Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal
lantó szövegek, de kritika, mint olyan, mint a minőség fölmutatásának a tudományos gyakorlata, a teljesítmények analizálásának a tudományos gyakorlata, a jó elválasztásának tudományos gyakorlata a rossztól, a kiválasztás és elhagyás tudományos gyakorlata, a művek irodalmon belüli elrendezésének tudományos gyakorlata, a helyiértékek pontos és argumentált megállapításának a tudományos gyakorlata, szóval, az olyan, mint kritika, megszűnt létezni. Az iránytűk régen összetörtek, a kritika már nem akarja sem az olvasót, sem az alkotót eligazítani az egészben, ha beszélhetünk még egészről, a rendszerben, ha beszélhetünk még rendszerről. Hogy miért nincs ma kritika, annak nagyon sok oka van. Egyik legpi- tiánerebb, de nagyon is létező ok, hogy ma már egyáltalán nem éri meg az embernek, aki irodalommal foglalkozik, kritikát írni. Legtöbb esetben még recenziós példányt sem kap, azt is magának kell beszereznie a saját pénzén, és jó, ha a kritikáért kapott összeg fedezi a megvásárolt könyv árát. Egy másik fontos ok, hogy az irodalom szétesése, polarizálódása legkevesebb kétféle kritika jelenlétét feltételezi és engedélyezi. A saját táborom alkotóját dicsérnem kell és a mennybe kell menesz- tenem, a másik oldalon araszolgatókat viszont kötelezően le kell vágni, meg kell semmisíteni. ]a, és a harmadik kritikai gesztus az elhallgatás, ami azoknak jár ki leginkább, akik egyik tábort sem gazdagítják vagy erősítik bizalmukkal, hűségükkel és jelenlétükkel. Ma az igazán komoly elméleti szakemberek „nem ereszkednek” le a kritikához, ami végtelen nagy faszság és felelőtlenség a részükről, jobb kifejezést nem tudok, de nem is találok, meg nem is akarok, így a kritika a nagyon kevés jó szándékú, az irodalmat még közös vállalkozásnak tekintő szakember magányos munkálkodásának a ritkán látogatott színhelyévé, és a nagyon sok botcsinálta, műveletlen, agresszív, még a nyelvvel sem bíró félvalakik, egész-senkik gyakorlóterepévé változott. Ha van is kritika, nem olvassa senki - a kritika íróján, esetleg érintettjén kívül -, mert nincs tétje a megjelenésének, sem az nem változtat semmin, ha lehúzza a könyvet az illető, sem az, ha az egekig magasztalja föl. Persze, lehet, hogy rosszul látom ezt (is). Nagyon jó kritikusai vannak ma is az irodalomnak, csak mintha megritkult volna körülöttük az a közeg, amelyben működnének a szövegeik, és megritkultak a szövegeik, amelyek telíteni tudnák az elhitványodott anyagot. Ki olvas éjszaka verset? - teszi fel egyik verseskönyve címlapján a kérdést Kalász Marci, ha jól idézem... Ki olvas ma kritikát, teszem fel Kalász nyomán a kérdést. Én magam sem ismerem ma már a rólam megírt kritikák nagy részét, legfeljebb azokra figyelek fel, amelyeket a szerkesztőségek által elküldött lapokban fedezek fel, vagy amelyekre külön felhívják a figyelmemet. Sem az nem bosszant fel, ha rosszat írnak rólam, sem az, ha figyelemre méltónak minősítik egy-egy teljesítményemet. Egyedül a szakszerűtlenség, a hozzá nem értés, az agresszivitás, a pökhendi hangnem, illetve a tájékozatlanság bosszant fel egy kritikával való találkozásomkor. Nem is olyan régen valaki felhívta a figyelmemet, hogy a legnagyobb országos napilapban megjelent rólam valami minősíthetetlenül ocsmány írás. Elolvastam. Valóban minősíthetetlenül ocsmány írás volt (már ha írás), a tartalmi részét nem is vehettem komolyan, mert olyanja nem volt neki. A szöveg fröcsögött az utálattól és a gyűlölettől és a rosszindulattól, ami nem is a megbírált munkám, sokkal inkább felém áradt. Számomra ismeretlen figura írta, soha nem hallottam/olvastam előtte a nevét, azóta se nagyon, bár valaki azt állítja, hogy költőinek tartja magát) az illető, és az egyik irodalmi vezérfórum vezérének a védence. Van ilyen, mindig is voltak 66
