Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Mánta György: Fekete orgonák

- És ő?- Ő mindig. De azután rájöttem, hogy Miklóst csak az ölem érdekli, velem jóformán nem is foglalkozott.- Te szakítottál vele?- Engem a barátod hagyott cserben. Amikor meghallotta, hogy a lábam meg az altestem megbénult, többé rám se hederített.- Ezen joggal háborodtál föl.- Nem csak fölháborodtam, de ki is irtottam magamból az emlékét. Az ilyen fiút én nem tekintem embernek.

Szilvia ujjait a csuklómra fonta.- Haragszol?- Nem.- Biztos?- Biztos.- Pedig még nincs vége.- Akkor folytasd.

Némi várakozás után hozzákezdett, először nehézkesen, de azután egyre jobban belelendülve.

Ahogy kamaszodott, a legcsinosabb lánynak tekintették a gimnáziumban. A korabeli fiúk rajongtak érte, a zsúrjain, tánc közben hozzásimultak, és ígéretes vallomásokat suttogtak a fülébe. Ő élvezte ezt a népszerűséget, szinte lubickolt benne, s aki kivívta a tetszését, azzal randevúzott és csókolózott, sőt az egyikkel, életében először, le is feküdt a lakásukban, amikor szülei bevásárolni indultak. Az éles eszével idővel azonban rájött, hogy ezekből a kalandokból végzetesen hiányzik valami, de azt, hogy mi, annak nem sikerült nevet adnia.

Befejezve a történetét, félénken nézett a szemembe.- Most gyűlölsz?- Eszem ágában sincs.- Pedig megérdemelném.- Az őszinteségedért jobban becsüllek, mint eddig.- Közelebb húzódott hozzám.- Azt sejted, hogy annak a bizonyos hiánynak mikor jutott eszembe a neve?- Nem.- Amikor locsoltunk, és te a kanna fogantyúján kezemre csúsztattad a kezedet.

A dombtetőn töltött óra bódulatában nem vettük észre, hogy gomolygó felhők torlódnak fölénk. Mire föleszméltünk, a viharos szél már belekapott a fák koronáiba, dörgött, villámlott, az eső zuhogni kezdett. Hazafelé az út java részén futva görgettem a szék kerekeit, kibújtam a dzsekimből, és Szilvia hátára terítettem, nehogy megfázzon. Kifulladva érkeztem a házukhoz, s lihegve emeltem át székét a kertre nyíló ajtó magasra szabott küszöbén, amelyről Erzsók, nehogy puhává ázzon, a konyhába mentette a bejárónak elkeresztelt, simára gyalult deszkalapot.

A szobájában Szilvia riadtan pillantott rám.- Te jóságos ég! Te bőrig áztál! Az ingedből csöpög a víz!- Nemcsak az ingemből, de még a nadrágomból is.- Akkor vetkőzz le gyorsan, én majd megszárítom őket.

61