Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 20.)
De miért pont most üvöltöttem fel, ha régóta ingert érzek rá? És mi szorít? Honnan akarok szabadulni? Ezekre is meg kell keresnem a választ. A Budapestről Szófiába érkezésem első órájának néhány nehéz perce is felködlött bennem. Az történt akkor, hogy a vendéglátói szíveskedések során szó esett a magyar belpolitikai helyzetről. Olyan szélsőségesen „balos” kérdéseket is kaptam, amelyekre nehéz lett volna otthonias közvetlenséggel és nyíltsággal válaszolnom. Nem is tettem. Azon kívül az enyémtől erősen eltérő ideológiai-politikai állításokat fogalmaztak meg. Minthogy személyiségem jegyei közé tartozik a megfelelni akaró készség, hát izzadtam, vigyorogtam, hümmögtem, igyekeztem jól alkalmazkodni az elvárásokhoz, nehogy galibát csináljak. Közben arra gondoltam, hogy Túli József írókollegám feltehetően csak a saját elvárásaira lett volna tekintettel. Visszautasította volna, amit vissza kellett volna, elhatárolódott volna attól, amitől el kellett, és így tovább. Daliásán állott képzelt emlékezetemben. Én pedig váltig szégyellhettem viselt dolgaimat. Na, és ha odáig megy a kapcáskodásban, hogy visszafordítják Pest felé? De legalábbis lerontja bulgáriai vendégeskedése feltételeit? Avagy rossz visszajelzéseket kapnak róla azok az otthoniak, akik neki ezt a jutalomutat adták? Helyes-e, ha indulatában, meggondolatlanságában vitézkedve nem tekint valaki a következményekre? Igen, én Túli Jóska komámmal ellentétben azokhoz tartozom, akik tekintettel vannak mások elvárásaira is, és gondolnak tetteik várható következményeire! És ezzel az attitűddel oda jutottam, ahová Túli József is jutott volna azzal a vastagnyakú dölyffel, ami az ő viselkedését jellemzi. Csak ő már az elején, én meg a vége felé. Kvo vádisz? Az autóban is, aztán Targoviste méltóságos szállodájába érkezésünk után is ügyeltem, hogy kellő távolság maradjon közöttünk. Nem akartam lehetővé tenni, hogy megkérdezhesse a tolmácsnő, miért kiabáltam? A magam számára próbáltam előbb megadni a választ. Mélyen gondolkodók módján, tokát eresztve ténferegtem, nem figyeltem arra, amit pedig a szokottnál szaporább szavúan magyarázott a portáspult előtti térségben. Amikor kezembe adta a szobám kulcsát, lezseren a zsebembe dugtam, és meg sem néztem a számát. Jött velem a bőröndömet hozó Nikifor, a fiatalabb sofőr, és mutatta az utat. Most jónak tetszett a kialakult szokás, amely szerint az idősebb, a Penkó nevű a tolmácsnő holmiját, ez a másik meg az én táskámat hordta ki-be az autóból, szállodákból. Eleinte tenni akartam a szokás ellen, de aztán hagytam, hadd virágozzék kedvére. Szobámba lépve visszanéztem Nikiforra. Az ifjú feljelentő gyakornok viszont mögém leselkedett, és amikor találkozott a tekintetünk, mintha kérdezni, vagy mondani akart volna valamit. Aztán eszébe juthatott, hogy nem értjük egymás nyelvét. Becsuktam az ajtót. 16
