Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 8. szám - Csider Sándor: Levél Tábori Ottónak
CSIDER SÁNDOR Levél Tábori Ottónak Kedves Ottó! Megvallom, a ma élő költők közül senkit nem éreztem oly közel magamhoz, mint Téged. A versekben feljajduló fájdalmakat én is érzem. Naponta olvasom, újra meg újra a teljes Arc, elmenőbent, egy-egy versre többször is visszatérek. Szinte minden verssorod: rejtvény. A megfejtéseken szorgoskodó olvasó alkotótársaddá válik, az ő lelke is megrezdül. Ha csak ezt az utolsó kötetet hagytad volna örökül, akkor is teljes életművet, pótolhatatlan kincset tarthatnánk a kezünkben. Roppant tömören fogalmazol. Egyetlen betűvel sincs több vagy kevesebb a műveidben, mint amennyi a tökéleteshez szükséges. Olyanok, mint a napkő, kiégett belőlük minden, ami nem tiszta, ami felesleges, ami nem a legnemesebb anyagból való, és nem égi üzeneteket tartalmaz égi „hatalmuk”. Azon töprengek, miért nem váltál meg szépségekkel teli és szeretett faludtól, miért nem költöztél olyan helyre, ahol forrong az irodalmi élet, ahol alkotótársak körében vitathattad volna meg naponta a világ folyását. Ösztönző impulzusok érhettek volna. Talán mégsem voltál eléggé „szófogadatlan, nyakas”. Ki tudja, meddig jutottál volna egy másfajta úton, mit vetített volna a vetítőgép „a lélek hallgatag domboldalára”. Személyesen egyetlen alkalommal találkoztunk. Nyolc évvel ezelőtt. Mesélted, hogy naponta biciklizel az Ikervár környéki határban. Nem „andalogsz”, teljes erődből hajtod a gépet. Úgy sejtem, hogy elhagyván a falut, a szabadság érzése töltött el ezeken az utakon. A természet ölén a Mindenséggel kerültél kapcsolatba. Meglehet: badarságot beszélek. Berzsenyis magányodban verseid egyetemes értékűek, a kor legfontosabb kérdéseire adnak választ. A társadalmi és kulturális folyamatokat tisztán látod, és a jövő iránti aggódás vezérel. A Ha nem kell című műved látlelet a korról. Annál szomorúbb és reménytelenebb képet pedig el sem tudok képzelni, mint „angyalszárny”-at „megfeketedve”. Égi segítség sem várható. A címadó versben így írsz: „hisz csak ő tudja, ki lesz a soros”. Ki lehet az „ő”: az Isten, a sors? Kisbetűvel írtad, úgy beszélgetsz vele, mint ember az emberrel. Ő visz át „a vég nélküli csendbe, / a föld ízeit végképp feledtetve”. Nehéz megválni a föld ízeitől, az emberi élet milliónyi hangulatától, élményétől, mindattól a sokszínű adománytól, melyben életünk során részesülünk. A költemény utolsó sora is talány: „szívedbe szigonyoz vészterhes vigaszt”. A Tengerhörpintő a közelünkben jár. Te már látod, hogy mire készül. A Föld elpusztítására. Vajon ki lehet a Tengerhörpintő, aki „Félrerugdossa a kontinenseket, / mint a döglött patkányokat”? Félsz, s veled együtt félünk, hogy Kései a kétségbeesés: „a pénzgőg riasztó / vigyo- rától kimerül / minden elem”, s „jelkép roppan össze / a kirakatban / mely a sem82
