ez nem város és nem is falu. Emberi lényt nem láttam az épületek között. Hirtelen lárma vett körül bennünket, nehéz léptek, rövid, hangos parancsok, egyre intenzívebb járkálás. Hallottuk, amint a vagonok ajtói kinyílnak. Rövidesen a mi vagonunkon volt a sor. Az ajtó csattanva kinyílt. „Mindenki lefelé!” („Alles unter!”), „Gyorsan, gyorsan!” („Schnell! los!”) Mindannyian felkeltünk, vagy legalább megpróbáltunk felkelni. Háromnapi, majdnem teljes mozdulatlanság után ez sokaknak problémát okozott. Az elsők, azok, akik az ajtónál voltak, elkezdtek leszállni. Újból parancsok hangzottak, melyeket nem értettem, de lefordítottak:- Minden holmi a vagonban marad. A szüleim felkészültek rá, hogy leszálljanak, Magda nővéremmel együtt, akit közben próbáltak nyugtatni. Ezalatt megpróbáltam a lehető leggyorsabban felöltözni, mivel mezítláb és atlétatrikóban voltam. De valahogy nem sikerült felhúznom a cipőmet. Ideges voltam. Szerencsére, mivel a vagonnak az ajtóval ellentétes sarkában ültem, nem zavartam azokat, akik leszállni készültek. A lábfejem megdagadt. Lehetetlen volt felhúzni a cipőmet. Múltak a percek és a vagon kiürült. Végre nagy nehezen kifűztem a cipőm, és sikerült belebújnom. Felkaptam a felöltőmet, hiszen szó sem lehetett arról, hogy otthagyjam. Gyorsan felvettem. Már mindannyian lenn voltunk. A csomagjaink a vasúti kocsiban maradtak. Ugyanakkor néhány elnyúló árnyékot vettem észre a háttérben. „Schnell! Schnell!” Csíkos ruhába öltözött emberek irányítottak bennünket. 22
