Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál (II. rész)
Élet-színjáték: év-percegés hava, így telt s múlt bizony szebb időnk java. Már csak emlék-kép, mondjuk valaha itt is jártunk, hol szólt horáci költőnk dala a hegy fölött s szőlő-dézsmáló seregélyek keringtek, és a gazda rájuk kiáltott: élek! Így űzte, hajtotta őket, s aztán temérdek álma akadt még, sőt dolga is, ha kérded sebesen sorolja mivel őrzé a jó hitet: presbiter, tanár, redaktor és lám csak quodlibet szókkal így talált magának méltó súlyokat, mintha kiegyenlítene régi sors-ficamokat. Most már derűs, bölcs, kire fény is ráfolyt, miként a nemes sági bor: kiforrván élteti Alexa Károlyt! Talányos vers, most a „hetvenedik” felé közeledve, mondom, hogy lassan egy évtizede olvasom-olvasom és - nem értem. Pláne nem is merem érteni a Berszenyi-al- lúziókat... A verset nem értem - csak tudom. Az időben van minden és mindenben ott van az idő, hiszen az idő nemcsak folyamatosság, hanem visszatérés és mozdulatlan állandóság is. Mérhető „dolog” is, meg a lét mítoszi kerete is, leleplezhető és tetten érhetetlen. Élet, év, időnk, emlék, valaha, élek, álom, most... Színjáték, kép, költőnk dala, hegy, szőlő-dézsmáló seregélyek... és: sors-ficamok és fény és bor. A kulcsszavak hálója. De hát mit is tart ez a háló? Kettőnket biztosan: Gazsit mint egy személyes versvilág tulajdonosát és engem mint alkalmilag megszólítottat, azaz a versbe meghívottat. A vers vendégét. Aki jön, megmutatja magát, leül, elidőz, azután veszi a kalapját. Esetünkben fordított volt a találkozás koreográfiája. S látom: nemcsak engem invitált. Az „én versem” egy kis ciklus középső darabja: „előttem” Monostori uram szintén „hatvanas” köszöntése, „utánam” Tamás Me- nyus, aki 2005-ben már „hatvanötös”. Ők is megszólítottak. És ebben a könyvben még hányán és kik! Kosztolányi és a „hatvanas évek”, Ajka, Boba és Cell, innen a szomszédból, Antall József, Horváth Imre, Marsall László és Ottlik, az utókor, Ká- nyádi mester és Pannonhalma, az éppen meghalt Illyés Kinga, egy szőlőhegyi kápolna, Kormos-Cormieux, egy Balassi szobor és Rilke, a betegágyban fekvő Cs. S., 1956 vértanúi, minden és mindenki. Mindenre és mindenkire néz a szem és fordul a hívó szó, aki fölött ott a halál megkerülhetetlen árnyéka. A halál a kötet legfőbb megszólítottja... És aki ismeri Nagy Gáspár verseit és különféle kisprózáinak garmadáját, az tudja, hogy ez a „máshoz szóló” attitűd mennyire meghatározza a szóhasználatát, ami 69
