Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1-3. szám - Orosz Timea: Az MSZMP MSZP-vé alakulásának útja - Ideológiai változások és imázs 1988 és 1994 között
zetünk szerint ennek a két faktornak a megjelenése az egyik legsúlyosabb probléma az ekkor negyven éves múltra visszatekintő politikai rendszer szempontjából. Ekkor a pártvezetés számára már nyilvánvalónak kellett lennie - bármi is hangzott el a pártértekezleten hogy közel a vég. Amit eddig a polgárok a viszonylag békés és kiegyensúlyozott hétköznapokért cserében hajlandóak voltak lenyelni, mára üres frázispufogatássá vált és a régi lenini és marxi elveket mára már senki nem veszi komolyan és nem tekinti a formálódó társadalmi és politikai rendszer alapjának. Mindezt alátámasztja a munkásosztály egyre ingatagabb helyzete, az életszínvonal esése és a gazdasági válság kibontakozásának képe. Az ötödik és hetedik legnagyobb oszlop az általunk készített diagramban ezeket a problémákat világítják meg. Álljunk meg azonban a hatodik legnagyobb oszlopnál, amelynek témája és adatai ellentmondani látszanak a kibontakozó politikai válságnak. Természetesen fontos kérdés, hogy valóban így vélekedtek-e, vagy csak megfelelési kényszerből tették, de az ötven felszólalóból huszonegyen - tehát a beszédet tartók közel fele - emeltek szót az egypártrendszer, a párt vezető szerepe és a szocialista ideológia megőrzése mellett. Nyilván bízhatunk abban, hogy sokan ekkor még hittek a rendszer reformokkal történő megmenthetőségében, részben mert az egész életüket, világnézetüket, családi életüket és karrierjüket erre építették fel; részben mert ekkor nem láttak még más alternatívát, illetve részben, mert egy élet munkája látszott dugába dőlni a kibontakozó válság nyomán. Elfogadhatjuk tényként azt is, hogy lehettek olyanok a regionális pártszervezetekben is, akik hittek ebben a rendszerben és komolyan vették még a nyolcvanas években is azt az ideológiát, amelyre a kádárizmus épült. Az azonban megkérdőjelezhető, hogy a pártértekezleten résztvevő káderek közel fele ilyen szilárdan hitt volna valóban az összedőlni készülő rendszerben, tehát igen valószínű, hogy ekkor még nem mindenki mert kiállni a valós politikai álláspontja mellett, viszont részt akart venni a pártértekezleten és elmondta azt, amit tőle a párt nyilvánvalóan elvárt. Az első hét leggyakrabban előforduló téma tehát néven nevezi a rendszer válságát, a krízis okait és a felszólalók egy emberként követelik a rendszer reformját. Fontos azonban továbbra is hangsúlyozni, hogy a beszédek egyikében sem kérdőjele- ződik meg egyértelműen maga a szocializmus, mint helyes értékrend, illetve az egypártrendszer, mint ideális politikai szisztéma. Legalábbis a felszínen, a nyilvánosság felé senki nem beszél rendszerváltásról, politikai pluralizmusról vagy többpártrendszerről és ez nagyon fontos! A reformokat minden felszólaló a szocializmus és az egypártrendszer keretein belül képzeli el, s nem kívánják megfosztani az MSZMP-t sem a központi hatalomtól. A hibát a szocializmus megvalósításának módjában és nem magában a szocializmusban, mint történelmi ideológiában, illetve az intézményrendszer működésében és nem magában az egypártrendszer tényében látják. A pártértekezlet tehát nem kíván és követel rendszerváltoztatást, csupán a strukturális reformok idejét látják elérkezettnek Legalábbis látszólag. Kérdés persze, hogy valójában milyen személyes érzelmek rejlenek a beszédek mögött, mennyiben valószínűsíthető, hogy a beszédet tartók nem mertek ennél szélsőségesebb véleményt nyilvánítani, mert a politikai rendszer válsága ekkor még nem mélyült el annyira, hogy ennél extrémebb kijelentéseket is felvállaltak volna a pártértekezlet és az ország nyilvánossága előtt. Hozzá kell tennünk, hogy a felszólalók jelentős része nem „profi” politikus, nem gyakorlott szónok, hanem különböző állami (mammut)vállalatok szakemberei, ki- sebb-nagyobb (párt)kollektívák képviselői, akik lehetőséget kaptak arra, hogy a széles nyilvánosság előtt felszólaljanak. Beszédeikben többnyire saját szakterületük 61
