Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

maga korában. Ma már semmivel sem lehet jószerével botrányt kirobbantani. Ilyen értelemben szerencsém volt. Egy ország (irodalma és olvasóközönsége) olvasta és vitatta a szöveget, és hetek alatt híresebbé, vagy hírhedtebbé váltam, mintha kiadtam volna tíz zseniális verseskötetet. De ez már egy másik nóta, ezt most ne daloljuk el!

Az esszék nem túl hosszú sora amerikai körutad útikönyvével kezdődik. Az Új Forrásban közlöd sorozatban, annyira más, annyira különbözik valamennyi korábban olvasott beszámolónál, néhol olyan keményen aláversz az amerikás magyaroknak, hogy kiemelt érdeklődéssel vártam minden hónapban, azután kötetként, bármilyen furcsa, nem találkoztam vele, pedig az az évtized még a könyvgyűjtések időszaka, mindent megvettem, jutott is rá. A „munkapad-esszét”, ha nem tévedek, nemigen követi „élet-esszé”, az irodalom térképén maradsz az Elfogult írásokkal, a Sziveri-kötettel, és nem tudom, van-e még.

Amerikába - csak a Szivárványnak köszönhetően - háromszor jutottam el. Természetesen az első utam volt a meghatározó, az utána következő kettő már csak az érzékekben történő finomítások, a látványok értelmezésében szükséges elmozdulások, és a közben itthon is elindult változások, a kezdetleges elamerikanizálódások miatt inkább emlékkorrigáló, semmint felfedező jellegűek voltak. Nem emlékszem pontosan, mikor jutottam ki először Amerikába, de az bizonyos, hogy a rendszerváltozás első éveiben lehetett. Amikor még nem látszott itthon, ami bekövetkezik majd, és még élénken él az emlékekben, idegekben, de tulajdonképpen az aktuális jelenben is, a múlt. Amerika egy másik bolygó volt számomra. Ami legelőbb feltűnt benne, az a tágasság, a végtelenség érzete, ami elfogja az embert, ha ott van. Többször jártam a Szovjetunióban, amelyik szintén hatalmas birodalom volt, de soha nem fogott el ahhoz hasonló érzés, mint amikor Amerikában beszívtam az első nagy szabad levegőket. Mindent máshogy csináltak, ahogy akkoriban csináltuk mi, úgy, ahogyan csináljuk ma már mi is, jól-rosszul leutánozva őket. Imádtam, hogy minden - akkor úgy láttam, ma már tudom, hogy rosszul - az emberért van, aki ott él vagy ott vesztegel, a benzin olyan olcsó volt, hogy fillérekért autózhattam föl Mózsi Feri egyik furgonjával Chicagóból Montreálba, ahol az egyetemen előadást tarthattam, onnan Torontóba, Kemenes Géfin úszómedencés ran- csára, lemehettem Floridába, felugorhattam Syracuse-ből (ott lakott ez idő tájt Pelczer István barátom, aki beszállásolta a velem érkező családomat is) a Niagarához - szóval, faltam a kilométereket, és ha több időm lett volna, akkor szabadabban is megpróbáltam volna mozogni, akár Kerouac hősei. Hatalmas bevásárló-centrumokban bolyongtam naphosszat, ma persze már be sem lépek az itthoni megastore- okba, mert hányok tőlük és a plázacicáktól, ott más volt lenni akkor, akkor lenni ott, aki oda bement, az vásárolni ment be, és talált mindent egy helyen szögtől a muffinig, nem magamutogatni, nem a magányát mutogatni márkás rucikban. A napló-könyv megírására Tóth László költő-szerkesztő vett rá, aki akkor még az Új Forrásnál dolgozott, és tíz részletben le is hozta a följegyzéseimet, mielőtt az Új Forrás kiadta volna könyvformában. Hogy alávágtam volna benne a kinti magyaroknak? Azt hiszem, nem tettem ilyet. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem. Objektív képet akartam megrajzolni róluk, a gondjaikról és az örömeikről, a nagyszerűségükről és a kicsinyességeikről, a magyarságtudatuk élénkségéről és annak helyenkénti eltor60