Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

ültettem rá tehát az egyes meséket, így a laza szerkezet ellenére mégiscsak regénynek tűnik a munka. A könyv beütött, játszották színházban, négy rádiójáték-változata volt, több kiadást megért. Aztán, a mások meséi olvasásakor, rádöbbentem valami végtelen igazságtalanságra. A mesékben a hősök szinte kivétel nélkül mindig hímneműek, fiúk, királyfiak vagy kondáslegények, a lányoknak - herceg- és királykisasszonyoknak - pedig rendre csak passzív szerep jut, mulyák és gyámoltalanok. Nekem meg volt két lányom, okos, ügyes, talpraesett, tettre kész! Elhatároztam, hogy igazságot szolgáltatok nekik. Hozzáfogtam tehát a Királylányok könyvéhez, amely egy király negyven talpraesett lányáról szól, ők az igazi aktív hősei az egyes meséknek, harcolnak, vívnak, lovagolnak, megmentik a pipogya királyfikat, bamba kondáslegényeket a sárkányoktól, boszorkányoktól, olykor önmaguktól. Ez a könyv is több kiadást megért, aminek szintén örülni tudtam. Aztán egy komolyabb témával kísérleteztem, nagyobbaknak szánva a könyvet. A Kaland a nagy Családerdőben történet eredetileg hangjátéknak készült, el is hangzott a rádióban, később írtam át mesekönyvvé - ami régi gyakorlat volt nálam, a mesekönyveimet is gyakran írtam át hangjátékokká és egy irodalmunkban ritka problémát próbáltam meg benne félig mesés, félig reális környezetbe helyezve feldolgozni. Ez pedig a gyermekotthonos gyerekek élete, szeretethiánya, családhiánya, élethiánya... Szomorú könyv, de szép és biztató a vége. Hazudni nem tudtam, de kétségbeesésben sem hagyhattam a gyerekeket. Kiadtam még egy gyerekvers-kötetet Mi kerül a vászonra címmel, szépen elfogyott. Ja, és még megjelent és listákat vezetett - meglepetésemre és őszinte megelégedettségemre - A rettentő görög vitéz című gyermekdarabom könyvváltozata; az előadást még ma is játsszák a Stúdió K színházban. Úgy hittem, már soha nem térek vissza a gyermekversekhez. Hamarosan azonban unokával örvendeztet meg a nagyobbik lányom, tehát ismét lesz kinek írnom a gyerekverseket, és ahogy ismerem magam, nem adom alább egy vastag kötetnél.

Ami a gyermekkönyv-kritikákat illeti, nagy-nagy lelkesedéssel és szívvel írtam őket a Könyvvilágnak - Új Könyvpiac akkor még nem volt -, Zentai Péter, a lap akkori főszerkesztője, ma a magyar könyvesek mindenható mindenese, beszélt rá, hogy vállaljam el. A gyermekkönyvekkel nem nagyon szerettek akkor (sem) foglalkozni, komolytalannak tartották az efféle foglalkozást, gyermekíró, meg a gyermekkönyvekről való beszédet is; én meg éppenséggel fontosnak tartottam. Megvallom, nagyon szerettem csinálni ezt a melót. Nem is kritikák voltak a kis írások, inkább kedvcsinálók a könyvek megvásárlásához, elolvasásához. Nagyon erős és jó volt a gyermekkönyv-felhozatal abban az időben is, öröm volt szemezni a sokféle meglepetéskönyv közül. Tudok róla, hogy nagyon sokan olvasták a rovatomat - minden lapszámban kaptam két egész oldalt, tehát négy-öt könyvet vehettem egy-egy alkalommal górcső alá -, ez az elismerésen kívül azt is jelentette, hogy fontos szerepet vállalt a kultúra gyermekek felé közvetítésében.

Talán nem illetlenség itt egy közbevetőleges kérdéssel megtűzni a meséket. Az irodalmár ihletett állapotában ír mesét. Általában a gyerekeinek. Nem tudok róla, hogy óvónők gyerekverseket írnának, azt viszont igen, hogy szinte valamennyi Nyugat-klasszikus igen. Masszív, erős, kötelező érvényű család nélkül nem csak érvényes irodalom, de általában semmi nem születik. Te, akik züllött, kocsmás, nőfaló hírrel fejed körül, a legenda szerint végigszántod Magyarországot, (ami természetesen nem árt ismertségnek, a könyveibe